Beke Kata, Kelemen Péter

Nyomtatóbarát változat

Tétován, bizonytalanul a programról

Lehet-e oktatáspolitikai programot kidolgozni az új oktatási törvény megszületése előtt? Amikor a kormányzat a szokásos területeken továbbra is az oly sokat kárhoztatott maradványelvet követi? Vannak-e esélyei az oktatási rendszerváltásnak?

A Kék Könyv oktatáspolitikai szakemberei az adminisztratív kézivezérlést négy önszabályozó mechanizmus megteremtésével kívánták felváltani. Úgy gondolták, az oktatásirányítást a normatív finanszírozási rendszer, a kimenetszabályozás, a szakmai szolgáltató hálózat és a pedagógiai nyilvánosság megteremtése révén lehet új alapokra helyezni. Az elmúlt két évben nyilvánvalóvá vált, hogy a szabályozás eddigi rendszere szétesett. Az intézmények a meglévő sémák szerint működnek tovább, mindenki teszi a dolgát, ahogy eddig, s közben szorongva várja, mikor szakad rá (nem átvitt értelemben!) a mennyezet, talál-e középiskolát a végzett nyolcadikos, munkát az ifjú szakmunkás, ebédet a napközis, osztályt az orosztanár, angoltanárt az osztály, szaktanárt a szaktanácsadó, tankönyvet a diák – tanuló, tanár, szülő (s talán még a miniszter is) nyugtalanul sejti: a rutin mozgatta iskolahálózat a semmit őrli a semmibe. A produktum alig ér valamit.

A semmi persze nagy kísértő: megteremhet benne önmagától is az „új világ”.

Ezért forgatom csalódással ezt az oktatási programot. Bár „rosszat”, „elvetendőt” alig találok benne, de mintha az eddigi rutin működne ebben is tovább. Mennyi kihívás marad megválaszolatlanul! Nem foglalkozik a finanszírozás-stratégiával. Holott a fejkvóta-összegek az önkormányzathoz folynak be, és mód lenne legalább arra, hogy az alapfeladatok meghatározása révén valódi normatívát alakítsunk ki. Szét lehetne választani az intézmények működtetési és épületfenntartási költségeit, az alapellátást a többletfeladatoktól, továbbképzési- és tanszerellátási kvótát lehetne meghatározni, s így tényleges esélyegyenlőség alakulna ki az egyes intézmények között, csökkenteni lehetne a hiányt (az egyik oldalon) s a pazarlást (a másikon).

Bár megszületett a Budapest-törvény, az intézmények kezelési jogát nem rendezi automatikusan. Legalább fel kellene vetni, mi kerüljön kerületi, s mi fővárosi kezelésbe! A privatizálási stratégia is csak az általánosságok szintjéig jutott el („az ellátás színvonala nem csökkenhet”), holott ez a folyamat lehetőséget adna nem állami erőforrások bevonására a közoktatásba.

Szinte hihetetlen, hogy a tervezet egyáltalán nem néz szembe a szakképzés összeomlásával (amely nem átmeneti válságtünet, hanem az eddigi gyakorlat csődje). Az érintett intézmények maguk kezdik kiizzadni a megoldást: tevékenységük a közismereti képzés felé tolódik, a szakmai oktatás az alapkészségek felé fordul. Könnyített, igénytelenebb képzési formák jelennek meg (pl. háziasszonyképző) – volna tehát mit támogatni szakmai szolgáltatásokkal. Felkarolásra érdemesek azok a kezdeményezések is, amelyek az általános iskola képzési idejének széthúzását kísérlik meg, csökkentve ezzel a túlméretezett tantervek nyomását, és persze igényelnék, hogy a 9–10. osztályok számára alternatív lineáris tantervek készüljenek. A felnőttoktatás ifjúsági formáinak kiterjesztése ugyancsak sok lehetőséget kínál.

A tömeges szülői és tanári „mozgalmak” mutatják, hogy az érdekeltek részt akarnak venni az oktatás irányításában. Az önkormányzati törvény lehetővé is teszi, hogy a szakbizottságokat képviselő-testületen kívüli személyekkel is kiegészítsék. A képviselőknek azonban nem nagyon akaródzik a hatalommegosztás, pedig a szakma és a szülők bevonása a döntésekbe érezhetően növelné az oktatási bizottságok tekintélyét, és javíthatná alkupozícióit a költségvetési háborúskodásokban.

Nem látok világos koncepciót a szakmai háttértevékenység funkcióváltására. Holott az egy tantervű világra szabott szaktanácsadás napjai meg vannak számlálva. A hálózat megindult leépülésének viszont feltétlenül gátat kell vetni, hiszen a programszabadság a küszöbön áll, s a már meglévő alternatív programok alig rendelkeznek infrastruktúrával. Ám e kérdés rendezése helyett mintha az a szándék kezdene testet ölteni, hogy a Fővárosi Pedagógiai Intézetet a főváros tanárképző főiskolájává alakítsák át.

Folytathatnám. Sok égető kérdés, mellyel a tervezet elmulasztott szembenézni.

Ám meglepő, milyen fontosságot tulajdonít a pedagógusok ki-, át- és továbbképzésének, célzásokat olvashatunk az alkalmazás szigorúbb feltételeiről is. Pedig nem hinném, hogy a legsürgetőbb feladat a pedagógusok átprogramozása lenne. Ezzel a negyven év előtti „oktatási forradalom” ismétlődne meg. Én bizony a jelen helyzetben előbb foglalkoznék a pedagógus bérezésével, mint a szakképzettségével.

A tervezet szerencsére nem végleges. A vita során remélhetőleg eltűnik belőle néhány konzervatív irányba húzó ötlet (pl. a 12 éven aluliak oktatásának folyamatszabályozásáról), az általánosságban mozgó javaslatok pontosabb megfogalmazást nyernek. A legfontosabbnak azonban azt tartom, váljék a tervezet offenzívvá: ne a rutin továbbgörgetésére törekedjék, hanem próbálja elindítani mindazt, amiről kidolgozói a többi liberális szakemberrel együtt három évvel ezelőtt ábrándoztak.

Kelemen Péter


Széljegyzetek

A program egészében igen jó, megjegyzéseim csak néhány részletkérdésre vonatkoznak.

Az iskolaszerkezet-politika kapcsán. A különféle szerkezetű iskolák (8+4, 6+6, 4+8) spontán versenye illúzió. Az alávetettséghez szoktatott pedagógustársadalom innovatív kedvét felkelteni, támogatni is kellene. Magam egyfelől a magasabb színvonalú gimnáziumot, másfelől a közismereti tárgyakat igényesebben tanító, nem túlspecializált szakiskolákat tartanám támogatandónak.

Az alapkészségek közül hiányzik a beszédkészség, mintha csak írásos kommunikációra kívánnák nevelni a gyerekeket. Hiányoznak az elemi művészeti, esztétikai nevelésre utaló témák is (ének, játék, tánc, rajz stb.), holott azok a gyerekek érzelmi nevelésében nélkülözhetetlenek.

A nevelési problémák kezelésmódjával kapcsolatban igencsak vitatható az „ideologikus értéktartalmak” hiánya s az az illúzió, hogy a „gyakorlati technikák elsajátítása”, azaz: a puszta idomítás elégséges az erkölcsi döntésekre képes, érett személyiség kialakítására. Természetesen semmiféle világnézet egyeduralmáról nem lehet szó, kivéve azokat az iskolákat, ahol az iskolaalapító, illetve a szülők akarata ez. A kisgyerek, az „idomítás” folyamatával párhuzamosan életkorához alkalmazkodó elvi eligazítást is igényel, amelynek színvonala az ő fejlődésével párhuzamosan egyre magasabb lehet. Megítélésem szerint a „tedd és ne tedd azt a másik embernek, amit magadnak kívánnál és nem kívánnál” klasszikus és egyetemes elve a laikus nevelésnek is racionális alapja lehet. (Ezzel kapcsolatban szívesen térnék ki más alkalommal a részletekre is.)

Különös, hogy egyetlen mondatot sem vesztegetnek a nemzeti identitástudat kialakítására, az ebből fakadó érzelmi és intellektuális értékekre. Hiányzik a főváros történetének, hangulatának, jellegzetességeinek ismertetésére, a felelős lokálpatriotizmus kialakítására utaló szándék is. (A valaha volt fővárosi iskolák jó példával szolgálhatnak.)

Beke Kata

• Önkormányzat