Skip to main content

Hová, hová, Budapestem?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Ősszel az ölünkbe hullott Budapest – micsoda mámor volt! Igaz, nem annyira saját nagyszerűségünknek, mint inkább az MDF balfogásainak köszönhettük, meg Demszky megnyerő személyiségének; igaz, kevesebb szavazattal győztünk, mint amennyivel tavasszal vesztettünk… mégis! Megszületett a Nagy Reménység: a liberális többségű, liberális szellemiségű Budapest!

A most következő, csalódott kis sóhaj nem pénzről szól, nem törvényekről, pártcsatákról és párt-belcsatákról, nem a kikészítések, lejáratások, betartások, ellendrukkok rút szövevényéről, nem a kaján ellenfélről és az álnok jó barátról. Hanem csakis ama bizonyos szellemiségről. Amelyből nem szabadna engedni, amely nem kerül pénzbe. Olyan szegények nem lehetünk, hogy az elveinket is elszórjuk.

Méltatlankodva hallom, hogy a Józsefvárosban el akarják venni Somogyi és Bacsó utcáját, a bestiálisan meggyilkolt szociáldemokratákét. Az MSZP tiltakozásából értesültem erről. Vártam a szabad demokraták tiltakozását is; nem hallottam.

A liga ügyvivői még tavaly szót emeltek a Május 1. út visszakeresztelése ellen – hiába. Egy bizonyos Hermina hercegnő nevének megőrzése fontosabbnak bizonyult, mint az önmagára eszmélő, önmagát megszervező munkásság százéves ünnepnapjáé. Utcát kértek a fővárostól a független szakszervezetek Kéthly Annának, amikor hamvait hazahozták. (A XI. kerületi önkormányzatnak is levél ment, konkrét javaslattal: Szirmai Istvántól, e jellegtelen pártfunkcionáriustól illenék elvenni a róla elnevezett fontos útvonalat, s Kéthlynek adni. Szirmai út marad, a kerület nem válaszolt.) Demszkyék válaszoltak; Kéthlyvel az a baj, hogy még nem telt el húsz év a halála óta, szabály az szabály. Erre mondják: no comment.

Drága szép liberális Budapestem: miért nem fontosak neked ama nagy emberek, akik előrevitték ebben az országban a szabad gondolat ügyét, akik holtukig tiszták maradtak? Miféle elvont „múltat”, miféle „eredeti helyzetet” akar visszaállítani az általam egyébként oly nagyra becsült, hervadhatatlan érdemű városvédő, Ráday Mihály? (Lehet-e egy nagyvárosnak, egy örökösen fejlődő szervezetnek eredeti állapota? Hol? A múlt században? A régi rómaiakéban? A rézkorszakban?)

Mégsem ragadtam volna tollat, ha nem mellém készülne lecsapni épp a villám. A lágymányosi lakótelepi ház, melyben lakunk, éjjel-nappal remeg, társaival együtt; lakói port nyelnek, és nyári éjszakákon dönteniük kell: alusznak-e vagy ablakot nyitnak. Alattuk halad el ugyanis a Petőfi híd felé minden kamion, amely Európán észak–déli vagy nyugat–keleti irányban átzúg, Skandináviából a Közel-Keletre, Hollandiából a Balkánra csak a mi utcánkon át lehet eljutni. Hogy megérik-e az utca vénülő lakói az új hidat, amelyen át a hörgő-dübörgő pótkocsis szörnyek egyszer elkerülik a fővárost, s hogy kibírják-e addig e házak, vagy a sok rezgéstől egy napon sóhajtva összerogynak-e, nem tudom. Viszont hallom ám a minap: mégiscsak történik valami ezzel az úttal! Elveszik Schönherz Zoltántól, elveszi a liberális önkormányzat, el ám.

Hadd kérdezzem: bővelkedünk-e olyanokban, akiket antifasiszta szervezkedésért halálra ítélt és kivégeztetett a Horthy-bíróság? Vajon az-e a vétke, hogy kommunista volt, egy – azóta – tarthatatlannak bizonyult eszme apostola –, bujkáló, röpcsiző, „szamizdatozó” ellenzéki… – s nem bokacsattogtató dzsentri? Vajon a szabadelvű demokrata toleranciájában nincs-e hely más világnézet eltűrésére, akkor se, ha bátor és tisztességes ember vállalja sorsául? Vagy netán azoknál akarnak bevágódni az általam is választott város- és kerületatyák, akik kiválóan kiegyeztek Horthy és Kádár rendszerével egyaránt, de most erkölcsileg mégis feljogosítva érzik magukat a hangos ítélkezésre? Ugyan mit kompenzáltok, kedves elvbarátaim, miféle esetleges gyanú elől akartok kitérni…?

Ha ez így megy tovább, nem lesz itt utcája Szerb Antalnak, sem Hatvanynak, előbb-utóbb József Attilának sem. Nemhogy Nagy Imrének. A liberális Budapesten.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon