Wojciech Maziarski

Nyomtatóbarát változat

A gyorsítók

Walesa elnökválasztási kampányának kezdete jóval megelőzte azt a parlamenti döntést, amely jogi lehetőséget teremtett az előrehozott elnökválasztásra. Fő szövetségese ebben az az újdonsült centrumplatform volt, amely ez idő tájt nagyszabású akciót hirdetett „gyorsítás” fedőnéven, valójában azért, hogy mielőbb bekerüljön a politikai köztudatba. Önerőből ez aligha sikerülhetett volna nekik, hiszen szemben álltak mind a kormánnyal, mind a lengyel ellenzék kulcsembereit tömörítő csoportokkal. Volt azonban egy propagandabuldózerük: Walesa neve és tekintélye. Kiadták a jelszót: „Walesát a Belvedere-be!” - gondolván, ha azzal hirdetik magukat, hogy Walesát szeretnék látni a Belvedere-ben, azaz a lengyel államelnökök palotájában, akkor kormányellenességük is szalonképesebb színben tűnik fel a közvélemény előtt, s nem csupán egy hatalmon kívül rekedt, ágáló kis csoportnak minősítik őket, mint ahogyan néhány radikális ellenzéki csoportosulással - például a Harcoló Szolidaritással - történt. Számításuk bevált, megvetették lábukat a politikai játéktéren, s ráadásul Walesától még a Tygodnik Solidarnosc című újságot is megkapták, ahol aztán folytathatták kedvükre a maguk „gyorsító” kampányát. Walesa elhatárolhatta volna magát tőlük, ha nem ért egyet velük, de inkább hallgatott. Ám hallgatása nagyon is beszédes volt. Amikor aztán elhangzott a „hadüzenet”, az ominózus kijelentés: „nem akarok elnök lenni - de muszáj”, egyre világosabbá vált, hogy Walesa a centrumplatformot támogatja. Végül egyértelműen leszögezte: a lengyel politikai életnek pluralizálódnia kell, s két lábon kell állnia - a „balon” és a „jobbon”. Ám hozzá, Walesához - jegyezte meg -, eszmeileg az utóbbi áll közelebb...

A lassítók

A politikai polarizáció meg is történt olyannyira, hogy ma már a kormányhívek tábora is szerveződik. Korábban ellenezték a nyílt szakítást, úgy gondolták, hogy ez akadályozná a gazdaság átalakítását, és olyan érzelmeket szabadíthat fel, amelyek lehetetlenné tennék, hogy tárgyszerű vitát folytassanak a jogrendszer átalakításáról. Walesa „elnöki pártjának” megalakulásakor azonban a kormány „politikai filozófiájának” támogatói sem hallgathattak tovább. Eleinte az állampolgári bizottságokra akartak támaszkodni, de Walesa és a centrumplatform közbelépett. A Szolidaritás elnöke mellett fölállított Állampolgári Bizottságba új, Walesa irányvonalát támogató tagokat kooptáltak, mire a hetvenes-nyolcvanas évek vezető ellenzéki személyiségeinek jelentős része azon nyomban kilépett belőle. A testület tekintélye persze erősen megcsappant, miközben csökkent a helyi állampolgári bizottságok szerepe is olyannyira, hogy lassan a mostanában alakuló pártok veszik át szerepüket.

Lengyel Sokpárti Köztársaság

A parlamenti demokrácia szempontjából talán még hasznos is lehet, hogy a politikai élet súlypontja az állampolgári bizottságokról a politikai pártokra helyeződött át. Nem vethetjük el teljes egészében Walesa-ék ama érvelését, mely szerint sokkal egészségesebb és normálisabb az a helyzet, amikor az állampolgárok konkrét, jól körülhatárolt politikai irányzatok közül tudatosan választhatnak. De nem utasíthatjuk el teljesen az ellentábor álláspontját sem, mely szerint a Szolidaritás szétverése és a párttá alakulás - a gazdasági reform szempontjából - túl korán következett be. A politikai pártok versengése ugyanis játékteret nyújt a legkülönfélébb színekben szereplő demagógok fellépéséhez is - élükön az átfestett Parasztpárttal és a LEMP-pel.

A gyorsítók lassan fékeznek

A centrumplatform propagandájában örvendetes változás állt be: a kezdeti demagóg kirohanások után mostanában arról beszélnek, hogy össze kellene egyeztetni az általuk javasolt gyorsítási programot és a kormány gazdasági és külpolitikai irányvonalát. E változások okát keresve egyelőre csak találgathatunk. Talán abból indultak ki, hogy már megnyerték a választók azon részét, akikhez el lehet jutni a populista-kváziforradalmi jelszavakkal, s most azokért kell harcolni, akik inkább az észérveket kedvelik. Meglehet, hogy a radikális retorika megszelídítését is Gdanskban javasolták, hiszen e hangváltással egy időben adott ki Walesa is felhívást a kulturált vitára, s ekkoriban tette meg elnöki főtanácsadónak azt a meglehetősen hűvös vérmérsékletű Andrzej Micewskit, aki a nyolcvanas években a Lengyel Püspöki Kar külföldön megjelenő lapjának szerkesztőjeként túl radikálisnak ítélte a Szolidaritás konspirációs tevékenységét... A gyorsítók lassítása persze magyarázható egy harmadik okkal is: a propaganda lehiggadása abban a pillanatban kezdődött, amikor a centrumplatformnak már nagy társadalmi befolyása volt, s már nemcsak a hatalomból kellett részt vállalni, hanem az ezzel járó felelősségből is.

Walesának egyre inkább muszáj…

Ahogy a centrumplatform egyre erősebb lett, úgy adta Walesa is egyre világosabban értésünkre, hogy mégiscsak „muszáj” pályáznia az elnöki székre. Egyre gyorsabban kezdett gyülekezni körülötte a már-már pártként funkcionáló „elnöki tábor”, melyet gyakorlatilag a korán létrehozott centrumplatform alapozott meg. Másodikként a Szolidaritás szakszervezeti mozgalom csatlakozott, főleg annak üzemi apparátusa. Sok jel mutat arra, hogy ezek Walesa jelöltségének támogatásával nemcsak azt fejezik ki, hogy őt tekintik karizmatikus vezetőjüknek, hanem azt is, hogy egyre nagyobb ellenszenvet éreznek a régi szakszervezeti elittel szemben. Figyelemre méltó, hogy miként az 1980-81-es években a Szolidaritás soraiban gyakran irracionális bizalmatlanságot tápláltak a hetvenes években működő demokratikus ellenzékkel szemben, úgy ma egyre nyíltabb az ellenérzés a „régi” szakszervezeti aktivistákkal szemben, akik még a konspiráció, az illegalitás idején kezdték tevékenységüket.

Walesa ügyesen használta ki ezt az ellenérzést saját pozíciójának erősítésére, így lett a szimbolikus ellenség, minden rossz megtestesítője a Gazeta Wyborcza és az olyan aktivisták, mint Geremek, Michnik, Buják, Wujec vagy Frasyniuk. Ami persze nem véletlen, hisz épp ez a - korábban Walesával együttműködő - kör volt az 1989-es választásokon szerzett Szolidaritás-győzelem érdemi szerzője. És Walesa most elnöki ambícióinak legfőbb konkurenciáját sejti bennük.

A kardnyelők

De vajon az új szakszervezeti aktivisták miért támogatják Walesát, és miért ellenségesek a konspirációs korszak vezető személyiségeivel szemben?

Az alapvető ok nyilván a társadalmi elégedetlenség és a perspektívátlanság érzéséből fakadó általános frusztráltság. Egy másik ok a szakszervezeti mozgalom megrekedése lehet: 1980-Sl-ben a Szolidaritás még 10 milliós taglétszámú tömegszervezet volt, ma alig 3 millió tagot számlál: a nyilvántartás szerint kisebb, mint az OPZZ, a lengyel SZOT, befolyása pedig még rohamosabban csökken. Ez a helyzet óhatatlanul idegességet vált ki a tagokból, és elégedetlenséget szít az egész új politikai elittel szemben. A Szolidaritás aktivistáinak túlnyomó többsége ma azokat követi, akik ezt a csalódottságot megfogalmazták, és rámutattak az ellenségre - ezért bíznak vakon Walesában és a centrumplatformban…

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy 1990-ben a Szolidaritás még mindig győztes szervezetnek számít: sokaknak vált ugródeszkává magasabb pozíciók eléréséhez. A bökkenő az, hogy ezek az állások jórészt már be vannak töltve, természetes hát az igyekezet, hogy „meggyorsítsák” megüresedésüket. A félreértések elkerülése végett megjegyzem: nem azt állítom, hogy a Szolidaritás ma karrieristák gyűjtőhelye, ez nyilvánvalóan nem igaz. Nem lehet azonban nem észrevenni, mennyire lelkesen támogatja például a posztkommunista Szociáldemokrata Unió Walesa elnökjelöltségét, s hogy a tegnapi demokrata párti aktivisták sorra felkapaszkodnak a Szolidaritás emberei által alakított centrumplatform szervezeteibe, s hogy az átfestett Parasztpárt vezére, Román Baroszcze egyre-másra gyűjti a jó pontokat, amikor Walesával egyenrangú félként folytat tárgyalásokat.

Aztán ott vannak a „főnök” legújabb szövetségesei, az alig pár száz tagot számláló s a lengyel politikai élet margójára szorult politikai pártok vagy inkább pártocskák. Nagy részük egymást túllicitálva biztosítja a Szolidaritás főnökét forró támogatásáról, s a Tv-híradó aztán az összes ilyen deklarációt teljes komolysággal olvassa fel: a részrehajlás vádjától való félelmükben mindent közzétesznek, ami csak tudomásukra jut... Walesa tekintélyében akarnak sütkérezni olyan pártok vezetői is, mint a Keresztény Nemzeti Unió vagy a Kereszténydemokrata Munkapárt, de a Walesa befolyása alatt álló Állampolgári Bizottság folytatott már tárgyalásokat olyan szervezetekkel is, mint a Független Lengyelország Konföderáció és a „Függetlenség” Liberális Demokrata Párt is.

A bizottság által képviselt politikai spektrumból lassan már csak egy kardnyelő és a Miss Polonia verseny győztese hiányzik.

Világ frusztráltjai, egyesüljetek!

Ez a helyzet azonban csak első látásra tűnik ilyen abszurdnak. Az Állampolgári Bizottság összetétele jól illusztrálja, hogy Walesa következetes politikát folytat annak érdekében, hogy az általa megteremtendő bázis minden elégedetlent magába foglaljon - függetlenül attól, ki honnan jött, merre tart, van-e értelmes programja vagy csak közönséges kalandor. Jaroslaw Kaczynski, a Szolidaritásból induló tehetséges politikus például Walesa számára nem jobb szövetséges, mint a gyanús hírű parasztpárti vezetők vagy épp a Lvovot és Vilniuszt visszakövetelő Wojciech Ziembinski.

Ám mint az utóbbi napokban bizonyossá vált, Lech Walesa nem egyedül indul az elnöki bársonyszékért vívott ütközetbe: ott lesz a nagy rivális, Tadeusz Mazowiecki is. Nem véletlen tehát, hogy Walesa épp azokat az embereket gyűjti maga köré, akik ellenzik a kormány politikáját, és egyúttal szemben állnak magával Mazowieckivel is. Lengyelország jövője szempontjából fölöttébb nyugtalanító, hogy a szövetségesek kiválogatásának legfőbb, ha nem épp az egyetlen kritériuma épp ez az ellentét. Lech Walesát azonban láthatólag nem érdekli, ki miért áll szemben a kormány irányvonalával: „Aki ellenük van, az velem van” - ezt látszik állítani.

Az elégedetlenek egységfrontjában aztán jut hely monomániásoknak és frusztráltaknak, komoly politikusoknak és köpönyegforgató apparatcsikoknak, tisztességes embereknek és szélhámosoknak, megfáradtaknak és munkanélküliségtől félőknek éppúgy, mint a „harmadik út” ideológusainak, a kemény liberalizmus vagy épp az önkormányzati szocializmus híveinek.

A választási kampányban nyújtott segítségért cserébe aztán Walesa nevét és tekintélyét kapják mindannyian, melyet általában azon nyomban a Szolidaritással, annak tradíciójával és élőszavai azonosítanak. Nem meglepő, hogy e pártok, szervezetek és személyek fel akarják használni az így szerzett „nevet” tevékenységük legalizálásához, az azonban már egyenesen megdöbbentő, hogy Lech Walesa még az Állampolgári Bizottság tagjait is kötelezi arra, hogy feltétel nélkül ismerjék el a melléje szegődött, legkülönfélébb irányzathoz tartozó szervezeteket, pártokat.

A „főnök” ugyanakkor példát mutatott abban is, hogy nem a barátok és szövetségesek iránt tanúsított hűség a legfőbb erény. Lehet, hogy még azokat is félretolja, akik az internálótáborokban és az illegalitásban még társai voltak? Nincs kizárva, sőt nagyon is valószínű. Hiszen Walesa nem egységes, közös programra építette az elnöki pártot: tábora tele van belső feszültségekkel, ellentmondásokkal.

Mindegyik csoport mást vár Walesa győzelmétől. Az őt támogató liberálisok és konzervatívok azonnali kemény privatizációra és kemény kapitalista gazdasági rend bevezetésére számítanak. Fiszbach szociáldemokratái a gyilkos piaci verseny megfékezését és a legszegényebb rétegek támogatását igénylik. Az önkormányzati aktivisták azt remélik, hogy Walesa a munkásrészvény-program mellé áll, a Szolidaritás szakszervezetet viszont az érdekli, segít-e nekik abban, hogy növeljék a gazdasági átalakításban érvényesített befolyásukat. És még sorolhatnánk tovább.

Walesa egyszerre hajlik mindenfelé, s mert ügyes játékos, egyelőre nem követ el hibát. De egyszer majd - hogy másokhoz is szólhasson - valakinek akaratlanul is hátat kell fordítania, aki azonban egyáltalán nem így fogja értelmezni ezt a gesztust... A zavar első jeleit már most lehet tapasztalni táborában, de a választásokig talán még meg tudja őrizni az egységet. Ha valamelyik szövetségesének kétségei vagy sérelmei támadnának, még mindig mondhatja nekik, hogy kiforgatták a szavait a „balosok” és a „nyugati újságírók”. De mi lesz, ha megnyeri a választásokat? Kit hív vissza? Melyik ígéretét felejti el? Kire mondja majd, hogy „nem erre a korra való ember…”?

Persze lehet, hogy ezek a kétségek mind alaptalanok. Hisz elképzelhető egy másik lehetőség is. A leendő elnök, Lech Walesa megteheti, hogy senkit sem részesít előnyben, fenntarthatja az ingatag egyensúlyt az egymással vetélkedő pártok, ellentétes érdekcsoportok között. Legfelső döntőbíróként, fentről is nézhet a politikai kiszorítósdira, az iszapbirkózásra, a kaleidoszkóp-szerűen váltakozó kormányokra, a meddő parlamenti szócsatákra, a tartós kibontakozást elérni képtelen kabinetre. Lehet, hogy majd ő válik mércévé, egyetlen biztos ponttá a mindenen úrrá levő káoszban. Volt már ilyen a történelemben. És addig tartott, míg végül a nép fel nem kiáltott: „Főnök, tégy már végre rendet, nem bírjuk ezt a nagy demokráciát!”

• Külföld