Skip to main content

Restaurálók és reprivatizálók

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kárpótlási korlátok


A Jugoszláviában uralkodó politikai káosz a legkevésbé sem kedvez a gazdasági rendszerváltásnak. A Markovics-kormány reformprogramjában szerepel ugyan a privatizáció is, de ez a program a köztársaságközi konszenzus hiánya miatt végrehajthatatlan. Az új köztársasági kormánypártok pedig – noha a választási kampány során többnyire privatizációs ígéretekkel léptek fel – a hatalomváltással és a szuverenitási demonstrációkkal foglalkoznak, s ennek jegyében privatizáció helyett a formálisan önigazgató vállalatokat de facto újraállamosították. Vagy mert bíznak az állami tulajdon hatékonnyá tételében (Szerbia), vagy mert meg akarják szerezni a csak később felgyorsítandó privatizáció feletti szoros ellenőrzést (északi köztársaságok).

A privatizáció lassúsága és ellentmondásossága rányomja bélyegét a reprivatizáció és ezen belül a kárpótlás ügyére is. Ráadásul a pártok többsége, noha általánosságban ígéretet tett az „igazságszolgáltatásra”, nem híve a kiterjedt reprivatizációnak (a „restaurátor” pártok közül csak a szlovén Néppárt–Parasztszövetség lett jelentős kormánytényező). Ugyanakkor megalakultak a volt tulajdonosok érdekvédelmi szervezetei, és kibontakozott a kárpótlási vita, de egy igen korlátozott szerbiai föld-visszajuttatási programtól eltekintve még nem születtek meg a vonatkozó törvények.

A vagyon-visszaszerzési kezdeményezésekbe az egyházak is bekapcsolódtak. Számba vették az 1945-ös kisajátításkor őket ért veszteségeket, 45 éves megpróbáltatásaikat, s bejelentették a „történelmi és nemzeti” hivatásuk betöltéséhez szükséges javak iránti igényüket. Élni akarván a politikai pillanat adta lehetőségekkel, hivatásukat és a szükséges javak körét meglehetősen tágan – a pártállami korszak sérelmein túlmenően – értelmezik. Pl. a szlovén püspöki kar beavatkozott a választási harcba, a szerb egyház bekapcsolódott az „összes szerb pártokfeletti” Nemzeti Tanácsába, s megfogalmazódott a földbirtokok legalább részleges visszaadatása is. Az új köztársasági kormányzatok hajlanak az egyházkövetelések – ha nem is teljes mértékű – méltánylására. Teszik ezt nemcsak a történelmi igazságszolgáltatás okán, hanem mert egy lehetséges polgárháború küszöbén szükségük van a saját „nemzeti egyházuktól” kapott politikai támogatásra. Egyelőre azonban az egyházi vagyon ügye – s ezzel az egyházak leendő társadalmi szerepe is – nyitott, még nem rendezték a visszaszolgáltatások általános elveit és mértékét. Csak Szerbiában fogadtak el egy törvényt arról, hogy a pravoszláv egyház visszakaphatja az 1945-ben elvett ingatlanjait. De csak a pravoszláv egyház, mert mint a parlamenti vitából bárki megtudhatja, az „a szerbség nemzeti intézménye”.






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon