Vince Péter

Nyomtatóbarát változat

Becslés szerint a privatizáció az 1888 milliárd forintnyi (könyv szerinti értékben számba vett) állami vagyonnak eddig mintegy két-három százalékára terjedt ki. A legfrissebb adatok szerint az idén 24 milliárd forint privatizációs bevétel folyt be, az ÁVÜ ügyvezető igazgatója szerint mindössze 30-31 milliárdos bevétel várható az év végéig, a 40-50 milliárdos tervvel szemben (Magyar Hírlap, november 21.)

Az ÁVÜ (Állami Vagyonügynökség) félévben 52 vállalat társasággá alakítását fejezte be, s további 96 ügyet kézbe vett már. A harmadik negyedévben tovább emelkedett az átalakulások száma, szeptember elején 67 befejezett és 159 folyamatban lévő ügylet szerepelt a nyilvántartásban.

Dilemmák

Az állami vállalatok átalakulásával kapcsolatban megfogalmazódott néhány – egymással szemben egyidejűleg ellentétes követelményt támasztó – szempont. Az egyik oldalon jelentkezett az igény az átalakulások ütemének, számának fokozására, a másik oldalon pedig a bevételek növelésére. Hasonló dilemmát jelent az átalakulások serkentésének és ugyanakkor hatékony állami ellenőrzésének követelménye. Nem nehéz belátni, hogy ezek a követelmények egyszerre aligha teljesíthetők, valamelyik szempontnak háttérbe kell szorulnia. Ha ugyanis az átalakulások számának szaporítása a cél, ez csak a vállalati kezdeményezések elfogadásán alapulhat. De ennek ára van: egyrészt a vállalatok átalakulási szempontjai között nem az állami bevétel maximalizálása az elsődleges, másrészt – e folyamat természete miatt – az állami kontroll lehetősége is szűkül.

Ez a dilemma legerőteljesebben a kormány hivatalba lépését követő időszakban jelentkezett. Az újonnan hatalomra kerülő erők még nem jutottak el a korábbi kormányok által már megszerzett felismerésig, hogy hiába várják el a vállalatokról ellentétes szempontok érvényesítését. Az így keletkező konfliktushelyzetek kezelését ugyanis a gazdaságirányítás hivatalos szféráján belüli hatalommegosztás és erőviszonyok határozzák meg. A vállalatok az ellentmondó szempontok közti rangsorolást az erőviszonyok általuk érzékelt alakulásához igazítják.

A kormány eddigi, közel másfél éves tevékenysége egy tanulási folyamatot jelez. Ennek egyik oldala – mint közismert – az átalakulások fölötti állami ellenőrzési és beavatkozási jogkörök kezdeti kiszélesítése volt. Az ÁVÜ-t kormányfelügyelet alá helyezték, és jogkörét kiterjesztették, ami elvileg lehetőséget teremtett az ügyletek ellenőrzésére, felülvizsgálatára, jóváhagyására. A gyakorlatban az ÁVÜ-nek nem kellett minden üggyel foglalkoznia, nem is győzte volna, de néhány, nagy port kavart beavatkozás is intő példaként szolgált. Alvállalatok az átalakulások során figyelembe vették az ÁVÜ szempontjait, így megelőzték, illetve elkerülhetővé tették az ügyleteiket meghiúsító hatósági beavatkozásokat. Az ÁVÜ azonban nem teljesen jogosan szokott arra hivatkozni, hogy valójában csak néhány ügyletet akadályozott meg. A kevés eset nem annyira önmérsékletét, hanem inkább a vállalatok tanulékonyságát, alkalmazkodóképességét mutatja.

Engedmény

A másik oldalon viszont engedményre kényszerült a vagyonügynökség. Nehéz eldönteni, hogy ez mérlegelésnek avagy a gyakorlat pragmatikus tudomásulvételének az eredménye-e. Mindenesetre a költségvetés szempontja, a bevételek mindenáron való növelése nem vált kizárólagos követelménnyé. Ha ugyanis ennek a követelménynek van prioritása, az nagy számú egyedi beavatkozást igényel, hogy a vállalati vagyonok értékesítése során elért ár az ügyleteknek csupán egyik, és nem is mindig a legfontosabb összetevője. A rövid távú költségvetési szemponttal szemben áll a vállalat működőképességének megteremtése, aminek árcsökkentő hatása lehet. Engedményt jelez továbbá az is, hogy az ÁVÜ tudomásul veszi, ha a külső partner bevonása nem a költségvetés szempontjából kedvezőbb alaptőke-értékesítéssel, hanem tőkeemeléssel valósul meg.

Az átalakulások növekvő száma – a vállalatok fokozódó érdeklődésén túlmenően – legalább két dologra utal. Először is az ÁVÜ az ügyeket – főként a kisebbeket – nem képes egyedileg áttekinteni, és így szempontjait érvényesíteni. Másrészt az ÁVÜ az utóbbi időben ritkábban élt precedensteremtő, ügyleteket elutasító beavatkozással, vagyis részéről a vállalati kezdeményezéseket újabb, direkt módon elbátortalanító hatás nem érte. Hasonló következménye van annak, hogy a vállalati kezdeményezésű átalakulások feltételeinek újabb szigorítására a közelmúltban nem került sor, újabb elriasztó impulzusok nem érvényesültek. Mindez annak elismerését tükrözi, hogy nagy számban csak maguk a vállalatok képesek az átalakulások feltételeinek kidolgozására.

A vállalatok átalakulásával kapcsolatban az ÁVÜ és a PM között konfliktusok alakultak ki. Ezeknek – a továbbiakban bemutatott problémái mellett – egy fontos eredményéről is beszámoltunk. Erőteljesebbé és elfogadottabbá vált ugyanis az a felfogás, hogy a kulcskérdés nemcsak az egyes, egyedi átalakulási ügyletekkel kapcsolatos közvetlen hatósági befolyás érvényesítése, hanem az átalakulófélben lévő állami tulajdon egésze feletti rendelkezés lehetőségének biztosítása.

Vetélkedő a tulajdonért

A gazdasági kormányzat és helyzetüket egymás rovására erősíteni szándékozó hivatalai meg akarják tartani hatalmi pozícióikat. A korábbi évtizedekben a hatalomgyakorlás – közismert módon – a vállalatok életébe történő egyedi beavatkozásokon és az erre épülő alkumechanizmuson alapult. Mára sok ok – például az egyedi beavatkozásokhoz szükséges újraelosztható források összeszűkülése – miatt a gazdaságirányító szervezetek nem vagy jóval kevésbé tudnak élni a befolyásolás hagyományos eszközeivel. De megőrizhető az állami vállalatok fölötti befolyás a tulajdonosi jogkörök koncentrálása révén. Az egyre nagyobb volumenű, társasági formában megjelenő állami vagyon privatizálására ugyanis csak a valamikori jövőben kerülhet sor. Rövid távon meglehetősen sok a bizonytalanság akörül, hogy az állam tulajdonosi szerepe mikor és milyen mértékben szorul vissza. Addig is a tulajdonhányadok felhalmozódása egyre több vállalat létkérdéseinek (vezető- és tulajdonostárs-kiválasztás, tőkeallokáció, szervezeti változások) eldöntésében teremti meg az állami befolyás érvényesítésének lehetőségét. Azok a szervezetek részesednek nagyobb mértékben a gazdaság állami kézben levő része feletti hatalomból, amelyek minél többet tudnak maguknak megszerezni a tulajdonosi jogosítványokból.

Az ÁVÜ és a PM vitája mögött – bár az utóbbi érvei közismert módon súlyosabban esnek a latba – a jogkörök feloszlatása körüli küzdelmek húzódnak meg. Ez kezdi időszerűtlenné tenni a dilemmát az átalakulások serkentése és a hatékony állami ellenőrzés között. Ha ugyanis a cél a minél nagyobb vagyontömeg feletti rendelkezés, akkor ezt éppen az átalakulások, az állami rt.-kké kft.-kké válás serkentése szolgálja.

Az április végéig társasággá átalakult vállalatok mintegy 150 milliárd forintnyi könyv szerinti vagyonából 100 milliárd forintot tesz ki az ÁVÜ részesedése. A folyamatban lévő ügyletek eredményeképpen az ÁVÜ-tulajdon hamarosan meghaladja az állami vagyon 10 százalékát, sőt eléri az átalakulások szempontjából szóba jövő vagyon 15 százalékát. A tét e növekvő vagyontömeg feletti rendelkezési jogkörök elosztása.

Természetesen nem állítható, hogy az átalakulások ütemének fokozása érdekében kialakított új konstrukciók (a befektetői kezdeményezés, az önprivatizáció, az ÁVÜ által irányított különböző privatizációs programok, továbbá a vállalati tanácsok tervezett felszámolása és az átalakulás kötelezővé tétele 1992 végéig) kizárólag a hatalomgyakorlás újféle értelmezésének köszönhető. Külföldiek is, különféle meggondolásokból a hazai politikai-gazdasági élet szereplői is nyomást gyakorolnak a kormányra az átalakítások gyorsítása érdekében. Ezt a nyomást azonban a kormánynak – az előzőekben leírtak miatt – nem kellett teljesen elhárítania, sőt maga is tett átalakulásokat nagy tömegben kikényszerítő kezdeményezéseket.

A PM és ÁVÜ közti kötélhúzásnak kétségtelen eredménye, hogy az átalakulások számának növekedését nem gátolják, hiszen fontossá nem annyira az állami kézben lévő vagyon naturális formája, mint inkább értékének terjedelme kezd válni. Ebből a szempontból azonban meglehetősen kétértelműeknek látszanak az újabb kormánykezdeményezések: az önprivatizáció és a jövő év végéig kötelezően végrehajtandó átalakulások. Igaz, így növekszik a potenciális privatizációs célpontok száma, és erősödhet az átalakult vállalatokra nehezedő teljesítménykényszer. De ugyanakkor az elkövetkező időszakban az állam kezében felhalmozódó tulajdonhányadok hozzájárulnak hatalmának fennmaradásához, és e hatalom leépítésének gyengék a garanciái.

E küzdelmek természete kezd hasonlóvá válni a rendszerváltás előtti korszak hivatalainak belharcaihoz. Persze a szereplők és az ügyek megváltoztak. Annyibban mégis felfedezhető a folyamatosság, hogy a vállalatok működési feltételei – esetünkben a szervezeti formák – az államigazgatási hivatalok egyezkedéseinek alárendelten alakulnak át.

• gazdaság