Lévai Katalin

Nyomtatóbarát változat

Az Esély Családsegítő és Közösségfejlesztő Szolgálat fél évvel ezelőtt kezdte meg gyakorlati munkáját, egy hosszan tartó, feltáró jellegű kutatás után.

Ma még nem tudjuk: ment-e a világ előbbre attól, hogy egy csapat elszánt ember valamit akar. De annyi bizonyos: fél év elegendő idő ahhoz, hogy megalapozottan lehessünk borúlátóak. Az elmúlt fél évben kb. 600 ember keresett fel minket. A rendszeres látogatók, vagyis az ügyfelek 57 százaléka kivétel nélkül „összetett eset”. Vészesen magas azoknak a munkanélkülieknek a száma, akik egyben hajléktalanok is, e kettős teher összes nyomorúságával. A nálunk megfordult állástalan férfiak több mint 50 százaléka 40 év körüli, akik közül 21 százalék középfokú végzettségű. Az aktív korú, munkaképes középgeneráció veszélyeztetettsége különösen nagy abban az esetben, ha középfokú képesítése sincs, vagy valamilyen stigmát visel, pl. börtönből szabadult, önkényes lakásfoglaló vagy cigány.

„Stigmatizált” és szociális munkás gyakori közös kudarca, hogy a telefonon megígért állást akkor mondják vissza a munkaközvetítőben, amikor az ügyfél személyesen megjelenik, és átadja iratait.

A problémák jellege némileg eltér a nemek szerint. Míg a férfiak eddig elsősorban munka, lakás- és jogi problémák miatt keresték meg a családsegítőt, a nők gyakrabban családi gondok, válás, gyermeknevelési, elhelyezési ügyek miatt kértek segítséget. Ennek valószínűleg elsősorban kulturális okai vannak. Még ma is általános vélemény, hogy a család gondja a nő gondja.

A nálunk megfordult nők iskolai végzettsége lényegesen elmarad a férfiakétól. Női ügyfeleink 75 százaléka nyolc általánost vagy ennél is kevesebb osztályt végzett. Az álláskeresés így szinte reménytelen feladat.

A családsegítőt felkereső nyugdíjasok viszonylag alacsony aránya részben azzal magyarázható, hogy a kerületben régóta működik egy jól kiépített idősgondozó hálózat, és az egyházi szervezetek is tehermentesítik némileg a családsegítőket. De valószínűleg közrejátszik az is, hogy az idős, többnyire beteg emberek nehezen mozdulnak ki otthonról, az agyonterhelt családgondozóktól pedig nem várható, hogy otthon keressék fel őket. Bár erre is akad szép számmal példa.

A családgondozóba szinte kivétel nélkül kisnyugdíjasok jöttek, akiknek az elemi létfenntartás is keserves nehézséget jelent. A nyugdíjasok nagy része rokkantnyugdíjas, akiket a fizikai gyengeségen túl állandó pénzhiány is gyötör.

Feltűnő, hogy változatlanul sok az egyszeri kérelmező, nagy az „átmenő forgalom”. Ez valószínűleg abból következik, hogy új az intézmény, nem szoktak még ide az emberek. Az eddigi ügyfelek mintegy harmada csak egyszer jelentkezett, segélyt kért.

Köztudott, hogy a segélyezés a szociális munkások réme. Sok családsegítő kategorikusan vissza is utasítja a segélyezés gyakorlatát. Jó oka van rá. Segélyezni ugyanis csak igazságtalanul lehet. Egyrészt azért, mert a pénz sohasem elég, másrészt azért, mert a szociális munkás se nem krőzus, se nem rendőr. Szeretné elkerülni, hogy a jóságos adakozó szerepkörében tetszelegjen, vagy hogy Hatósági ellenőrként ítélkezzen érdemes és érdemtelen felett. Megérti: a pénz gyógyszerre, fűtésre, urambocsá' egy pofa sörre kell, de cserébe azt kéri, értsék meg: szívesen segít állást szerezni, megpróbál kijárni egy szükséglakást a helyi lakásosztálynál, jogi tanácsot ad válóperes ügyben, meglátogatja a beteg nagymamát, csak segélyt ne kérjenek. Mert nem tud adni. Legfeljebb ötszáz forintot. Azt is csak egyszer. Krízis esetén. De amikor sok ember életében folyamatos a krízis? A kerület egyéb intézményeiben dolgozók jól ismerik ezt a dilemmát, ezért küldik ide az ügyfelet. Ugyanis az ő segélykeretük sem elegendő, így aztán előfordul, hogy a területi intézmények „labdáznak” az ügyféllel, szaknyelven szólva: hárítják a feladatot. Még tudományosabban: nem tisztázott, hol húzódnak felelősségük határai, nem tudják pontosan, meddig terjed kompetenciájuk. A forrásokért folytatott harcban arra törekednek, hogy saját intézményi kereteiket megszilárdítsák, egzisztenciájukat biztosítsák. Mindegyik intézmény arra törekszik, hogy arculata legyen, remélve, ily módon elfogadhatóvá teszi létét, bizonyítja szükségességét. Ebben az érdekeltségi rendszerben továbbra is a korábbi versenyszemlélet és ezzel párhuzamosan az intézményben dolgozók frusztrációja erősödik. Pedig mindenki tudja; együttműködésre lenne inkább szükség, hiszen a legjobb szolgálat sem lehet eredményes, ha nem áll mögötte jól kiépített intézményi hálózat, amelyet szükség esetén mozgósíthat. Az idősellátó gondozói szolgálatok, hetes otthonok, nevelési tanácsadók, átmeneti szállások stb. mind összefüggő rendszert alkotnak, és a rendszer integráltságának függvénye, hogy mennyire tud hatékonyan működni. A szociális ismeretek ábécéjéről van szó.

Szerencse, hogy a hetedik kerületi önkormányzat jól ismeri ezt az ábécét. Tisztában van vele, hogy a régi, személyes jó viszonyra épülő intézményi együttműködés nagy előny, de szociálpolitikát csak erre építeni badarság volna. Tervezi, hogy létrehozza a főbb ellátási területek koordinációs bizottságait, és ezzel lényegesen elősegítené egy európai szintű, modern intézményhálózat kiépítését. Ehhez komoly szaktudásra, pénzre és időre van szükség.

• Önkormányzat