Juhász József

Nyomtatóbarát változat

Gondolkodásnyi szünetet!

Ma már a szenvedélyek uralják a politikai terepet. A két fél mereven szemben áll, fanatizálódott, minimális közöttük a kommunikáció, belpolitikai nézeteik között alig van érintkezési pont. Mindegyik csak „végleges” nemzetállami megoldást tart elképzelhetőnek, miközben „fizikailag is össze vannak kötve” – utalt az etnikai kevertségre a minap Bécsben Izetbegovics bosnyák elnök –, amelyet legfeljebb csak árnyal, hogy a horvát parlament várhatóan törvényerőre emel majd bizonyos szerb kisebbségi jogokat, vagy hogy a belgrádi taktikázásban most éppen inkább Jugoszlávia, s nem Nagy-Szerbia védelmét emlegetik.

A „véglegességben” pedig csak a fegyvereké lehet a szó. Rövid távon a háború győztese Szerbia lehet – nem véletlen, hogy mikor fogadták el az ENSZ-békeérők lehetőségét –, hosszú távon, ha nemzetközileg elismerik és támogatják, ami előbb-utóbb elkerülhetetlen, Horvátország. De bármelyik fél győzzön is, szembe kell néznie a revans- és partizánháború fenyegetésével. Zágrábnak is: ezzel kell fizetnie korábbi elhibázott kisebbségi politikájáért, amivel lehetővé tette az országot már negyedik éve terrorizáló Milosevicsnek, hogy ez alkalommal jogos követeléseket (is) képviselhessen.

Ezért emlegetik egyre többen – sajnos még túl kevesen ahhoz, hogy valódi harmadik erőt képezhessenek –, hogy a megoldás kulcsa a halasztás, mivel a mostani túlhevült légkörben lehetetlen szót érteni. Ilyen értelmű javaslatot tett nemrégiben az ún. szarajevói kerekasztal, a mérsékelt ellenzéki és kormánypárti politikusok köztársaságközi fóruma. Eszerint a válságterületeket átmenetileg nemzetközi igazgatás alá kellene helyezni. Aztán ha megnyugszanak a kedélyek, csillapodnak az érzelmek, talán újra a tárgyalásoké lehetne a főszerep: a tárgyalásoké, s nem az afféle, egymás átverését célzó követelményeké, mint amilyeneket Hágában produkáltak az elnökök a „teljes igazságot, de rögtön” jelszó jegyében. Talán újra tudatosulhatnának a bizonyos közös érdekek, elfogadhatóvá válnának a kompromisszumos megoldások – nemcsak azok, amelyek eddig Hágában napirendre kerültek, hanem pl. az ugyancsak Szarajevóban felvetett krajinai szerb–horvát kondomínium lehetősége is.

Hogy mennyi ideig kellene várni a megnyugvásra, nem tudni – az optimistábbak szerint is legalább a következő választásokig –, de az biztos, hogy minél tovább tart a háború, minél több sebet ejt, annál tovább. Mindenesetre a Nyugatnak inkább a kijózanító, gondolkodásra időt adó halasztást kellene szorgalmaznia, mint hogy hol egyik, hol másik fél szorongatásával máris a végleges megoldásokat keresse. Ez lehetne a szankciók és az ENSZ-erők bevonulásának értelme.

Puccsveszély Zágrábban?

Az elmúlt héten letartóztatták Dobroszlav Paragát és néhány hívét (köztük Dedakovics volt vukovári városparancsnokot). E látszólag kevéssé jelentős, valójában sokatmondó eredmény a horvát belpolitika polarizálódását jelzi: a Jogpárt máris azzal fenyegetőzik, hogy fegyveresen szabadítja ki vezérét.

A Jogpárt (nevét a magyar sajtóban időnként Igazságpártként fordítják) Horvátország egyik történelmi pártja. Az 1870–90-es években – Ante Starcsevics irányításával – önálló Nagy-Horvátországot követelt, s a nemzeti ellenzék vezető ereje volt. Később háttérbe szorult, és a 20-as évekre eljelentéktelenedett. Ekkor került élére Ante Pavelics, aki a királyi diktatúra bevezetése után (1929) az olasz emigrációban a Jogpárt és szatellitszervezetei maradványaiból létrehozta a Horvát Felkelő Forradalmi Szervezetet (UHRO – közismert nevén Usztasa), amelynek 1941–45-ös terroruralma a nácik horvát bábállamában a fasizmus egyik legvégletesebb formája volt.

A pluralizálódás idején a Jogpárt is újjászerveződött – ismét a független Nagy-, azaz Boszniát is magában foglaló Horvátország jelszavával –, de „későn érkezett”, amikor Tudjman Horvát Demokrata Közössége már lefoglalta Starcsevics eszméit, ráadásul taktikátlan keménysége keveseket vonzott. Így a Jogpárt törpepárt maradt, befolyása csak a háború elfajulása nyomán növekedett meg. Ugyanis kezdettől fogva megalkuvással és tehetetlenséggel vádolta Tudjmant: a „fegyveres megoldás” szószólójaként lépett fel, s elutasította a jugoszláv közösség bármilyen formáját. Nézetei könnyen visszhangra leltek a harctéri sikertelenségek és a nyugati elismerés elmaradása miatti kiábrándultságban. Létrehozták továbbá saját pártmilíciájukat (Horvát Védelmi Szövetség – létszámát 10 ezer körülire becsülik), amely a harcokban nemcsak az elszántságával tűnt ki, hanem – mint nemcsak a szerb sajtóban hírlik – a Nemzeti Gárdával való időnkénti összetűzéseivel és brutalitásával is.

Az igazi veszélyt Tudjman számára nem is önmagában a Jogpárt jelenti – habár e fasisztoid párt ténykedése lerombolhatja Horvátország nyugati image-ét –, hanem az, hogy Tudjman-bírálata mindinkább egybecseng a kormánykoalíció néhány pártjának, sőt Tudjman saját pártja radikális szárnyának és a Nemzeti Gárda tisztikara egy részének a kormányzatot érő kritikáival. Ezért lehetséges, hogy kialakul közöttük egy militáns koalíció, mely szembehelyezkedik a politikai megoldásra hajló, lassacskán a tudjmani mérsékeltebb HDK-szárny és a Demokratikus Változások Pártja (volt kommunisták, a kormánykoalíció második legnagyobb pártja) együttműködésére szűkülő kormányzattal. De az is elképzelhető, hogy Tudjman újabb taktikai fordulatot vesz, s jobbról próbálja előzni belső ellenzékét. Mindez nemcsak hogy akadályozná a szerb-horvát háború megfékezését, hanem még a belhorvát polgárháború veszélyével is megtetézné azt.

• Külföld