A budapesti környezeti programról

Városrendezésben, regionális tervezésben a nyolcvanas évekre végbement egy igen fontos szemléleti változás. Korábban a szakáginak nevezett fejezetek főként az egyes szakágazatok – oktatás, egészségügy, közlekedés, mezőgazdaság, ipar, vízgazdálkodás, energetika, idegenforgalom stb. – minisztériumi terveinek, elképzeléseinek a területi tervbe való beépítésére koncentráltak. Idővel azonban összecsiszolódtak olyan tervezőcsoportok, amelyek minden tagja maga is területi szemlélettel volt képes közelíteni a maga szakterületéhez, és egyre fontosabbá váltak azok az információk, amiket e tervezők a közös munka tapasztalatai és saját bővülő ágazatközi szemléletük alapján visszafelé, az egyes ágazatok számára közvetíteni tudtak.

A környezettel kapcsolatos tevékenységben egyelőre még nem játszódott le ez a fordulat. A környezetvédelemnek vannak specialistái, akik a környezet egy-egy védendő elemével, a levegővel, a vízzel, a talajjal, az élővilággal vagy a zajvédelem, a hulladékgazdálkodás technológiájával foglalkoznak. Sokuk számára az ipar vagy a közlekedés elkülönült kibocsátó ágazat, szennyezés- és egyben adatforrás. Jobb esetben a kialakult tapasztalatok, ismeretek hidat vernek egy ágazat és egy környezeti elem között: mondjuk a közlekedés és a levegőszennyeződés összefüggéseit elemezve. A környezetvédelem azonban ebben az esetben is technológiai kérdés marad; a védelem javarészt a létrejövő szennyeződés ártalmatlanítására, esetleg a szennyezőanyag-kibocsátás technológiai módszerekkel történő csökkentésére irányul. Szűkebb technikai értelmezésben az utóbbi már prevenciónak számít, és sokan nem is veszik észre, hogy számos, a kibocsátás csökkentését célzó technológiai fejlesztés a termékstruktúra konzerválásával, a fogyasztási szokások változatlanságát feltételezve megy végbe, és egyáltalán nem közelít egy környezettudatosabb világ igényeihez.

A Budapest főpolgármestere számára összeállított „Környezetvédelem” című program szerzői – Pólay István és Szilágyi Kinga – bevezetőjük tanúsága szerint örvendetes módon tisztában vannak a fentiekben vázolt problémákkal. Szó szerint is leírják, hogy a környezetvédelem címszó alatt tárgyalható teendők jó része nagyfokú átfedést mutat az ágazati teendőkkel, illetve, hogy a fővárosnak olyan környezetpolitika kialakítását kell megcéloznia, amelyben hosszú távon és tudatosan gazdálkodni képes a környezeti értékekkel. Ugyanakkor világosan látják azt is, hogy ezen elvek védelmében sincs helye semmiféle környezeti voluntarizmusnak, ágazatok feletti „terrornak”, s mégoly korszerű elvek alapján is csak abban az esetben lehet intézkedéseket hozni, ha azok a város lakói részéről elfogadottak, ha a lakosság belátja ezen intézkedések szükségességét.

A szemléleti kérdéseket összefoglaló bevezetés után a program alfejezetei sorrendben a következők: Levegőtisztaság-védelem; Vízellátás, szennyvízkezelés; Hulladékkezelés; A zöldfelületek védelme; A táji és természeti értékek védelme; Zaj- és rezgésvédelem; végül az Egységes térinformációs rendszer létrehozása. A felsorolásból mindenesetre nyilvánvaló, hogy formailag semmiféle elmozdulás nem történt a bevezetésben kárhoztatott hagyományos környezetvédő szemlélettől és felosztástól. Tartalmilag esetenként jobb a helyzet, így például a levegővel foglalkozó fejezeten belül, a közlekedési eredetű szennyezések, csökkentése kapcsán, a program szerencsésen túllép a csak közvetlen emissziókkal foglalkozó megoldásokon, és teret szentel a forgalomszabályozással, illetve az úthálózat szerkezetének javításával elérhető javítási módoknak is. Sajnos az erre vonatkozó megjegyzések azonban olyan általánosak, hogy nem derül ki belőlük, milyen a kapcsolatuk a teljes program Közlekedés, közművek címen írt fejezetével. Ugyancsak nem derül ki a kapcsolat a vízzel, hulladékokkal, zöldfelület-gazdálkodással foglalkozó munkarészekben sem, amelyek viszont sokkal bővebbek és átfogóbbak, mint az említett közműágazati programrész hasonló témái.

Ha a Környezetvédelem programrész szerzői igazán komolyan vették volna saját szemléleti elveiket, kénytelenek lettek volna a többi ágazati program környezeti szempontú szintézisét, esetenként kritikáját leírni. Lehet, hogy ma ezt nem képesek megtenni, szakemberhiány, időhiány, intézményi keretek merevsége vagy más akadályozza őket. Ebben az esetben azonban jó lett volna legalább erre kitérni, és arra, mit lenne célszerű tenni ezeknek az akadályoknak a leküzdésére.

Ígéretes kezdeményezés ebben az irányban, hogy a program szerzői nem kívánnak külön környezed célú adatbázist felállítani, hanem a főváros térinformatikai rendszerét szeretnék úgy bővíteni, hogy a környezeti célú elemzések ezen keresztül végrehajthatók legyenek. Ugyanilyen fontos feladat azonban kialakítani azt a szakmai kört, akik ezeket az elemzéseket elvégzik.

Lehet vitatkozni azon, hogy az első mondatokban emlegetett térségi tervezés tudott-e használható terveket alkotni. Az azonban kétségtelen, hogy egy időre létrejött az országban néhány műhely, ahol izgalmas szakmaközi elemzéseket lehetett végezni; kinevelődött néhány ember, aki otthonosan mozog ebben a szakmaközi világban.

Ma a környezetpolitika, a környezetgazdálkodás lehet az egyik téma, ami köré hasonló műhelymunkát kellene szervezni ahhoz, hogy a főváros programjának egyáltalán esélye legyen arra, hogy konzisztens gondolati rendszerré válhasson. Ehhez a programként leírtaknak nem ellentmondó, de annál ambiciózusabb, a környezeti szemléletet szervező erőként is hasznosító tervezetre lenne szükség.