Mizsei Kálmán

Nyomtatóbarát változat

Kelet- és Közép-Európa országai előtt olyan időszakban nyílik meg a radikális rendszerváltás esélye, amikor gazdaságuk példátlan krízisen megy keresztül. Persze mindez nem meglepő: a térség geopolitikai státusát is gyökeresen felforgató változásokra éppen azért kerülhetett sor, mert a szovjet típusú szocializmus reménytelen káoszba süllyesztette nemzetgazdaságainkat.

A régióban elsőként a lengyeleknek jutott osztályrészükül, hogy – noha megszorított – demokratikus választásokon fejezzék ki politikai akaratukat. Ennek nyomán tavaly szeptemberben a Szolidaritás elnöke, Walesa kezdeményezésére a szabad szakszervezet köztiszteletnek örvendő aktivistája, Mazowiecki alakíthatott kormányt. A Szolidaritás populista-szociáldemokrata áramlatainak túlsúlya ellenére a kulcsfontosságú gazdasági tárcák élére a korábbi rendszert radikálisan elutasító liberális közgazdászokat neveztek ki. Ebben szerepe volt annak, hogy a szakszervezeti irányzatnak nem volt hitelt érdemlő programja, se meggyőző szakemberei, valamint közrejátszottak Walesa politikai szempontjai is: az ország első számú tekintélyévé érett szakszervezeti vezető így kívánt hatalmi egyensúlyt tartani a parlamenti helyek elosztásánál előnybe juttatott baloldali áramlatok és az értelmiség soraiban nagy befolyásnak örvendő liberális irányzat között.

A Valutaalapot is meghökkentő radikalizmus


Mazowiecki példátlan rossz gazdasági feltételeket örökölt a Rakowski-kormánytól. Annak ellenére, hogy az utolsó évben a kedvezőbbé váló nemzetközi megítélés miatt Lengyelország már sem a nyugati államokkal, sem a bankokkal szemben fennálló tartozásait nem fizette, az ár–bér-, illetve a bér–ár-spirál az inflációt felpörgette. Ezt csak fokozta, hogy 1989 nyarán egy, a monopolhelyzetek oldásával alá nem támasztott élelmiszerár-felszabadítást hajtottak végre, ami az áremelkedések ütemét éves szinten három számjegyűvé gyorsította. A béralku sztrájkok útján történő megvívása mind általánosabb jelenség lett. Az új kormány utólagos közlése szerint 1989 augusztusáig a költségvetés az évi hiánya elérte az 5 billió zlotyt.

A kormány a drámai helyzetből olyan stabilizációs programmal kísérelte meg az országot kivezetni, amely a gazdaság működését egy csapásra hangolná át a piacgazdaság logikájának megfelelően. A sokkterápiás kezelés filozófiája jól illeszkedett a Nemzetközi Valutaalap által nehéz helyzetekben ajánlani szokott gyógymódhoz, noha tévedés azt hinni, hogy a programot az IMF nyomására alakították ki.

Amikor 1989 őszén az Alap közgyűlésén az új miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter, Leszek Balcerowicz elővezette elképzeléseit, még az ottani hivatalnokok is meglepődtek a program radikalizmusán.

A Balcerowicz-terv (részletesebb ismertetését ld. HVG 1990. 2. sz.) előirányozta a költségvetési hiány egy csapásra való megszüntetését, az árak és az import felszabadítását, ennek megfelelő – lényegében egyensúlyi – valutaárfolyamokat, a zloty konvertibilitását, a vállalatok túlnyomó többségének gyors, néhány év alatti privatizálását, a vállalati dotációk leépítését, pozitív reálkamatok kialakítását és egy feszes monetáris politikát. Ez utóbbit azonban a kezdeti időszakban a béreknek egy olyan kontrollja volt hivatott alátámasztani, ami 1990 januárjában a béremelkedéseket az árinfláció ütemének 30, míg február–márciusban 20 százalékában engedi csak meg. A program 1990. januárban indult, noha már az előző hónapokban is sorozatos, ún. korrekciós áremelésekre került sor a hatóságilag megállapított fogyasztói árakban. A tervezők arra számítottak, hogy az első hónapban mintegy 45 százalékos áremelkedés lesz, ami azonban februártól gyorsan csökken, és az év második felében már csupán havi 2-3 százalékos lesz. Balcerowiczék számítanak a külföld jóindulatára is: erre feljogosítja őket az ország politikai fejlődése, a nemzetközi pénzvilágnak tetsző gazdasági program és az a tény, hogy a forrongó Európában Lengyelországnak kulcsszerepe van a stabilitás megőrzése terén.

Lengyel privatizáció

A program egy téren eleve halasztást szenvedett: a kormányon belüli nézeteltérések miatt az állami vállalatok privatizálása alapjául szolgáló jogszabályok még máig sem készültek el, noha a kormány már csaknem fél éve hatalmon van. A nézeteltérések oka az, hogy a dolgozói önigazgatás eszméjében (inkább, mint gyakorlatában) nagy hagyományokra visszatekintő lengyel közegben a dolgozói részvényszerzés és -tulajdonlás tábora igen széles, ők – beleértve sok kormányhivatalnokot is – határozottan ellenzik a privatizációs kormánybiztos, Krzysztof Lis irányvonalát, aki az államilag szervezett, egyenlő esélyeket nyújtó eladások híve. A konfliktus, valamint némi jogi-szakmai inkompetencia oda vezetett, hogy a sarkalatos privatizációs törvénytervezetek immáron tizenharmadik változatánál tartanak, jogszabály azonban még nincs.

A sokkterápia első következményei: piaci egyensúly a kereslet szűkítésével

A sokkterápiás akció első időszakában fokozottan következett be az, amire számítottak: az infláció meglódult, januárban 78 százalékot tett ki. Akárcsak augusztusban, az élelmiszerár-felszabadítás idején, most is az agrárcikkek árai emelkedtek a legmeredekebben, mivel a termelők itt a legérdekeltebbek a nyereségben. Azonban a szigorú bérpolitika miatt ugyancsak itt ütköztek a leghamarabb a keresleti korlátba. Amennyire ezt most rekonstruálni lehet, az élelmiszerárak zabolátlan növekedése mintegy három hétig tartott – utána az ármozgás törésszerűen lelassult, sőt néhány esetben egyenesen áresésnek adta át a helyét. Hasonló jelenségsorozat zajlott le a magánszektor által uralt szolgáltatási területeken, míg a lakossági szolgáltatások egyéb ágaiban, valamint a fogyasztói iparágakban (főleg a könnyűiparban) az árdinamika és a keresleti korlát kevésbé hangsúlyozottan, de ugyancsak érvényesült. A késleltetés miatt egyelőre éppen a szocialista termelési viszonyok erődeiben, a nehézipar ágazataiban értek el legkevésbé egyensúlyi árakat.

A fogyasztói kereslet zuhanásszerű csökkenése következtében a korábban üresen ásítozó pultok most először az élelmiszerüzletekben, majd az iparcikkboltokban is megteltek árukkal. Ez tulajdonképpen a Balcerowicz-gárda legvitathatatlanabb sikere, noha a Szolidaritáson belüli ellenpárt álláspontja szerint az említett 0,3-as szorzóval fölösleges mértékben csökkentették a reálbéreket, ezáltal indokolatlan mértékű reálfogyasztás-csökkenést, továbbá az eladhatatlan készletek miatt ugyancsak indokolatlan fokú recessziót okoztak.

Ipari recesszió

Tény az, hogy az infláció vártnál magasabb aránya szintén a tervezettet meghaladó reálbércsökkenést eredményezett, s az ipari termelés csupán januárban (az előző évi januári szinthez képest) 23 százalékkal csökkent. A kormány azzal érvelhet, hogy a januári nagyobb áremelkedést februárban az infláció vártnál is gyorsabb szelídülése kíséri. Valóban, január végétől február végéig az áremelkedés mértéke egy számjegyű, mintegy 9 százalék. (Ez persze éves szinten még mindig három számjegyű inflációnak felel meg.) Másrészt pedig az infláció megölését célul kitűző sokkterápia egyébként nem lett volna elég hatásos.

A monopolszervezetek meginognak

További érv a kormány kezében, hogy az egyidejűleg alkalmazott pénzszűkítés miatt a termelővállalatok egyre gyakrabban közvetlenül adják el portékáikat a vásárlóknak a kereskedelmi monopolszervezetek kiiktatásával, hogy minél előbb készpénzhez jussanak. Ez ugyancsak árleszállító hatású, és kikezdi a korábbi rendszer egyik erős pontját, a kereskedelmi monopóliumokat. Ezt az élelmiszerágazatban hatósági szervezetfelszámolási akció is megtámogatja.

Munkanélküliség

A (kormány reményei szerint csak átmeneti) recesszió kialakulásában nagy szerepe volt a kamatok drasztikus emelésének. Januárban a havi kamatok 40 százalék felett voltak, ami – noha elmaradva az inflációs rátától, negatív reálhozadékot nyújtottak – a gazdálkodók jelentős részénél a hitelfelvétel megszüntetését eredményezte. Azok, akik tehették, kényszerszabadságra küldték dolgozóikat, de sok vállalat kénytelen volt elbocsátásokhoz folyamodni. 1989 decemberében a betöltetlen álláshelyek száma még jóval meghaladta az állást keresőkét, de 1990. február végén a munkanélküliek száma 100 ezer fölé nőtt. Ez még mindig csak a dolgozók 1 százaléka, a dinamika azonban drámai. Pedig a Szolidaritás-kormány működése alatt így is az alkalmazottak 5 százaléka vándorolt át az államiból a magánszektorba – noha az itt is folyó és nagy ellenszenvvel kísért spontán privatizálások folytán ez az átvándorlás gyakran csak a cégtábla átfestéséből adódott.

Az infláció csökkenése miatt a minimális kamatrátát már február elején havi 20, március elsején pedig havi 10 százalékra csökkenthették. A kormány a mezőgazdasági lobbyval szemben pedig két súlyos engedményt tett.

Vállalta, hogy központi pénzalapok felhasználásával igyekszik megakadályozni a nagyarányú áringadozásokat, valamint kamatkedvezményekhez folyamodott. Ezek az intézkedések a kereslethiány miatti termelés-visszafogás mérséklését hivatottak szolgálni.

Az export

Az első hónap tőkés exportexpanzióval kezdődött, amiről később kiderült, hogy csak korábbi, a várható árfolyammozgások miatt visszatartott tételek realizálásának a következménye. Valójában a termeléscsökkenés miatt az export, míg a szigorú monetáris politika miatt a behozatal is erősen csökkenő tendenciát mutat, mindkét relációban. A szovjet exportot a transzferábilis rubel árfolyamának dollárhoz viszonyított leértékelése teszi kellően gazdaságtalanná.

Kemény marad-e a kormány?

Januári HVG-cikkemben azt írtam, hogy a kérdések kérdése az, hogy az elemzett gazdaságpolitika miatt nyilvánvalóan felerősödő vállalati fizetésképtelenséget, sorban állási válságot a kormány hogyan fogja tudni kezelni. Erre az eddigi tapasztalatok alapján még nem lehet válaszolni. A vezetés keménységet ígér, de kérdés, hogy a csődeljárás „áteresztő képessége” megengedi-e ezt a keménységet. További kérdés, hogy a csődök nyomán kialakuló munkanélküliségre a Szolidaritás hogyan fog reagálni. A jelenlegi becslések következetes kormánypolitika esetén év végére már 1 millió fölötti állástalannal számolnak, noha a nagyobb méretű és zártabb nemzetgazdaság miatt a lengyeleket a szovjet piac beszakadása kevésbé sújtja, mint minket.

Áprilisi szakítópróba

A kormányprogram nagy szakítópróbája a Szolidaritás szakszervezet április végi kongresszusa lesz. A kormány abban a sajátos helyzetben van, hogy miközben intézményi támogatottsága a már említett liberális-populista megosztottság miatt alig van a lengyel társadalomban, a közvélemény-kutatások a miniszterelnök elképesztően magas (legutóbb 85 százalékos) népszerűségét mutatják, valamint azt, hogy a közvélemény továbbra is bízik a Balcerowicz-terv sikerében. Ezzel együtt Walesa jelezte: a kitöltetlen csekk április végéig szól, addig látványos eredményeket kell felmutatni. Ellenkező esetben kezdeményezni fogja a kormánytagok cseréjét. Mazowieckiéket azonban két további körülmény is hatalmon tarthatja: még súlyos tévedések esetén sem látszik alternatív garnitúra a populisták között, valamint a Szolidaritást lekötik a május végére esedékes helyhatósági választások, melyek befejezni hivatottak a néhai Lengyel Egyesült Munkáspárt kádereinek leváltását.

• gazdaság