Mizsei Kálmán

Nyomtatóbarát változat

Az 1989-ben ismertté vált tulajdonátalakítási esetek okkal váltották ki a közvélemény ellenérzését. Ezekben főképpen az volt a visszatetsző, hogy a névleg állami vagyon értékének felbecsülése az 1988 végén elfogadott társasági törvény értelmében azoknak a hatáskörében volt, akik – a vállalati vezetés tagjai – személyesen is érdekeltek lehettek ezekben a torz privatizálási akciókban. A vállalati menedzserek tehát – általában az „önigazgatás” fórumainak, a vállalati tanácsoknak a közbeiktatásával – szabad kezet kaptak a vállalati eszközök alulértékelésében, a korábbi állami vállalatkonglomerátum eszközeinek és adósságainak az ide-oda tologatásában, valamint a nyilvánosság kizárásával a vevő megválasztásában.

Talán egy kicsit túlzó kritika érte e jogi fonákságok létrehozóit. Gondoljuk csak meg, hogy Magyarország teljesen kitaposatlan, ismeretlen ösvényen indult el a spontán privatizálás előtt a kapukat szélesre táró törvények megalkotásával. 1988 végén még nem látszott, hogy a teljes ideológiai gátszakadás már csupán hónapok kérdése, s az állami szektor nyomasztó túlsúlyának az oldásához egyenesebb úton is el lehet jutni. Ezen felül pedig egyszerűen tapasztalatlanok is voltak a törvény szerkesztői, hiszen a vagyonértékelés problémái közel félévszázados etatista gazdaságtörténetünk során nem okoztak nagyobb problémát.

Az is indokoltnak tűnhetett, hogy a privatizáció során a vállalati menedzsereknek fontos szerepet kívántak juttatni: vállalataikat végtére is ők, s közvetlen beosztottaik ismerik a legjobban. Az elmúlt két évtized reformtörténete is arra tanította a jogalkotókat, hogy az uralkodó tendencia a döntéshozói (s így a kvázi-tulajdonosi) jogok fokozatos decentralizálása a vállalati igazgatókhoz. E sorok egyébként eléggé közepes memóriájú szerzője arra sem tud nem emlékezni, hogy 1983–84-ben részben éppen azok harcoltak teljes meggyőződéssel az ugyancsak jogi torzszülött dolgozói önigazgatás törvénybe iktatásáért, akik most a spontán privatizálás ádáz ellenségei. A tévedés lehetősége ebben a jelenlegi példátlan történelmi helyzetben mindegyikünk számára adott. Ha történtek is visszaélések az elmúlt évek során (mint ahogy számos esetben nyilvánvalóan történtek), valami mégis megmozdult, s egy új tanulási folyamat megkezdődött. Társadalmi méretekben tehát semmi tragikusan jóvátehetetlen most nem történt. Erre 1947–49-ben került sor.

Noha nincsen pontos képünk az átalakulási esetek számáról, pláne nem ezek méretéről, az így kialakított magánvagyonok nagyságáról, úgy tűnik, hogy a lehetőségekhez képest viszonylag kevés vállalatvezető fogott erkölcsileg ingoványos privatizálási akciókba. Úgy tűnik, elriasztotta őket a politikai hatalomváltás után várható felelősségre vonás, illetve egy részük talán túl jól ismeri saját vállalatát ahhoz, hogy akár aránylag kis személyes anyagi kockázatot is hajlandó legyen vállalni érte. Az is valószínű, hogy az államosított rendszer által vállalkozásra nem nevelt menedzsereknek csak egy kis hányadában pezsdült meg a vér a társasági törvény olvastával.

Világos, hogy a privatizálási folyamat pályamódosításra szorult. Úgy gondolom, hogy a magyar társadalomszerkezet érettségét dicséri, hogy erre úgy került sor, hogy a fürdővízzel nem dobták ki a gyereket, de azért a koszos víz egy részét kilöttyintették. (Amikor e sorokat írom, a törvénytervezetek vitája még tart, de feltételezem, hogy alapvető változtatásokra nem kerül sor, s a nagyvállalati érdekek képviselőinek nem sikerül feltartóztatniuk a jogszabályok beiktatását.) Magyarán: a jogalkotók megkísérlik állami ellenőrzés alá vonni az állami szektor kiárusítását a jelentős értékű esetekben, valamint növelni a közvetlen tőkeértékesítést az államigazgatási irányítású, illetve az ilyen hatáskörbe vont esetekben. Lényegében erre fog sor kerülni a csődeljárás remélhetőleg korábbiaknál szigorúbb érvényesítése miatt is.

Talán jobban fogjuk értékelni gazdasági rendszerünk fejlődésének (a normalitás felé való visszaterelődésének) a menetét, ha eszünkbe jut, hogy hol állnak e tekintetben közép-kelet-európai sorstársaink: a román vezetők legjobb szándékaik ellenére is kénytelenek bevallani, hogy jelenlegi gazdasági helyzetük, de kádereik felkészültsége sem engedi meg, hogy akár a mi 1968-as reformunkhoz hasonló intézkedéseket a közeljövőben meghozzanak. A káderhelyzet a kormány szintjén ugyan sokkal kedvezőbb Csehszlovákiában, de ott is egy végsőkig lepusztított és a központi forráselosztás, ármegállapítás és tervutasítás jármába fogott gazdaságot kellene megreformálni, ahol a cipőjavítástól kezdve mindenben az állami hiánypiacra vannak utalva a polgárok. A vállalati káderek szintjén pedig a helyzet feltehetően ugyancsak rosszabb, mint nálunk. Az NDK-ban is csupán annyival jobbak a kilátások, hogy a már egyre konkrétabban tervbe vett német–német gazdasági egybeolvadás esetén számítani lehet a nyugatnémet közepes és nagytőke masszív részvételére, illetve ott az utolsó államosításhullám az 1970-es évek elején volt, s így a tőke egy részének visszajuttatása természetes tulajdonosaihoz fizikailag megoldható. A politikai s gazdasági reformokban Magyarország mellett a másik úttörő Lengyelország.

S ebben az összehasonlításban is kitűnik a magyar reformok két évtized alatt felhalmozott viszonylagos előnye. Az ellenzéki túlsúllyal működő Mazowiecki-kormány immár négy hónapja igazgatja az országot, s a privatizálás kérdésében még mindig patthelyzet van. A felmerülő alternatívák a vállalati részvénytulajdonlás és a direkt (központi) privatizálás szélső esetei között oszcillálnak. Mindkét variáns mögé számottevő politikai erők sorakoznak fel, míg a régi gazdaságvezetői elit ott is a spontán privatizálás kiskapuit keresi. A társadalmi konszenzushoz vezető út rögösnek tetszik.

Nálunk sem lesz ez könnyű menet, de számomra most kifejezetten értékesnek tűnik a kirajzolódni látszó kompromisszum, melyben a spontán privatizálás előtt nem csapták be az ajtót, de az ezentúl a korábbiaknál sokkal nagyobb kormányzati, országgyűlési, s így remélhetőleg társadalmi ellenőrzés fogja kísérni.. Mélyen egyetértve Kornainak a közelmúltban kifejtett liberális szemléletével, úgy vélem, hogy politikai és gazdasági érvek a vegytiszta direkt privatizálási elv kizárólagossága ellen szólnak. A spontán privatizálás ellenőrzött mederben tartását biztosítja az állami vagyon értékesítésének bejelentési kötelezettsége, vagy annak alternatívájaként kötelező pályázat meghirdetése.

Azt hiszem, hogy a folyamat gyorsasága érdekében, na meg a Gazdasági Kamara útján szervezett presszió gyakorlására is képes állami nagyvállalati irányító réteg nyomása miatt a jogalkotók túl sok manipulációs lehetőséget hagytak a vállalatvezetők számára. A pályázat meghirdetésére megszabott minimális idő 15 nap. Ez a két hét túlságosan rövid idő ahhoz, hogy az eladást kezdeményező belső köreihez nem tartozók a siker reményében vehessék fel a versenyt a szóban forgó tulajdonrész elnyeréséért, különösen, ha nagyobb tőkemennyiség eladásáról van szó. Ebben az esetben a két hét még a vállalat megismerésére sem elegendő. Azt hiszem, hogy az „állam vállalatokra bízott vagyonának védelméről” intézkedő törvény e pontja a későbbiekben jelentősebb módosításra fog szorulni.

Hasonlóan visszaélésekre ad alkalmat az Állami (vagy patetikusabban hangzó, de pontatlanabb Nemzeti) Vagyonügynökség felállítására vonatkozó törvénytervezet pályázat kiírását elrendelő, egyébként helyes fejezete. Az is kétséges, hogy a pályázatok elbírálásánál a „legkedvezőbb feltételeket kínáló” ajánlat kiválasztásában nem lesz-e elviselhetetlenül nagy szerepe a szubjektív szempontoknak, következésképpen a vállalatvezetői manipulációnak. Az helyes elv, hogy egyenlő erejű ajánlatok esetén a vállalathoz tartozó vevők vagy vevői kollektívák (társaság) előnyben részesüljenek. Azt is gondolom, hogy a közvetlen privatizálás később megállapítandó szabályai között intézkedni kell a kiárusítandó vállalat vezetőinek és dolgozóinak juttatott bizonyos – semmiképpen nem eltúlzott mértékű – elővásárlási jogról, egyéb kedvezményekről. A vállalati dolgozóknak fog tulajdonosi esélyeket adni az ezúttal elmaradt törvény az alkalmazotti részvényvásárlásról.

A kormányzati apparátus által előkészített gazdasági jogszabálycsokorból a képviselők nem véletlenül siettek a számvevőszék felállítását érintő, illetve a vagyonalap létrehozásáról intézkedő törvények elfogadásával. A két intézmény káderállományát még az új kormány megalakítása előtt szeretnék feltölteni, s ez máris rossz mellékízt kever a felszolgált menübe. Amennyire indokolatlan lenne a sietség a Vagyonalap személyi állományának hipp-hopp összeverbuválására, annyira sürgető az állami vagyonvédelem szabályainak azonnali életbeléptetése. Amíg a Vagyonalap működőképessége nem alakul ki, más kormányszerv végezhetné az átalakulások és egyéb tőketranzakciók törvényességének ellenőrzését. Félreérthetetlen jelzések érkeznek a gazdasági életből, hogy az április 1-jéig nyitva hagyott kiskapukon túl sok állami tőke fog illetéktelenül kikerülni, csökkentve a demokratikus tulajdonszerzés lehetőségeit.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni annak jelentőségét, hogy a Számvevőszék és a Vagyonalap vezető gárdája erkölcsileg tökéletesen feddhetetlen és hozzáértő személyekből álljon. A privatizálás Kelet-Európában hosszú történelmi folyamat lesz. Ebben a folyamatban a korrupciós kísértés hihetetlenül nagy lesz, hiszen nem kisebb a tét, mint a gazdasági hatalom újrafelosztása. S ebben a játékban az egyik fél – az eladó – semmiképpen sem önmagát képviseli. Az állami tulajdon lényegéből fakadóan senkié, így az azt képviselő állami hivatalnok számára a csábítás roppant erős. A korrupciót, visszaélést ebben a folyamatban teljesen nem is lehet elkerülni. Nem jelenti ez azonban azt, hogy nem kell minden lehetségeset megpróbálni a visszaélések minimalizálására, s ebben a legtöbb a politikai élet szereplőin, illetve az állami vagyon értékesítésével és kezelésével megbízott ügynökségek vezetőin fog múlni.

Az is beszédes, hogy mely jogszabályokkal kapcsolatban érezte úgy az országgyűlés, hogy nincs rájuk ideje vagy mandátuma. A privatizációs törvény kidolgozott tervezete már az új képviseleti testületre marad, noha megszavazásával megnyílna az út a kereskedelmi és szolgáltatási szektor kis egységekre darabolható szervezeteinek kiárusítására, ami a tulajdonmegoszlás társadalmi szerkezetét szélesebbre terítené szét. A jelenlegi parlamentben a nagyvállalati érdekcsoportok túlságosan nagy befolyással rendelkeznek ahhoz, hogy ezt a tervezetet keresztül lehessen vinni.

• gazdaság