Ladányi János

Nyomtatóbarát változat

„Látják, kérem, nem is olyan fölösleges huncutság a demokrácia!” – mondaná egykori egyetemi szemináriumvezetőm a terézvárosi polgármester történetének hallatán. A történet pedig úgy szól, hogy a polgármester urat egy kisebbfajta tüntetés és az érintett lakókkal való beszélgetések hatására – az „önkormányzati tulajdonnal” kapcsolatos SZDSZ-misztika, az „önkormányzati lakásvagyonnal való vállalkozásra” vonatkozó ideologikus közgazdászszövegek és persze az „önkormányzatok hatalmas vagyont kaptak, gazdálkodjanak csak vele, és ne ácsingózzanak folyton költségvetési támogatásért” kezdetű, nagyon is hétköznapi kormányzati gyakorlat ellenére – hirtelen megvilágosodás érte. Rájött arra, amire a nagy teoretikusok még mindig nem, hogy ha a lakók egy része olyan nagyon meg szeretné vásárolni azt a bérlakást, amiben lakik, akkor a „gondoskodó önkormányzatnak” talán mégsem kellene mindenáron megakadályoznia őket ebben.

Persze, ez a történet is sokkal régebben, a lakások jelentős részének államosításával és a negyvenes évek végére megszilárdult lakásgazdálkodási rendszerrel kezdődik. Mint ismeretes, a hatósági lakáselosztás és a központilag jelentősen dotált lakbérek nem a társadalmi hierarchia alján elhelyezkedő társadalmi csoportoknak kedveztek, hanem a magasabb státusúak javára eredményeztek rejtett jövedelemátcsoportosítást. Az ilyen módon évtizedeken át jelentős kedvezményeket élvező rétegek újabb előnyhöz jutottak az állami bérlakások privatizációjának megindulása után. Köztudott, hogy először a néhány lakásos épületekben lévő, többnyire „jobb környékeken” található, igen értékes lakásokat adta el az állam, és ismeretes az a trend is, hogy – némi leegyszerűsítéssel élve – minél magasabb státusú népesség által lakott egy környék, annál nagyobb esély volt mindmáig arra, hogy az ott található bérlakásokat lakóik megvásárolhassák. Köztudott az is, hogy az egykori állami bérlakásállomány legértékesebb részének kiárusítása a lakások lakói számára igen kedvező feltételek mellett történt, és hogy a privatizált lakások piaci ára mintegy kétszerese az egyébként hasonló adottságú tanácsi önkormányzati lakásokénak.

Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy a lakások megvásárlásából eddig kimaradt, de arra a korábbihoz legalábbis hasonlóan kedvező feltételek mellett képes lakók, akiket ráadásul még radikális lakbéremelést hírekkel is riogatnak, és akik már-már szinte egyáltalán nem számíthatnak az ingatlankezelő vállalatok ingyenes vagy kedvezményes szolgáltatásaira, nehezményezik azt, ha meg akarják őket fosztani a lakásprivatizációval járó „nemzeti ajándék” rájuk eső – a korábbi kedvezményezetteknél egyébként jóval kisebb – részétől. Véleményem szerint a terézvárosihoz hasonló demonstrációk várhatók máshol is, és minél jobban közeledünk a következő választási kampányhoz, annál kevésbé számíthatunk arra, hogy lesz olyan politikai tényező, amelyik megengedhetné magának azt, hogy a lakáseladások felfüggesztésével, tilalmi listákkal avagy a vételárak drasztikus emelésével gátat szabjon a lakáseladások folytatódásának. Nem az a kérdés tehát, hogy a bérlakások privatizációjának folytatódnia kell-e vagy sem, hanem az, hogy hogyan lehetne ezt a folyamatot a korábbinál ésszerűbb mederbe terelni!

Teljesen egyetértek a polgármester úrral abban is, hogy az önkormányzati lakásvagyon, illetőleg e vagyon egy része megtartásának vagy eladásának kérdése nem válaszolható meg annak tisztázása nélkül, hogy milyen önkormányzati modellben érdemes gondolkodni: „Ha a vállalkozó-gondoskodó-atyáskodó önkormányzat modelljét választjuk – írja –, akkor mind nagyobb önkormányzati tulajdonra van szükség, ehhez pedig hozzátartozik a széles körű tilalmi lista is, hiszen az önkormányzat csak a tulajdonában maradó ingatlanvagyonnal tud vállalkozni… A vagyon hasznosításához önkormányzati vállalatokra, gazdasági társaságokra is szükség van, hiszen a tulajdonos önkormányzat közvetlenül képtelen részt venni a gazdasági életben.” Miért gondoljuk azt, hogy az önkormányzatok vagy az azok tulajdonát képező gazdasági szervezetek igazi tulajdonosként fognak viselkedni? És miért is kellene az önkormányzatoknak piaci módon viselkedniük? Nem arra valók az önkormányzatok, hogy olyan feladatokat végezzenek el, amelyek ellátására a területükön lakók érdekei miatt feltétlenül szükség van, de amelyek ellátására a piac nem nagyon mutat hajlandóságot? Miért kellene az önkormányzatoknak egy terület lakossága többségének lakásproblémái felett gyámkodniuk, ahelyett hogy megkísérelnék azok szociális problémáit enyhíteni, akik a piaci viszonyoktól kevés jóra számíthatnak? Még sokkal jobban egyet tudnék érteni a polgármester úrral akkor, ha legalább kitért volna erre a problémára is, ha cikkében legalább jelzésszerűen megjelentek volna egy szociális lakáspolitika körvonalai.

Még egy megjegyzés kívánkozik ide. Véleményem szerint az önkormányzatok koncepciója, ami a „helyi közügyekben érvényesülő széles körű nyilvánosságon”, „a választópolgárok közvetlen ellenőrzésén és beleszólásán” alapul, a fentiekhez hasonló megszorításokkal értelmes a falvak és a vidéki városok, sőt bizonyos kérdésekben még Budapest egészének vonatkozásában is, a fővárosi kerületek esetében azonban teljesen értelmetlen. E kerületek zöme ugyanis városszociológiai-városigazgatási szempontból teljesen használhatatlan területi egység. Racionálisan finanszírozható közigazgatási egységként általában túlságosan kicsinyek a kerületek, a helyi demokráciák érvényesülése szempontjából viszont túlságosan nagyok. Lakóik gyakran cserélődnek, a főváros lakóit különböző tevékenységeik gyakran különböző kerületekhez kötik. A budapestiek többségének még arról sincsen fogalma, hogy hol húzódnak saját kerületük határai. Ugyan mitől lennének egy terézvárosi polgárnak egy erzsébetvárositól eltérő „helyi közügyei” attól, hogy, mondjuk, nem a Király utca páros, hanem páratlan oldalán lakik?

A még el nem adott önkormányzati lakásvagyon zöme alacsony státusú lakótelepeken és a belső pesti bérházas slumban található. Mindkét területen komoly anyagi gondokkal küzdő, alacsony státusú népesség lakik, akiknek többsége jelenleg még kedvezményes áron sem képes lakásának megvásárlására. Ezért nem kell félni az önkormányzati lakásvagyon teljes kiárusításától. Félő azonban, hogy a lakáseladások felfüggesztésének, az egész folyamat körüli huzavonának olyan hatása lesz, illetve már van is, hogy felgyorsul a viszonylag magas státusú családok eláramlása ezekről a területekről. Ez e területek további leértékelődését eredményezné, ami az önkormányzati vagyon szempontjából is igen kedvezőtlen lenne. A lakáseladások késleltetése miatt az önkormányzatok jelenleg számottevő, azonnali bevételtől esnek el, amit nem mindig a legszakszerűbben végiggondolt üzleti vállalkozásokkal igyekeznek ellensúlyozni. Városrészek jellege változik meg a szemünk előtt csak azért, mert a „városrehabilitálók” fantáziája leggyakrabban csak épületek lebontásáig és irodaházak vagy szállodák építéséig terjed. Sex shopok és peep show-k árasztanak el egy-egy jobb sorsra érdemes – és meglehetősen értékes – környéket, miközben az ebből származó bevételek a töredékét sem teszik ki a környék leértékelődése miatti veszteségnek. Ideje lenne végre átgondolni és a lehetőségekhez képest jogi eszközökkel is konzekvensen szabályozni, hogy mire terjedjen ki, meddig menjen el az „önkormányzati vállalkozások” köre, és milyen szerepe legyen ebben az önkormányzati lakásvagyonnal és egyéb ingatlanokkal történő vállalkozásnak.

A soklakásos épületek lakásainak a bérlők számára igen kedvező feltételek mellett történő értékesítését igen problematikus akciónak tartom, és a folyamat beindulásának idején határozottan elleneztem is ezt. Úgy gondolom azonban, hogy mára ez a folyamát – függetlenül attól, hogy mit gondolunk róla – gyakorlatilag megállíthatatlanná vált. Legfeljebb a készpénzes rész valamelyes növelésére és – sokkal inkább – a kamatláb emelésére van szükség. Más kérdés, hogy az eddigi eladások gyakorlata számos ponton megkérdőjelezhető. A vevők gyakran nem rendelkeztek megfelelő információkkal a megvásárolt épületek állapotáról, a szükséges nagyobb felújítások várható idejéről és költségeiről. Teljesen átláthatatlan, hogy hogyan fogják ezeket az esetleg váratlanul jelentkező nagyobb kiadásokat a lakók finanszírozni, és hogy mi történik akkor, ha erre egyik-másik lakó nem lesz képes. Eddig még nem jöttek létre kellő számban azok a vállalkozások, amelyek a teljesen vagy (ráadásul!) részben magántulajdonú lakásokból álló épületekben folyamatosan szükséges fenntartási és felújítási munkálatok elvégzésére szerveződtek volna meg. Nem lehet tudni, mi történik akkor, ha, mondjuk, a régi, elhasználódott vezetékrendszer miatt beázik valakinek a lakása, de a felette lakó nem tudja kifizetni a felújítási munkálatok kiadásait, és a példákat még hosszan lehetne sorolni.

Ezek valóban nagyon súlyos problémák. Úgy gondolom azonban, hogy inkább a megfelelő információkról, jogi garanciákról, ingatlankezelő, felújító és karbantartó vállalatok létrejöttét elősegítő feltételekről, lakásbiztosítási rendszerekről, a privatizáció – bérlőknek történő eladás melletti – különböző formáiról és – végre – önkormányzati szociális lakáspolitikáról lenne érdemes vitatkozni, mint a „vállalkozásból gondoskodó önkormányzatok” illúzióját kergetve (már megint vagy még mindig?) saját akaratuk ellenére védeni a lakók érdekeit, miközben a város leromlásának folyamata – emiatt is! – tovább folytatódik.

• Önkormányzat