Vajna János

Nyomtatóbarát változat

Valószínűleg négy fő tényezőtől függ a nemzetközi biztonság a hidegháború után – írja Brzezinski a Foreign Affairs-ban. A következőktől:

– hogy Európának milyen mértékig sikerül egyrészt politikai és katonai egységét elmélyíteni, másrészt – nem sokáig halogatva – kibővíteni;

– hogy sikerül-e a Szovjetuniót laza és önkéntes konföderációvá átalakítani, úgy, hogy se a hirtelen visszazuhanást a centralizált diktatúrába ne hozza magával, se az erőszak robbanásaival ne járjon együtt;

– hogy elmozdul-e a Távol-Kelet a regionális rendezés felé, Japán, Kína, az Egyesült Államok, esetleg a Szovjetunió és más alkalmas államok konstruktív bekapcsolódásával;

– hogy az Egyesült Államok mint a közel-keleti biztonság meghatározó döntőbírója mozgásba hozza a regionális békefolyamatot.

Az őszi számot túlnyomórészt Közel-Kelet problémájának szenteli az Egyesült Államok külpolitikai „establishmentjének” folyóirata. De az első helyen Carter egykori nemzetbiztonsági tanácsadójának írását közli. A tanulmány, ami egyfajta értelmezés, „saját olvasat” a Bush javasolta új világrendről, történész számára szinte kötelező módon, a múlt konstellációiból kiindulva jut el a jelen folyamataihoz. A Szent Szövetségtől elindulva három nagy lépessel közelíti meg a mát. Az első periódust 1815–1914 közé teszi. Valójában – állítja – az első „világ”-háború volt az utolsó olyan európai háború, amelyben „globális jelentőségű” európai hatalmak csaptak össze.

A háborút követően balsikerű próbálkozás történt Európa újjászervezésére és ezzel a nemzetközi helyzet új alapokra helyezésére: a nemzeti állam lett a legfőbb érték; a nemzeti függetlenség megőrzése – vagy kivívása – lett a politika szent célja, a nemzeti határok védelme – vagy kiterjesztése – a siker fő mércéje. Az eredmény: hatalmas kudarc, a második világháború. E második világháború (a valóságban az első igazán globális háború) Európa történelmi öngyilkosságának betetőzését jelentette. Következménye: Európa többé nem a világ tényleges központja, hanem két Európán kívüli szuperhatalom versengésének színpada. E két szuperhatalom versengését nem csupán a hagyományos nacionalizmus fűtötte, hanem egy új nagyhatású elem is: az ideológia. Az amerikaiak és az oroszok közötti viaskodás hamarosan manicheus alakot öltött, nemcsak a társadalom megszervezése vált a vita tárgyává, de végső soron maga az ember. Önmagát mindegyik szuperhatalom univerzális értékek hordozójának vélte, az ellenfelet pedig a sátán megtestesülésének.

A világpolitika e szakasza se hozta meg a nemzetközi biztonságot. Sőt, az ideológiai szembenállás nyomán fokozódott a fegyverkezési verseny, a birtokukban lévő fegyverek révén pedig a szuperhatalmak első ízben képessé váltak az egész világ elpusztítására. A szuperhatalmak rivalizálása a gazdaságot tekintve hihetetlenül költségessé vált, potenciális rombolási kapacitásukat pedig föl se tudja fogni az emberi agy.

Végül is az Egyesült Államok kerekedett felül: megakadályozta, hogy a Szovjetunió uralkodjék Eurázsián, megfosztotta hitelétől ideológiáját, és kimerítette gazdaságát. A szovjet vezetés erőfeszítései a megújhodás folyamatának elindítására lehetőségeket nyitottak az ellenőrzött vazallus országok számára. Kihívásaikat nacionalista indulat hatotta át és az ideológiai szempontból lényeges felismerés, hogy a szovjet stílusú társadalmi, gazdasági rendszer kudarcot vallott: nem állja a versenyt Eurázsia nyugati és keleti végeinek Amerika ösztönözte fellendülésével. A hatalmi krízis a Kremlben, a kommunizmus történelmi kudarcának érzete elindította a Szovjetunió dezintegrálódását.

Forró háború nélkül

A hidegháború forró háború nélkül végződött. De a nyomában két döntő változás következett be: a geostratégiában és a filozófiában. A Szovjetuniónak vissza kellett vonulnia az 1940-es határok mögé, sőt létében van fenyegetve. Németország egyesült, s nemcsak az Európai Közösségnek a tagja, a NATO-nak is. Kína előrehalad a gazdaság pragmatikus modernizációjában. Ami a filozófiát illeti: a demokrácia és a piacgazdaság vált a korszak uralkodó eszméjévé. A hidegháborúban győzedelmes nyugati koalíció intézményes jelleget kap, nemcsak Amerikát és Nyugat-Európát öleli fel, hanem Japánt is. A biztonság szempontjai, a globális szabadkereskedelemre épülő gazdasági növekedés közös érdeke, a demokrácia melletti elkötelezettség, a modem távközlés köteléke az intézményes együttműködés jelé tolja a koalíciót. Egyfajta pragmatikus transznacionalizmus felé. Ez elavulásra ítéli a katonai önerőre támaszkodás és a gazdasági autarkia hagyományos nacionalista koncepcióit.

A legfejlettebb országok viselkedésének forradalmát nemcsak az interakciók sokasodása és a kormányzó elitek személyes ismeretsége erősíti, hanem a közös értékek mélyreható változása is. Az átlagos polgár számára pedig a fogyasztás parancsai már fontosabbak, mint a terület vagy az ideológia. Sem a teljes nemzeti függetlenség kívánalma, sem az ideológiai önhittség nem meghatározó motivációk a nyugati koalíció közvéleményének alakításában. A globális politika bizonyos tekintetben az Egyesült Államok városközpontjaira emlékeztet: kölcsönös függés és egyenlőtlenség keveréke, az erőszak pedig a társadalom szegényebb negyedeire jellemző. Globális méretekben: a háború olyan luxus, amit csak a szegény országok engedhetnek meg maguknak.

A világpolitikát meghatározó lényeggé akkor válhat a pragmatikus transznacionalizmus, ha az elöljáróban felsorolt négy nagy strukturális probléma megoldódik. Az első (és számunkra legfontosabb) problémáról szólva a szerző kifejti, hogy a hatalomnak a hidegháborút követő újraelosztása meggyorsítja Európa egyesülését. Németország megosztottságának felszámolása – „a legfontosabb geopolitikai változás” – kissé váratlan következménnyel járt: sürgősebbé tette, hogy a nyugatiak „ambiciózusabb” menetrendet fogadjanak el, nemcsak a gazdasági, hanem a politikai, esetleg a védelmi integrációval kapcsolatban is.

A biztonsági periméter

Felvetődik a következő kérdés: mi legyen a Nyugat „biztonsági perimétere” Európában? A válasz: ahogy Kelet-Európa, „elsősorban a lengyel–cseh–szlovák–magyar háromszög” demokráciává alakul, a NATO biztonsági perimétere kezd kiterjedni ezekre az országokra is.

Idekívánkozik egy közbevetés. Azóta elhatározták a WEU – kilenc európai ország idáig csak papíron létező védelmi csoportosulása – felélesztését. Az amerikaiak hozzájárultak, hogy e NATO-országok a NATO-tól különálló és a NATO hatókörén túl bevethető alakulatokat hozzanak létre. Egyszersmind fölajánlják Magyarországnak, Csehszlovákiának, Lengyelországnak a lehetőséget, hogy laza kapcsolatra léphessenek mind a NATO-val, mind a fokozatosan kialakuló WEU-val.

Ez ugyanabba az irányba mutat, de valamivel több annál, amiről Brzezinski ír. „Mind a Nyugat, mind a Szovjetunió tudja, hogy e demokratikus országok elözönlése, különösen, ha ellenállást tanúsítanak, nem hagyja a nyugati országokat közömbösen.” Egyébként előre látta a jövőt; leszögezte, hogy „oktalanság Amerikától, ha ellenzi Európa katonai integrációját, kivált a WEU hozzákapcsolását az Európai Közösséghez”.

A lengyel származású történész fő érve: minél inkább egyesül Európa, annál inkább föl tudja magában oldani és magához tudja asszimilálni Németországot. Annál kevésbé valószínű egy potenciális német-orosz manőverezés, ami felszínre hozná Európa régi bizonytalanságait. Nem szabad kizárni a lehetőséget, bármily kevéssé is valószínű mai szemmel, hogy a cseppfolyós Európa és a zilált szovjet viszonyok nyomán Berlin és Moszkva enged egy napon a csábításnak.

Kína 2010-ben

Átugrom Brzezinskinek a szovjet térségre és a Közel-Keletre vonatkozó fejtegetéseit. Túl sok minden történt a tanulmány keletkezése óta. A Távol-Keletről szóló fejezetet ismertetem. Japánról szólva kifejti hogy a szovjet fenyegetés okozta amerikai–japán biztonsági megfontolások a jövőben kevésbé fogják tompítani e két hatalom intenzív gazdasági rivalizálását. A szerző reménye, hogy a Csendes-óceán mindkét partján felismerik, hogy fokozódik gazdaságaik kölcsönös függése és „egymásba hatolása”.

A térség a világgazdaság legéleterősebb szektora, de nincs igazi biztonsági struktúrája. Ez idáig nem volt komoly probléma. De az előre látható jövőben Kína – figyelembe véve viszonylag sikeres gazdasági teljesítményét – geopolitikai tényezővé léphet elő. Fölöttébb valószínű, hogy egy vagy két évtized múlva a Távol-Kelet biztonsági viszonyait éppúgy átalakítja a feljövő Kína, ahogy Európa biztonsági viszonyait átalakította a szovjet birodalom hanyatlása. Ha folytatódik a jelenlegi irányzat, 2010-ben Kína felzárkózik az Egyesült Államok, az Európai Közösség és Japán mellé, mint a világ négy vezető gazdasági hatalmának egyike. Lehet, hogy politikai és katonai súlyát már előbb érvényesíti. E kilátással számolni kell.

A kialakuló összjátékban nemcsak Japánra és Kínára kell gondolni: az egyesült Korea például nukleáris hatalommá válhat. India máris regionális hegemón és egyúttal atomhatalom, bár nem világos, hogy milyen szerepre akar vállalkozni a szélesebb ázsiai keretben. Mindenesetre a lehetséges ázsiai (államközi és belső) konfliktusok listája jóval terjedelmesebb az európainál.

Távlatilag nem oldhatja meg az övezet biztonsági problémáit a katonailag hatalmas – az Egyesült Államok ízlésének esetleg túl hatalmassá váló – Japán, sem a tartósan az ázsiai szárazföld peremére települő Egyesült Államok. A hidegháború alkonyán meg kell ragadni a lehetőséget az ázsiai biztonsági struktúra kimunkálására, olyan struktúráéra, amely fokozatosan magába foglalja a fontos országokat, különösen Kínát.

Végül az Egyesült Államok. Az amerikai szerepvállalásnak központi fontossága van, mind az európai egyesülés, mind a szovjet átalakulás, mind a közel-keleti rendezés, mind a távol-keleti biztonság vonatkozásában. Különleges státusát azonban veszélyeztetik otthoni hiányosságai. Persze, hiba volna lebecsülni az amerikai társadalomnak a gyors megújhodásra való képességét. A hanyatlást jelző trendeket megfordíthatja a gazdasági és technikai újítások hulláma. Ha azonban elhanyagolja belső gyöngeségeit, a jövő század elejére új világrend alakulhat ki Európa egyesülése és a japán gazdasági dinamizmus nyomán.

Mindezt figyelembe véve Amerikának körültekintőbb egyensúlyt kell kialakítani, egyrészt az amerikai elkötelezettségre irányuló globális kívánalmakkal kapcsolatban, ugyanakkor vissza kell lépnie némely regionális biztonsági vállalástól, és meg kell újítani a belföldi gazdaságot. Hajlékonyabban kell hozzájárulnia a világ biztonságához, mint a hidegháború idején. Nagyobb hangsúlyt kell adnia az együttműködésnek az alkalmas partnerekkel, többek közt másokkal együtt kell döntenie a nemzetközi biztonság kérdéseiről. Jóllehet Amerika az egyetlen szuperhatalom, a globális helyzet túl összetett, Amerika egészségi állapota túl bizonytalan a világméretű Pax Americanához.

A választás: amerikai izolacionizmus és fokozódó nemzetközi rendetlenség; avagy teherbíró nemzetközi biztonsági struktúra, ami bővülő és egyre inkább önerőre támaszkodó regionális együttműködésen alapszik, és szelektív, arányos amerikai kötelezettségvállalásra épül.

• Külföld