Wojciech Maziarski

Nyomtatóbarát változat

Amikor Lech Walesa a választási kampány során meghirdette a „kommunizmus maradványainak gyors felszámolását”, híveiben olyan reményeket keltett, hogy gyorsan és egyszerűen megoldódnak majd mindazok a vitás kérdések és nehézségek, amelyeket az előző kormány lépésről lépésre, aprólékos gonddal igyekezett megoldani, mindig betartva az érvényes jogszabályokat (amelyek megváltoztatásán ugyancsak fáradozott). Amikor Walesa azt mondta: „Átadom Lengyelországot a lengyeleknek, és visszaadom az igazságot”, akkor sokan azt hitték, egy gyors huszárvágással átvágható a gordiuszi csomó. Ilyen megoldatlan kérdés volt például a történelmi igazságtétel és a reprivatizáció. Nem csoda, hogy elsősorban a reprivatizáció hívei tömörültek a jelenlegi elnök táborába… Maga Walesa, hivatalba lépése után „határozatot” hozott, hogy Branicki gróf leszármazottainak adják vissza a wilanówi palota egy részét. Ám a wilanówi önkormányzat kellemetlen meglepetésben részesítette: „A Lengyelország köztársasági elnöke által kiadott utasítás végrehajtásának jelenleg nincs semmilyen jogalapja.” Walesa, hivatala gyakorlása kezdetén láthatóan nem volt tisztában azzal, hogy az elnöki akarat kevés, ilyen (vagy hasonló) ügyben meghozandó döntéshez törvényi előírások is szükségesek. Az utóbbi időben Walesa már egyre megfontoltabban cselekszik, lassan ráébred, milyen korlátok között mozoghat, annak ellenére, hogy a legfőbb állami méltóságot tölti be. Ennek következményeképpen a választási kampány során meghirdetett bűvös jelszó, a „gyorsítás” is csak puszta jelszó marad, amelynek a mindennapi politikai gyakorlatban nincs semmi fedezete. Mindezt Walesa választói tábora és Elnöki Hivatala is észrevette. Ezek a – főleg a Centrum Megegyezésben tömörülő – politikusok igyekeznek a maguk javára fordítani a kiábrándultságot: „Lám, Walesa megválasztása után, az ígéretek ellenére sem következett be a döntő változás”. „Az elnök nem gyorsíthat, nem reprivatizálhat és nem tüntetheti el a kommunizmus maradványait, mert ellenfelei és a régi rendszer hívéi (az egykori nómenklatúra és a Szolidaritás Mazowiecki körül csoportosuló »bal« szárnya) akadályozzák ebben” – állítják a pártvezérei és a hívek a Centrum Megegyezésben, holott csupán az elnöki intézmény lényegéből fakadó megkötöttségről van szó. Nyilvánvaló, hogy ez már az őszi választási kampány egyik eleme, és semmi köze a reprivatizációs program szakmai vitájához.

Lengyelország fővárosa kivételes esetnek számít. A reprivatizációs programon belüli problémák különösképp felkavarták a kedélyeket. Varsó volt ugyanis az egyetlen város, ahol újjáépítésének megtervezésére és kivitelezésére történő hivatkozással az összes telket kisajátították, azaz de facto államosították. Ez a hivatkozás azonban sántít, ugyanis érthetetlen, a rendelkezés miért vonatkozott a város egész területére, holott csak a Visztula bal partján elterülő városrész pusztult el. A másik oldalon semmit sem kellett újjáépíteni. A háború előtti nyomorúságos bérkaszárnyák még mindig ott állnak. Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy az egykori varsói ingatlantulajdonosokat megfosztották javaiktól, így ők most a Kárvallott Ingatlantulajdonosok Szövetségében tömörülve, javaik természetbeni visszajuttatását követelik.

A vita e témában még nem zárult le. A kormány kezdetben kincstárjegyek formájában ígért kártalanítást, de az egykori tulajdonosok ezt nem voltak hajlandók elfogadni. A kormányprogram kidolgozói rámutattak arra, hogy a háború utáni újjáépítés megváltoztatta a városszerkezetet. A jelenlegi utcahálózat és épületsor nem egyezik a háború előtti telekhatárokkal. Most már igen nehéz megállapítani, hogy egy adott objektum kit illet, hogy miképp adják vissza egykori tulajdonosainak azt a területet, amelyen jelenleg a Mariott Szálloda egynegyede áll és a Központi Pályaudvar 10 százaléka. Az egykori tulajdonosok azzal érveltek: „Vannak a városnak olyan részei, amelyek érintetlenül maradtak, ott a tulajdont természetben kell visszaadni. Csak ha ez technikailag kivitelezhetetlen, akkor szabad kincstári jegyekkel történő kárpótlásra gondolni.”

A közvélemény-kutatások kimutatták, hogy az utóbbi időben a „privatizáció” jelszava inkább negatív érzelmeket és félelmeket szül. Az átlagos állami alkalmazott attól tart, ha munkahelye a régi tulajdonoshoz kerül, annak majd létszámcsökkentés és szociális bizonytalanság a következménye. Minden privatizációs technika körül az alkalmazotti részvény örvend a legnagyobb társadalmi támogatottságnak. Az alkalmazottak egyre inkább felismerik és megfogalmazzák az érdekeiket. Egy évvel ezelőtt a „reprivatizáció” jelszavára még egyértelmű volt a válasz: „helyes, vissza kell adni, amit a kommunisták elraboltak”, ma azonban már inkább azt kérdezik: „nekem ebből mi a hasznom?” A társadalomnak csak egy elenyésző része érdekelt anyagilag a reprivatizációban. Ahogyan Lewandowski miniszter (úr) mondta: „Mindenki benyújthatná a számlát a kommunizmusnak. Mindenki követelhetne kártérítést: az eltékozolt életéért, a megaláztatásokért, a börtönben töltött időért, a kilátástalanságért, a lehetőségek hiányáért stb. Kicsiny az a csoport, amely az elvesztett birtokát is hozzáírhatja ehhez a számlához.”

• Külföld