Vajna János

Nyomtatóbarát változat

Kuvaitból kiűzték az iraki megszállókat, de a háború nem ért véget. A bagdadi vezetés, Szaddám Huszein és klikkje irtóhadjáratot indított az ország népe, főleg az Irak északi részén élő kurd lakosság ellen. Az asszonyokat és gyermekeket sem kímélő öldöklés elől már kétmillióan menekültek külföldre, Törökországba és Iránba.

Ez a fejlemény lehetővé tette, hogy azok az országok és országcsoportok, amelyek nem állták meg a helyüket az Öböl-háború vizsgáján, pótvizsgát tegyenek és javítsanak. Javít például a bagdadi diktátor elleni háborút fanyalogva szemlélő, de a kurdok szomorú nótáján most elérzékenyülő (és anyagi áldozatokra is hajlandó) Németország. Még fontosabb: javít az Európai Közösség. A nyugat-európai integrációval nem az volt a baj, hogy mint testület és mint egész távolságot tartott a háború céljaitól – Anglia, Franciaország derekasan vitézkedett –, hanem az, hogy nem tudott közösség lenni. Nem sokkal a háború kitörése előtt világgá kürtölték a nagy hírt: megszületett a 12-ek politikai uniója, de amikor ütött a próbatétel órája, nem tudtak a háborúval kapcsolatban együttes álláspontot kialakítani. Most aztán látványosan és nagy csinnadrattával pótolják a mulasztottakat. Buzgóságukat fűti, hogy az Egyesült Államok, amely megerősödve, mondhatni vetélytárs nélkül került ki az újfajta, „sebészi precizitással” vívott vállalkozásból, nem éppen ügyes a béke megnyerésében. Úgy tetszik, Szaddám Huszein számára az a regula, hogy a béke kitörése előtt még gyorsan el kell pusztítani a kurdokat. Gárdistái az Irán elleni háború záróakkordjaként elárasztották a kurd falvakat mérges gázzal, ötezer embert ítélve kínhalálra. Most Szaddám Huszein le van győzve, s legyőzői megtiltották neki, hogy mérges gázhoz folyamodjék. Az elfogott kurd férfiakat persze nyomban falhoz állíthatja, de szabadságában, személyiségének kiélésében korlátozva van: a menekülő lakosságot csak a kevéssé szapora harci helikopterekkel üldözheti. Igaz, jut is, marad is; a körülmények neki dolgoznak: a kopár hegycsúcsok félelmes árnyékában vonszolódó menetből kiragadja zsákmányát az éhség és a járvány, az éjszakai fagy és a szűnni nem akaró eső is. A szigorú fegyverszüneti feltételek elfogadása fejében Szaddám Huszein engedélyt kapott rá, hogy leszámoljon azokkal, akik föllázadtak véres zsarnoksága ellen. Bagdad fogcsikorgatva beletörődött, hogy el kell ismernie Kuvait határait, s meg kell semmisíteni a tömegpusztító ABC-fegyvereket, miközben továbbra is érvényes marad a fegyverembargó, és az olajbevételekből hatalmas kártérítést kell fizetnie a tönkretett Kuvaitnak. De – így szól a fáma – Washington suba alatt arra biztatta Bagdadot, hogy óvja meg Irak területi épségét a déli síita fölkelőkkel szemben, akik Iránhoz húznak, illetve a saját államra, de legalábbis jelentős autonómiára törekvő kurdokkal szemben. Az egyik verzió szerint a török Türgüt Özal volt a közvetítő, a másik változat szerint Jordániában találkoztak az amerikai és iraki megbízottak.

„Dörgöld meg a szemed! Csipkedd magad! Ezt az országot elpusztították a koalíciós erők, megfosztva a lakosságot élelemtől, ivóvíztől, villanyáramtól, fűtőanyagtól. De a Szaddám Huszeinhoz hű fegyveres erőknek elég erőt hagytak, hogy bevégezzék a munkát, amit amazok elkezdtek” – írja Flora Lewis, az International Herald Tribune-ben, amerikai hangként visszhangozva a nemzetközi felháborodást, az Egyesült Államok tegnap még dicső győztesként ünnepelt elnökének viselkedését elítélő hangokat. Amelyek az emlékezetbe idézik, miként viselkedtek a spanyol polgárháború idején a képmutató demokráciák. Franciaország és Anglia kormányai akkor cserbenhagyták a fasiszta Olaszország és a náci Németország támogatta Franco orvtámadása ellen védekező spanyol köztársaságot. Sőt, felmerül a magyar ’56 párhuzama is, mondván, hogy az Egyesült Államok szembeszállásra biztatta a kurdokat, s most összefont karral szemléli elvérzésüket.

A főparancsnok igazsága

Mind többen adnak igazat Schwarzkopf tábornoknak, aki azt mondta: nem kellett volna befejezni február 27-én a hadműveleteket, nem kellett volna kiereszteni a zsákból Szaddám Huszein köztársasági gárdáját. Még egy, legföljebb két napig kellett volna harcolni, és akkor mára Szaddám Huszein csak rossz emlék volna. Erre az a szokásos válasz, hogy még egy lépes, és széttöredezett volna a koalíció, amelyet összetartott, hogy egyek voltak a letiport Kuvait föltámasztásának akarásában. De ha a sokféle fajú és felekezetű Irakban érvényesülnek a széthúzó erők, ez szembeállítja egymással Iránt, Törökországot és Szíriát; ha a diktatúrát demokrácia váltja fel, ez harsány nemtetszést vált ki az Öböl országaiban, főképp a térségben hangadó Szaúd-Arábiában.

De a Schwarzkopf tábornok javasolta forgatókönyv helyett elfogadott új koncepció sem lehetett hosszú életű, Szaddám Huszein bősz brutalitása miatt. A tévé februárban megkímélte a nézőket a háború borzalmaitól, de most bemutatta a kurdok kínkeserves menekülését. Az emberek mindenütt szégyellték magukat. Nem lehetett tovább fenntartani azt az álláspontot, hogy némelyek még a humanitárius segélyt is beavatkozásnak tekinthetnék: az Európai Közösség franciák javasolta csúcsértekezletét – amely eredetileg egyfajta „csakazértis” lett volna; az igenis megvalósuló politikai együttműködést lett volna hivatva demonstrálni – átfunkcionálták. A kurdok megsegítésére összetrombitált tanácskozás lett belőle, amelyen – jelentős részt az Öböl-válságból „pótvizsgázó” németek nyomán – 180 millió dolláros humanitárius gyorssegélyt szavaztak meg. Emellett – valószínűleg ez a fontosabb kezdeményezés –, az angol Major javaslatát elfogadva, kérték, hogy az ENSZ létesítsen iraki területen „enklávékat”, a világszervezet katonáinak védelme alatt álló szigeteket az oltalmazásra, „védőőrizetre” szoruló kurdok számára. Erre azért van szükség, mert annyian menekülnek, hogy az összes védelemre (és táplálásra, gyógyításra, elhelyezésre) szoruló üldözöttet sem Törökország, sem Irán nem tudja – és nem is akarja – befogadni.

Baker hétperces tanulmányútja

Az ENSZ-ben viszonylag simán – de azért mégsem a szovjetek és a kínaiak diplomatikusan kifejezésre juttatott ellenérzése nélkül – el lehetett fogadtatni, hogy a kuvaiti–iraki határon ENSZ-alakulatok vigyázzák a fegyverszünet előírásainak betartását. De az Irak szuverenitását megsértő (és nagyobb ENSZ-erőket igénylő) konklávék megalakítása keményebb dió lesz. Irak vadul tiltakozik fennhatóságának részleges megvonása ellen, óvatos támogatói pedig úgy fogják érezni, hogy ez az a pillanat, amikor jó érveket lehet felhozni a jogaiban megcsorbított bagdadi vezetés támogatására.

A kurdok pusztulása, a „genocídium”, ahogy az európai csúcson elhangzott, Bakert is pályamódosításra késztette. Az elnök új – az ellenségeskedés befejezése után immár második – közel-keleti körútra menesztette külügyminiszterét. A gyorsan tető alá hozott útiterv értelmében találkoznia kell az izraeli, egyiptomi, szíriai, szaúd-arábiai és jordániai vezetőkkel. Az utóbb említettekkel Genfben, és nem Jordániában, mert nélkülük nem képzelhető el semmiféle rendezés, de még nincs elfelejtve, hogy a király a háború idején Szaddám Huszein szócsöve volt. Pótlólag beiktattak az útitervbe egy új első állomást: Törökországot. De nem a törökökre volt most kíváncsi a külügyminiszter, hanem – elébe menve a közhangulatnak – a kurd menekülteket akarta fölkeresni. Így lőn: ahogy a világ összes tévéje bemutatta, Baker a török–iraki határvidéken megszemlélte az oltalmat ígérő Törökország felé haladó, végeláthatatlan menetoszlopot, és elment az egyik határ menti menekülttáborba. Összesen hét percig tartózkodott e táborban; a szakadó esőben szabad ég alatt tanyázó tömeg túl agresszív volt és túl nyomorult: Baker nem bírta a látványt, gyorsan bevágta magát az autóba, és távozott.

Kis lépések aprópénze

Bush eredetileg azért indította ismét útnak miniszterét, hogy üsse a vasat, amíg meleg. Kevésbé képletesen szólva, első útján rávette a fölkeresett országok vezetőit, hogy közeledési hajlandóságukat kifejezésre juttassák. Ezt megtették, de csak úgy általánosságban. És ennyiben maradt a dolog. Az ellentét, különösen a legfőbb, Izrael és az arab országok ellentéte valójában mit sem csökkent. A külügyminiszter jelenlegi útja azt a célt szolgálja, hogy az általánosságban kifejezett együttműködési szándékot megpróbálja átváltatni, legalább a kis lépések aprópénzére.

Izrael tett néhány gesztust: részleges amnesztiát ígért a közelgő mohamedán ünnep előtt, s rászánta magát bizonyos gazdasági könnyítésekre is. Lényegesebb, hogy élénken propagálja a „regionális konferencia” gondolatát, amit a PFSZ, a Szovjetunió és Franciaország által kívánatosnak tartott nemzetközi konferencia helyett tartanának. A regionális terv lényege: Izrael csak a szomszédos országokkal kezd tárgyalást, és ezt is csak kezdi. Az érdemi tárgyalások aztán bilaterális keretben folytatódnának. További fontos pont: a PFSZ nem tárgyalópartner, csak a „határokon”, azaz a megszállt területeken élő arabok soraiból kerülhet ki, akivel egy asztalhoz ülnek. A PFSZ vezetői nyájas nyilatkozatokban próbálják feledtetni, hogy a háború idején Szaddám Huszein szekerét tolták.

A palesztin probléma az a dolog, amelynek megoldásához talán a legtöbbször fogtak hozzá, de a jó szándékú közvetítők igyekezete végül mindig kudarcba fulladt. Jóslásba bocsátkozni most is istenkísértésnek tekinthető. De azért meg kell említeni, hogy egyes, még megerősítésre szoruló értesülések szerint Szaúd-Arábiában fontolóra veszik Izrael elismerését. Ha ez igaz, akkor azt mutatja, hogy a szaúdiak nagyobbat csalódtak Arafatban és szervezetében, mint gondolnánk. Akkor valamivel nagyobb az esély, hogy megvalósulnak az első lépések a „földet békéért” elv alapján történő rendezés felé vezető úton.

• Külföld