Győri Péter

Nyomtatóbarát változat

Amikor tavaly októberben elmentem a terézvárosi polgármesteri hivatal előtt folyó kisebb demonstrációra, legnagyobb meglepetésemre nem felháborodott polgárokkal, hanem elbizonytalanodott, tájékozatlan, kérdéseikre válaszokat váró, jórészt idősebb terézvárosi lakókkal találkoztam. A közvetlen kérdés-felelet szituáció polgárok és polgármester között örömteli, de egyben rendkívül disszonáns is volt, hisz nem ott, a hivatal kapujában és nem akkor, a testületi ülés előtti percekben kellett volna megtörténnie.

Mert valóban hiába dolgozott néhány képviselő és a felkért szakemberek a lehető legtöbb szempontot figyelembe vevő, igen színvonalas döntés-előkészítő tanulmányon, ha közben a helyi politikusok kísérletet sem tettek arra, hogy a különböző lakossági csoportok érdekeit, véleményét megismerjék, feldolgozzák, pro és kontra párbeszédet folytassanak. Mintha csak a választásokkor kellene plakátot ragasztani, gyűléseket, találkozókat szervezni.

Hol vannak a helyi közélet, a helyi nyilvánosság új intézményei? Hol vannak a régieket felcserélő, színesebb helyi lapok, melyek nemcsak az önkormányzat, nemcsak egy-egy frakció szócsövei? Hol vannak az információk arról, hogy mivel foglalkoznak a helyi önkormányzatok, és milyen döntéseket hoznak a fejem felett? Hol vannak az önkormányzati klubok, találkozók, kaptak-e egyáltalán helyet, támogatást a szabad közösségi kezdeményezések, hogy valóban kialakulhasson helyi hálózatuk? Az, hogy van-e terem, helyem, hangom, mozgási lehetőségem a demokráciában, az itt dől el, a demokráciára nem mint elvont fogalomra kell hivatkozni.

Csak ha az a nagyon sokféle érdek és szándék kifejeződhet, artikulálódhat, akkor láthatjuk tisztábban, hogy ezekhez képest hol a helye és szerepe a képviseleti demokráciának, a megválasztott önkormányzati képviselőknek. Ezt a szerepet ma, súlyos döntések esetén igen nehéz jól eltalálni, hiszen (1) a képviselő maga is „érdekhordozó” (például többségük lakástulajdonos vagy privatizálható bérlakásban lakó, tizedrészük lakástalan, munkanélküli vagy nyugdíjas); (2) a pártállami rendszert felváltó képviseleti demokrácia hajszálgyökerei, intézményei, döntési struktúrája még nem épültek ki, s hogy egyáltalán kiépülnek-e, az még nyitott kérdés; (3) a hirtelen szerveződött pártok programjaiban nincsenek válaszok még a legfontosabb, legáltalánosabb helyi kérdésekre sem; (4) a használható információs bázisok, megkérdezhető szakértők száma riasztóan kevés, a szakértelem legitimitását régi és régi-új ideológiák szívesen rombolják.

Ennek következtében (is) mind a döntési helyzetben lévő képviselők, mind a döntéseknek kitett polgárok számára nem átlátható, nem kiszámítható, nem biztonságot nyújtó, hogy mi történik körülöttük, a közintézményekben, az önkormányzatokban.

Ha valamiért, akkor leginkább ezért, az intézményekkel szembeni bizalom hiányáért, a biztonság hiányáért értem meg azoknak a bérlőknek és képviselőknek a törekvéseit, akik – ha olyan olcsón, ahogy most lehet – át akarnak menekülni az önkormányzati tulajdonból a saját tulajdonukba. Felhasználták-e a területek azokat az eszközöket, amelyekkel csökkenthető lett volna ez a kimenekülési hisztéria, tettek-e egy lépést is a bérlők bizalmának erősítése érdekében?

A kérdés számomra (immár jó néhány éve) a lakások privatizálása, önkormányzati tulajdonban tartása, bérbeadása vagy egyáltalán építése, finanszírozása stb. kapcsán úgy merül föl, hogy megvalósíthatók-e azok az intézmények, döntési pályák és máshol is létező konkrét megoldások, amelyek egy működőképes önkormányzati rendszerhez, azon belül önkormányzati vagyon- és lakásgazdálkodáshoz szükségesek, vagy ez itt belátható időn belül nem lehetséges.

---

A történetet én máshonnan látom. Én inkább sodródásokat, félelmeket, tudatlanságokat és strukturális visszaéléseket látok, mintsem bármiféle céltudatosságot a lakásprivatizáció hazai módjában. A lakásügyi apparátusokban dolgozók, akik még nem menekültek el, akit még nem rúgtak ki, és akik a helyi lakosság lakásproblémáival a leggyakrabban találkoznak, többnyire frusztráltan és kiégetten élik meg, hogy egyre kevesebb az elosztható lakás, egyre lehetetlenebb a fenntartás, nincsenek források, és nincs céltudatos központi vagy helyi irányítás, akarat. Ha néha itt-ott kapóra is jön egy-egy önkényes lakásfoglalók elleni kilakoltatási akció, ez a feszültségeket végül is nem vezeti le, többnyire reménytelenül túladnának ők is az egész gondon, ha már a „hogyan lehetne másképp” kérdésre válaszolni képtelenek. Ugyanez, valamint a törekvés, hogy megszabaduljanak a bérlakásokhoz kapcsolódó politikai felelősségtől motiválta a döntéshozókat, amikor elindították a kampányszerűen felgyorsított lakásprivatizációt (az elit önös érdekei külön rásegítettek erre a folyamatra).

Az új önkormányzatok pedig vagy továbbsodródtak, vagy megpróbálták, megpróbálják viták és konszenzusok útján mederbe terelni a folyamatokat, vagy – s egyre inkább – maguk is felvetik a politikai felelősségvállalás kockázatainak kérdését.

A lakásprivatizáció azonban csak az egyik leglátványosabb formája a kibújásnak lakásviszonyokhoz kapcsolódó politikai felelősség alól. Számomra közös történet az, ahogy a fölszámolt munkásszállókról utcára kerültek svarcban lakást építenek, ahogy a lakásköltségek emelkedéséhez nem társul lakástámogatási rendszer, ahogy a bérlakások fenntartásából kivonult a lakások tulajdonosa, miközben bőszen megszüntetnék a bérlők kvázi tulajdonosi jogait, ahogy a lakásigénylők ezreinek senki nem meri kihirdetni, hogy nincs mire várniuk, a nagyvárosi tömbök lakóinak senki nem meri megmondani, hogy ésszerűbb lenne egy vállalkozónak, társaságnak eladni a házat és így privatizálni, ahogy a kormányzat a kontinens egyik legfejletlenebb lakásfinanszírozási, lakásösztönzési rendszeréből is nagy lépésekkel, szabadon kivonul, ahogy a bankok nemhogy kialakítanák, ha ugyan volt, hanem megszüntetik lakásépítési, lakásfinanszírozási tevékenységüket, s az önkormányzatok hasonlóan, jó, ha legalább a telekértékesítésből nem lépnek ki teljesen.

A működésképtelen intézmények teljes szétesésével párhuzamosan az erőnket nem arra összpontosítjuk, hogy e válságos átalakulási periódusban működőképes új intézményeket, eljárásokat (rendszert) építsünk ki.

A korábban feltett kérdésem úgy hangzott: egyáltalán lehetséges-e ez? Vajon fel vagyunk-e készülve arra – például itt, a fővárosban, ahol egyszerre 23 önkormányzat működik –, hogy ha az ingatlanvagyonon és a forráshiányon túl a kormányzat a kezünkbe adja az összes szabályozási jogosítványt és felelősséget is (hogy mely lakásokat mennyiért adunk el, milyen tartalmú szerződéseket és milyen lakbérekkel kötünk a bérlőkkel, hogy mi lesz a lakásra várókkal, foglalkozunk-e velük és hogyan stb.), akkor külön-külön vagy együttesen megpróbálunk kialakítani egy működőképes fővárosi önkormányzati lakásrendszert, vagy sok okra hivatkozva azt mondjuk, hogy nem. És letesszük a fegyvert.

• Önkormányzat