A Jugoszláviában uralkodó politikai káosz a legkevésbé sem kedvez a gazdasági rendszerváltásnak. A Markovics-kormány reformprogramjában szerepel ugyan a privatizáció is, de ez a program a köztársaságközi konszenzus hiánya miatt végrehajthatatlan. Az új köztársasági kormánypártok pedig – noha a választási kampány során többnyire privatizációs ígéretekkel léptek fel – a hatalomváltással és a szuverenitási demonstrációkkal foglalkoznak, s ennek jegyében privatizáció helyett a formálisan önigazgató vállalatokat de facto újraállamosították. Vagy mert bíznak az állami tulajdon hatékonnyá tételében (Szerbia), vagy mert meg akarják szerezni a csak később felgyorsítandó privatizáció feletti szoros ellenőrzést (északi köztársaságok).
A privatizáció lassúsága és ellentmondásossága rányomja bélyegét a reprivatizáció és ezen belül a kárpótlás ügyére is. Ráadásul a pártok többsége, noha általánosságban ígéretet tett az „igazságszolgáltatásra”, nem híve a kiterjedt reprivatizációnak (a „restaurátor” pártok közül csak a szlovén Néppárt–Parasztszövetség lett jelentős kormánytényező). Ugyanakkor megalakultak a volt tulajdonosok érdekvédelmi szervezetei, és kibontakozott a kárpótlási vita, de egy igen korlátozott szerbiai föld-visszajuttatási programtól eltekintve még nem születtek meg a vonatkozó törvények.
A vagyon-visszaszerzési kezdeményezésekbe az egyházak is bekapcsolódtak. Számba vették az 1945-ös kisajátításkor őket ért veszteségeket, 45 éves megpróbáltatásaikat, s bejelentették a „történelmi és nemzeti” hivatásuk betöltéséhez szükséges javak iránti igényüket. Élni akarván a politikai pillanat adta lehetőségekkel, hivatásukat és a szükséges javak körét meglehetősen tágan – a pártállami korszak sérelmein túlmenően – értelmezik. Pl. a szlovén püspöki kar beavatkozott a választási harcba, a szerb egyház bekapcsolódott az „összes szerb pártokfeletti” Nemzeti Tanácsába, s megfogalmazódott a földbirtokok legalább részleges visszaadatása is. Az új köztársasági kormányzatok hajlanak az egyházkövetelések – ha nem is teljes mértékű – méltánylására. Teszik ezt nemcsak a történelmi igazságszolgáltatás okán, hanem mert egy lehetséges polgárháború küszöbén szükségük van a saját „nemzeti egyházuktól” kapott politikai támogatásra. Egyelőre azonban az egyházi vagyon ügye – s ezzel az egyházak leendő társadalmi szerepe is – nyitott, még nem rendezték a visszaszolgáltatások általános elveit és mértékét. Csak Szerbiában fogadtak el egy törvényt arról, hogy a pravoszláv egyház visszakaphatja az 1945-ben elvett ingatlanjait. De csak a pravoszláv egyház, mert mint a parlamenti vitából bárki megtudhatja, az „a szerbség nemzeti intézménye”.
Hivatkozott cikkek
- Külföld [7]