Wojciech Maziarski

Nyomtatóbarát változat

Megrendezte ezt a cseh író! A pozsonyi előadáson fellépett: a lengyel tábornok, aki 1981-ben börtöncellába zárta a társadalmat, s most épp a reálszocializmus lebontását jelképezi; a magyar miniszterelnök, aki azt a pártot képviseli, amelyik épp elbukott a választásokon, és a társadalom által már 40 éve várt pihenőre készülődik, valamint maga a Szerző: a drámaíró és értelmiségi, akinek a nép akaratából a börtönpriccset palotatermekre kellett váltania. Voltak mások is: rovott múltú miniszter, posztkonspirációs országgyűlési tagok, politikai pártokat irányító filozófusok, diplomaták és politikusok, akik egy évvel ezelőtt még kazánházakban és éjjeliőrként dolgoztak.

A háttérben a társaság krémje: nyugati miniszterek, vezető lapok újságírói a világ minden tájáról, szmokingok, szivarok, Nagy Politika, Nagy Pénzek és Nagy Európa.

Épp az utóbbi volt az előadás főszereplője. Hogy jussunk el oda? – így hangzott a kérdés, melyre a pozsonyi darab szereplői válaszolni igyekeztek. Az előadás napján azonban kiderült, hogy nemcsak más nyelven beszélnek, de teljesen különbözőképp értékelik saját szerepüket. Végeredményben a nézők a csalódottság érzésével távoztak. Úgy érezték, a nézőtéren káosz uralkodott. Amit nem lehet csak azzal magyarázni, hogy az előadásnak improvizációs jellege volt.

Legcsalódottabbak bizonyára a lengyel nézők voltak. Úgy tűnt, a magyarok Lengyelországot politikai, kulturális vagy egyenesen civilizációs érdeklődésük horizontján kívülre helyezik. A Duna menti egység koncepciója azt eredményezi, hogy a magyarok Ausztria, Olaszország és Csehszlovákia felé tekintenek, ami érthető. De hogy Jugoszlávia felé is, amely bármelyik nap darabokra hullhat, vagy ami rosszabb, véres polgárháborúba zuhanhat…

Hogy van ez? – kérdezik a megdöbbent emberek. Annyi éven át kölcsönösen támogattuk egymást, ’56-ban a lengyel változások nyomán robbant ki a forradalom Magyarországon, később vért és gyógyszert küldtünk, a 80-as évek második felében épp a mi országaink indították el a kelet-európai forradalmi hullámot, és a legmesszebbre jutottak a rendszerváltás végrehajtásában – s most hirtelen a magyarok hátat fordítanak nekünk! Miért? Az átlag lengyel reflexióit az érzelmiekre korlátozza, nem gondolkodik el azon, hogy vajon Lengyelország és Magyarország álláspontjának eltérése mögött nem rejlenek-e valóságos politikai vagy épp geopolitikai természetű okok.

Persze, hogy rejlenek! Lengyelország és Magyarország Európa felé haladva – vagy inkább kúszva – más utakat választott. Mi több, úgy látszik, nem ugyanahhoz az Európához igyekeznek. Engedjék meg, hogy a magyar opcióra lengyel szemszögből tekintsek! Kezdjük a tényeknél.

Magyarország az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területén fekvő országokra gondol – ez az első tény. Lengyelország, eltekintve déli területeitől, nem tartozott az Osztrák–Magyar Monarchiához. Ez a második tény. A Duna menti koalíció, ha sikerülne létrehozni, nemcsak a történelmi érzelemre építene, hanem az érdekek valóságos közösségére – ez a harmadik tény. Különösen hasznos lenne Magyarország számára, melynek lehetősége nyílna tehetős pártfogók asszisztálásával belépni Európába. Lengyelország nélkül. Talán nem kell magyarázni, hogy Varsó perspektívájából egy ilyen megoldás miért tűnik kevésbé vonzónak. A lengyel csalódottság és elégedetlenség aligha elegendő ahhoz, hogy a budapesti döntéshozókat rávegye ennek a koncepciónak a megváltoztatására vagy módosítására. Azt is be kell bizonyítani, hogy létezik egy alternatív változat, ami Magyarország érdekei szempontjából hasznosabb. Úgy tűnik, van egy ilyen variáció, és vannak hozzá érvek is.

Először fel kell tenni a kérdést: miért pont a magyarok makacsolják meg magukat, hogy távol maradjanak Lengyelországtól? Hát valószínűleg azért, mert a nagy Gondviselés (vallásos változat) vagy a Történelmi Szükségszerűség (laikus változat) a németek és Oroszország közé helyezett minket. Ez az orosz–német szomszédság az elmúlt évszázadokban már néhányszor háborúhoz és összeurópai zűrzavarhoz vezetett. Minek kell hát – kérdezik bizonyára a magyar politika alakítói – egy olyan néppel fenntartani az ismeretséget, amely nem is annyira lőporos hordón ül, mint ő maga lőporos hordó? Feleljünk hát: épp ezért! Egy közép-európai szövetség, mely figyelembe veszi Lengyelországot, csökkenti a problémás elhelyezkedéséből adódó veszélyeket. Ha pedig valaki azt akarta mondani: ez nem a mi üzletünk, akkor azt kell neki válaszolni: nem igaz! Egy erőegyensúlyra támaszkodó stabil Európa a kontinens minden lakójának érdeke. 1939-ben a franciák városaik utcáin tüntettek, azt kiabálva, nem akarnak Gdanskért meghalni. Ennek eredményeként meghaltak Párizsért.

Ha valaki ma abban reménykedik, hogy Európa biztonságát olyan tömbök és szövetségek megteremtésével lehet garantálni, amelyekből akár csak egyetlen jelentős állam is kívül reked, az nagy tévedésben van. Az egyetlen megoldás, amelyik úgy-ahogy garanciákat nyújt (amennyire egyáltalán bármiféle garanciákról lehet beszélni egy kontinensen, ahol épp szétesik egy nagyhatalom, és keletkezik egy másik), ha a politikai színtér minden résztvevőjét szoros politikai és gazdasági kötelékek kapcsolják össze. S csak e módon lehet csökkenteni, különösen a kontinens keleti felén, az újjáéledő nacionalizmusokból fakadó veszélyeket is. Kölcsönös összeurópai függőségi rendszer létrehozása nélkül nem lehet a nemzeti kisebbségek számára tisztességes körülményeket biztosítani.

A másik feltehető ok, amiért a magyarok húzódozva gondolnak Lengyelországra, a lengyel gazdaság állapotáról való elképzeléseikre megy vissza. Tegyük hozzá, téves elképzeléseikre. A magyar közvélemény egyszerűen nem vette észre azt a pillanatot, amikor Lengyelország megszűnt az üres elárusítópolcok, a vágtató infláció és a központosított irányítás országa lenni. Budapesten nem vették észre azt a tényt, hogy Lengyelországban a szerkezeti változások mélysége és a normális, kapitalista piacgazdaság felé való előrehaladás jóval erőteljesebb, mint Magyarországon. A zloty gyakorlatilag konvertibilis pénz. A kereslet és a kínálat egyensúlyba került. Megfékezték az inflációt. Felszámolták a költségvetés deficitjét. Megszűnt az árak központi ellenőrzése. A gazdaság komplex privatizációjának megindulása már nem hónapok, hanem hetek kérdése. Az import csaknem minden korlátja megszűnt, külföldről mindenki bármilyen árut behozhat bármilyen mennyiségben, a vám és a forgalmi adó megfizetése után, és bárkinek eladhatja az általa megállapított áron. Mi több, Nyugatról importálhat lengyel zlotyért, amit befizet a bankba, hogy utalják át a külföldi partner számlájára, természetesen annak valutájában. Léteznek még bizonyos exportkorlátozások (főleg a mezőgazdasági termékeknél), de a piac telítettségével arányban ezek a gátak is fokozatosan megszűnnek. Sok más árucikkhez hasonlóan már a vaj ára például lefelé megy. Hogy ne a levegőbe beszéljek: április 10-én, a luxemburgi palotában, mely a francia szenátus székhelye, Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország gazdasági helyzetének szentelt nemzetközi kollokviumot tartottak. A találkozón a nyugat-európai vállalatok több mint kétszáz vezetője vett részt, míg a vendéglátó a Szenátus elnöke, Alain Poher volt. A vitában felszólaltak a COFAC – a volt keleti blokk országaiba irányuló nyugati befektetéseket garantáló bizottság – képviselői is. Az ő értékeléseik szerint Lengyelország már nem tartozik a „nagy befektetési kockázatú” országok közé, hanem átkerült a „közepes kockázat” csoportjába. Magyarország folyamatosan „magas kockázatú” a nyugati befektetők számára.

Mindezt nem azért írom, hogy reklámozzam Lengyelországot, hiszen nem szándékozom eladni. Csak azt szeretném tudtára adni a magyar olvasónak, hogy a négy vagy öt évvel ezelőtti lengyel valóság ismerete alapján kialakított képpel szöges ellentétben ma éppen Lengyelországnak van nagyobb lehetősége arra, hogy gyorsan fejlődő országgá váljon.

Jó lelkiismerettel állíthatom tehát: a Lengyelországgal való együttműködés – vagy a vele való szorosabb szövetség – nem azt jelenti, hogy egy csődtömeggel, vagy Európa koldusával kerülnek kapcsolatba. Épp ellenkezőleg! Ez a befektetés jól megtérülhet a jövőben – s ez a jövő nem túl távoli.

Érthető hát, hogy a pozsonyi találkozó a lengyel közvélemény számára bizonyos csalódást okozott. Senkinek sem voltak túlságosan nagy várakozásai. Mégis úgy tűnt, hogy épp ezt a három országot – Lengyelországot, Csehszlovákiát és Magyarországot – olyan sok minden köti össze, hogy a szorosabb együttműködés kialakítása teljesen természetes dolog. Kiderült, hogy nem mindenki osztja ezt a nézetet. A leghúzódozóbbak épp a magyarok voltak.

Gondoljátok át még egyszer, barátaim! Még van idő a döntés megváltoztatására, melytől a jövő Európájának képe függ. A mi közös Európánké.

(Varsó)

• Külföld