Vajna János

Nyomtatóbarát változat

Most még egy csavar következik: belpolitikáról beszélünk, de nem egészen a hagyományosan értelmezett belpolitikáról, hanem így is, úgy is értelmezhető határesetről: Sevardnadze elsősorban a szuverénné vált köztársaságok külügyi tevékenységét hangolja össze, és csak másodsorban intézi az unió külügyeit. Az lesz a dolga – véli egy amerikai elemző –, hogy az önállósuló köztársaságokkal fogadtassa el a „központnak is szerepet juttató rendezés” tervét.

A credibility haszna

Függetlenül a megbízatás jellegétől, a nyugati világ nagy lelkesedéssel üdvözölte, hogy újból megjelent a színen. „Jól ismerjük és nagyon tiszteljük” – mondta a kinevezés hírére Bush, és hozzátette, számos barátja van az Egyesült Államokban. „Itt is ül egy” – célzott Baker külügyminiszterre, aki személyes barátságba került a szovjet diplomácia vezetőjével, akivel egy híján harmincszor találkozott kollégája minisztersége alatt, s akivel a lemondás után is ápolta a kapcsolatokat. Sevardnadzét nagyra tartják az Öböl-háború idején tanúsított szovjet magatartásért, s főként azért, mert elősegítette a német egység nemzetközi konfliktusok nélküli megteremtését. Értékelik, hogy mindvégig rokonszenves tárgyalófél, szavatartó partner volt. A megnyerő személyiség, a hitelesség – a „credibility” – olykor hangulatfordító erő az érzelmi motívumokra fogékony amerikai közvéleményben, és ez átsugárzik a hiteleket hol megszavazó, hol elutasító kongresszusra is.

Credibility dolgában pedig elsőrendűen áll Sevardnadze. Önként és nemes gondolkodásra vallóan távozott hivatalából a múlt év utolsó hónapjában. Lemondásával figyelmeztetni akart a közelgő diktatúra veszélyére, tiltakozván Gorbacsov és a „rendpárt” kiépülő – és utóbb a majdnem végzetes puccsba torkolló – szövetsége ellen. Jelezte, hogy nem adja nevét a gazdasági reform eltemetéséhez, nem partner a sajtó gleichsaltolására irányuló reakciós törekvésekben.

Hetet egy csapásra?

Talán nem merő véletlen, hogy szinte egy időben került nyilvánosságra Sevardnadze új megbízatása és a közlemény, hogy annyi huzavona után mégis létrejött a megegyezés a Hetek Moszkvában tárgyaló pénzügyminiszter-helyettesei és a szovjet tárgyalócsoport között. Vagyis: megszületett az első igazi összehangolt akció a szabadesésre váltó szovjet gazdaság zuhanásának megfékezésére. A megállapodás értelmében a szovjet gazdaság 1 milliárd dollár új hitelhez jut, és haladékot kap 6 milliárd dollár értékű adósság törlesztésére.

Lehet, hogy Sevardnadze felbukkanása elősegítette a pénzügyi megállapodást. De annyi hatása már nem volt, hogy a megállapodás fő feltételének teljesülését is lehetővé tegye. A nyugati partnerek kikötötték, hogy a szovjet adósságok rendezéséről folyó tárgyalások egy kézben összpontosuljanak. Novo-Ogarjevóba, ahol parafálni kellett volna az unióról szóló szerződést, csak hét köztársaság küldte el a képviselőit, s végül azok sem szánták rá magukat az aláírásra.

Gorbacsov, aki tavaly megkönnyebbüléssel fogadta Sevardnadze visszavonulását, most, midőn visszacsalogatta, több legyet akart ütni egy csapásra. A nyugatiak tapsára gondolt, meg arra, hogy a régi-új miniszter, aki a puccs napjaiban teljes mellszélességgel támogatta Jelcint, a mai helyzetben – a korlátlan decentralizáció ellenfeleként, a stabilitás helyreállításának híveként – őmellé áll a partikuláris orosz érdekek szószólójává szegődött Jelcinnel szemben. De legalábbis arra, hogy így három főszereplő lesz előtérben, s hogy az egykori grúz KGB-főnök, majd pártitkár – akinek még párttitkársága idején is sikerült népszerűséget szerezni – talán megállíthatja az unió bomlását.

A terv jó. Sevardnadze a legrátermettebb, hogy felébressze a széthúzó köztársaságokban a családi ösztönöket. Különösen, ha maga mögött tudhatja a Nyugat jóindulatát, és ha abban is bízhat, hogy fellépése nyomán nagyobb összhang alakul ki a szovjet elnök és az orosz elnök között. De félő, hogy elkésett. A novo-ogarjevói kudarcban nem az a legrosszabb, hogy a megjelentek nem írták alá a szerződést, arra hivatkozva, hogy a parlamentjeik még nem döntöttek, hanem az az igazi baj, hogy Ukrajna el sem jött.

Az ukrán példa

Pedig Ukrajna kulcsország, hozzáállása valószínűleg meghatározó a továbbiak szempontjából. A nyugatiak segítőkészségét nyilván befolyásolja, hogy a második legfontosabb köztársaság mit határoz. Beviszi – „a közösbe” a területén maradt nukleáris fegyvereket, avagy megtartja, és evvel állandó bizonytalansági tényezővé alakul. De ha az atomfegyvereket illetően jobb belátásra tér is, még mindig érvényes a fenyegetés, hogy jelentős és jól fegyverzett hadsereget kíván fenntartani. Ez veszélybe hozhatja az egész lecserélési programot. Németország nem fogja az előírásoknak megfelelően csökkenteni haderejét, ha Ukrajnában a németnél nagyobb hadsereget, 300 ezer, 400 ezer katonát szándékoznak fegyverben tartani.

Kravcsuk, az ukránok vezetője higgadt, mértéktartó politikus. A kilátások mégsem kedvezőek: december elsején szinte bizonyosan megszavazzák Ukrajna függetlenségét, s csak Gorbacsov reménykedik benne, Jelcin nem, hogy az ukránok utóbb mégis visszatérnek a – most már nagyon tágas – közös karámba. Márpedig Ukrajna példa lesz, viselkedését sok helyütt utánozni fogják.

Figyelembe véve a kínálatot, valószínűleg Sevardnadze a legalkalmasabb az egész világnak a veszély lehetőségét ígérő destabilizáció megállítására. De könnyen lehet, hogy a széthúzás erői már rájöttek a siker ízére, és az agresszív, önsajnálattól átitatott hisztéria, a nacionalista öngerjesztés, a hazafias mázzal kiégetett haszonlesés az engedményre nem engedménnyel válaszol, hanem újabb, még képtelenebb, még magasabbra srófolt követeléssel. Könnyen lehet, hogy igaza lesz az amerikai elemzőnek: Sevardnadze a Titanic – a jéghegybe ütköző óceánjáró – másodkapitányának pozícióját pályázta meg.

• Külföld