Skip to main content

Tavasz van, gyönyörű

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az a bizsergés, ami ilyenkor április közepén elkapja az embert a napfény, a zöldellő fák hatására, úgy látszik, hatóságainkat sem hagyja érintetlenül. Ahogy enyhülnek az éjszakák, gondoskodni akarnak, hogy a közterekre, pályaudvarokra új lakók kerüljenek. Április 15-ével ugyanis lejárt az ún. Demszky-moratórium, amely arra próbálta rávenni a kerületi polgármestereket, hogy eddig az időpontig lehetőleg tartózkodjanak az önkényes lakásfoglalók kilakoltatásától, és találják ki, melyek legyenek az esetleges méltányosság szempontjai.

Hétfőn este a budapesti körzeti stúdió adásából megtudhattuk: a XIII., a IX. kerületben eleget kell tenni a választópolgárok akaratának, „foganatosítani” kell a kényszerkiköltöztetéseket a lakásra hiába váró, ám üres lakások feltörésére nem vállalkozó többség nevében. Láthattunk egy földes, víz és villany nélküli nyomorlakást, benne sokgyerekes családot. A XI. kerület jegyzője azon elmélkedett, hogyan lehetne a kilakoltatottakban, a közvéleményben azt az érzetet kelteni, hogy e kétségkívül hálátlan feladat elvégzői ne tűnjenek az önkormányzat embereinek, ne a hatóság, karhatalom ellen forduljon a gyűlölet. Teszem is, meg nem is. Fő, hogy nem ér a nevem – ekképp e szörnyű logika.

A kerületek az eltelt öt-hat hónap alatt nem tudtak megbirkózni ezzel a feladattal. Semmi érdemleges nem történt az önkényesekkel kapcsolatban. Azt állítják, hogy ebben az időszakban lényegesen nőtt a lakásfoglalók száma, holott valószínűbb, hogy végre-valahára a lakáskatasztert átnézvén tisztába lettek a régóta üres lakásokkal, amelyekben most lakókat találnak.

Lehengerlő az érvelés, miszerint a türelmes lakásigénylők érdekében feltétlenül és hathatósan ki kell lakoltatni. (Arról kevesebb szó esik, hogy a lakásra várók túlnyomó része nem bontásra váró nyomortanyákra vágyik.) Ahány önkényes család, annyi egyedi eset, annyi megszenvedett földönfutósors. Súlyos önáltatás a polgármester urak és segítőik („közbiztonsági bizottságok”) részéről, ha úgy vélik, hogy ezek a családok vidékről, saját lakásokból jönnek fel, okozva itten sokkal nagyobb galibát, mint ahonnan jöttek. Pedig a menekvés kényszer. Ahol már esetleg egy félfazéknyi hely sincs, meg a „csélakás” sem az övék, nem nagyon maradhatni. A nagyváros kiszámíthatatlan véletlenjeivel mégis több esélyt ad némi túl- és megélésre. Tisztában kell lenni azzal, akit most kiköltöztetnek, az holnap talán a polgármester lakása előtt ver tanyát.

Nincs más lehetőség, egyéniesíteni. Nincs általában véve önkényes. Egyedi megoldásokat kell találni, beleszámítva azt a lehetőséget is, amit ugyanaz a jogszabály ad, amelyre hivatkozva kiseprűznek. Ez a méltányosságból maradás.

Persze lehet, hogy a jegyzőnek van igaza. Angyalarcú ördögökre kell bízni az akciót, lehetőleg éjszakánként, s akkor talán a kilakoltatottak is megértőbbek lesznek. És nem esik pötty a csokornyakkendőre.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon