Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

A Hitel egy múlt őszi száma közölte az MDF Szombathelyi Szervezete Honismereti Munkacsoportjának javaslatait az utcanevek felülvizsgálatára. Az ország más részeiről eddig jobbára csak egyedi utcanév-változtatási javaslatokat olvastunk: itt viszont átfogó koncepció jelenik meg, indoklással. A javaslaton végigvonul a törekvés: eltüntetni minden olyan utcanevet, amely kommunista személyiség emlékét örökíti meg. A javaslat ebben nem tesz különbséget a Magyar Tanácsköztársaság vezetői (Kun Béla, Szamuely Tibor), a Rákosi- és Kádár-korszak funkcionáriusai (Révai József, Komócsin Zoltán) és a Horthy-korszakban üldözött, kivégzett kommunisták (Fürst Sándor, Hámán Kató, Sallai Imre, Schönherz Zoltán) között. Az utóbbiak utcáinak megszüntetését így indokolják: „nemzetünk fölemelkedését szolgáló tevékenységéről nem tudunk”. Az Ifjúsági Demokrata Fórum alapítólevelében a magyarságtól idegen eszmeként állítják be a kommunista mozgalom eszmerendszerét. Amikor augusztusban az SZDSZ királydombi gyűlésén a szónok arról beszélt, hogy sem a kommunista párttól, sem Csurka Istvántól nem fogadjuk el, hogy eldöntse, szükség van-e az SZDSZ-re, egy közbeszóló azt mondta: a kommunistákra nincs szükség. Senki sem akadt, aki figyelmeztette volna: ha demokráciában gondolkodunk, mi sem dönthetjük el, hogy szükség van-e kommunistákra, csak maguk a kommunisták és azok dönthetnek erről, akik a választásokon majd rájuk szavaznak. Az október 23-i Kossuth Lajos téri megemlékezésen végül eljutottunk oda is, hogy feltűnt a KOMMUNISTAMENTES ÖVEZET transzparens.

A választási kampány hevében legfőbb ideje, hogy a demokratikus mozgalmak hívei végiggondolják viszonyukat a kommunista mozgalomhoz, a kommunisták jelenlétéhez a magyar politikában.

Gyökerek

Mi vitt valakit a hetvenes–nyolcvanas évek Magyarországán a demokratikus ellenzékbe, ma a demokratikus szervezetekbe? A tiltakozás, a felháborodás amiatt, hogy az országban ésszerűtlen gazdasági berendezés működik, amely elpazarolja a dolgozó emberek munkájának eredményeit, sokukat szegénységben tartja, és másokat is megfoszt az alkotó tevékenység lehetőségétől; amiatt, hogy az országban egy élősdi elit kezében összpontosul a gazdasági és politikai hatalom és ezzel együtt a jólét; amiatt, hogy ez az elit erkölcsileg is romlott, és ezzel a romlottsággal fertőzi a társadalom egészét; hogy ez az uralkodó csoport az erőszakszervezeteket kézben tartva elfojt minden demokratikus útkeresést, rendőri kérdésként kezelve radikális ellenzékét.

És mi vitt valakit a tízes vagy a harmincas években a kommunista mozgalomba? Ugyanez. A felháborodás az akkor számukra ésszerűtlennek mutatkozó, gazdasági válságot, munkanélküliséget szülő gazdasági berendezkedés, a gazdagság és nyomor ellentétével jellemezhető társadalmi viszonyok, a kommunista mozgalmat rendőri kérdésnek tekintő politikai elnyomás ellen. A kommunista mozgalom a szocialista munkásmozgalom egyik szárnyaként a fennálló rendszer radikális ellenzéke volt, amelyet a radikalizmus mellett intellektualizmusa és internacionalizmusa különböztetett meg a lázadás más irányaitól. Valljuk be: nem teljesen légből kapottak a párhuzamok az egykori kommunista mozgalom és a mai ellenzék egy része, nevezetesen az SZDSZ-ben és FIDESZ-ben tömörült része között.

A lázadás radikalizmusa mellett még valami jellemezte sajátosan a kommunista mozgalmat: a magabiztos hit a gyökeresen más, jólétet és igazságot, egyenlőséget és tisztaságot teremtő világ létezésében és nem túl távoli bekövetkeztében, amiért minden áldozat helyénvaló. Nemcsak a saját magunk áldozata, de mások feláldozása is. Ami indokolja, sőt nélkülözhetetlenné teszi a katonás fegyelmet, a mozgalom iránti feltétlen odaadást, a mozgalom vezetőinek való engedelmességet, ami már a hatalom megragadása előtti kommunista mozgalomban előrevetítette a későbbi folyamatok árnyékát. Itt megszakad a párhuzam a kommunista mozgalom és a mai magyarországi és kelet-európai demokratikus mozgalmak (azok bármely szárnya) között: a mai mozgalmakból hiányzik a messianisztikus magabiztosság, a mai demokratikus mozgalmak ezért az emberi és állampolgári jogoknak adnak feltétlen elsőbbséget, tisztelik a kisebbségi álláspontok autonómiáját, alapelvük a tolerancia.

Visszatérve a kommunistákra: határozott különbséget kell tenni az egykori rendszer ellen lázadó kommunista mozgalom és a később uralkodó kommunista apparátus között. A lázadó kommunista mozgalom harcosai éppúgy nem tehetők felelőssé az uralkodó kommunista apparátus bűneiért, mint az őskeresztény vértanúk az inkvizícióért. Ezt mindenekelőtt a névadások összefüggésében szükséges észben tartani. A korai kommunista mozgalom a magyar szabadságmozgalmak sorába tartozik, s az úri Magyarország ellen harcoló, a náci Németországgal szövetséges magyar állammal szembeszegülő kommunistákra, mint szabadsághősökre tekinthetünk ma vissza akkor is, ha elképzelésük a kívánatos jövőről nemcsak tévesnek, de a nemzetre nézve veszedelmesnek is bizonyult. A Komócsin Zoltán tér, a Münnich Ferenc utca persze szűnjön meg, de a Schönherz Zoltán vagy a Rózsa Ferenc utca megszüntetése nem volna méltányos.

Hogy jogos az illegális kommunistákat a magyar szabadság hősei közé sorolni, azt a következők is alátámasztják. Az úri Magyarország ellen lázadók, a kommunista párthoz eljutók közül nem kevesen, amikor felszabadulás helyett újabb elnyomással, újabb önkénnyel találták magukat szemben, ismét a lázadást választották. Nem véletlen, hogy tavaly júniusban egykori kommunistákat is temettünk Budapesten. Senki sem tudhatja utólag, hogy azok közül a kommunisták közül, akiket kivégeztek a Horthy-korszak Magyarországán vagy a sztálini Szovjetunióban, kiből lett volna Rákosi és kiből Nagy Imre, kiből Kádár és kiből Donáth.

Ellenvethető: a kommunisták nem a magyar szabadság hősei, hanem egy világméretű összeesküvés ügynökei. Az a tény sem mentesíthet ennek az ellenvetésnek a megfontolása alól, hogy a McCarthy-korszakban kezelték így Amerikában a kommunistákat. Nem lehet vitás: a kommunista mozgalom a Kommunista Internacionálé létrejöttétől fogva nemzetközi mozgalom volt, még inkább az, mint a katolikus egyház, s ahhoz hasonlóan küldözgette megbízottait egyik országból a másikba. Ez nyilvánvalóan befolyásol bennünket annak megítélésében, hogy milyen szerepet játszott a kommunista mozgalom egy-egy ország történetében, de nem teheti kérdésessé azok becsületes szándékát, akik egy-egy időszakban az országon belül a korabeli hatalom ellen lázadó kommunista mozgalomhoz csatlakoztak. Tegyük hozzá azt is: a mozgalom nemzetközisége nem teszi megalapozottá az olyan, manapság elterjedt állításokat, hogy a kommunista eszme, a kommunista mozgalom a magyarságtól idegen valami. (Míg nálunk a kommunista eszméket egyesek keleti importcikknek állítják be, orosz elvbarátaik ott nyugati importárunak, román kollégáik pedig magyar produktumnak tekintik.) Nem így van, a kommunista eszméknek és a kommunista mozgalomnak megvolt a talaja mind a tízes, mind a harmincas–negyvenes évek Magyarországán.

A kommunistaság ismérvei

A történelmi tapasztalatok szerint a kommunista pártoknak négy fő ismérve van: a marxista jövőkép, a demokratikus centralizmus, az állampártiság és a kommunista világmozgalomhoz tartozás.

A marxizmus központi mozzanata az a feltevés, hogy a polgári (tőkés) társadalom bajai kiküszöbölhetők és kiküszöbölendők oly módon, hogy létrejön (létre, kell hozni) egy olyan társadalmi berendezkedést, amely azt minden fontos mozzanatában, egészében tagadja. Ez az alternatív berendezkedés, a szocializmus, illetve kommunizmus a magántulajdon helyébe köztulajdont, a piac mint gazdasági kapcsolatok (koordináció) alapformája helyébe a tervet (nem piaci, bürokratikus koordinációt), a parlamenti demokrácia mint politikai berendezkedés helyébe a társadalmi méretű közvetlen demokráciát, önigazgatást, tanácsrendszert állítja. Az átalakulás hordozója a korábbi berendezkedés fő kárvallottja, a kizsákmányolt, elnyomott, nyomorúságba taszított munkásosztály. Ez az alternatív berendezkedés a tőkés gazdasághoz és polgári társadalomhoz képest minden szempontból előnyös: gazdaságilag hatékonyabb, mivel gyorsabb és válságoktól mentes fejlődést biztosít, társadalmilag igazságos, mert megszünteti a kizsákmányolást és a jövedelmi különbségeket, az ember felszabadulását hozza, mivel kiküszöböli az elidegenedést stb. stb. Mindennek tudatában jogos a kommunista mozgalom kíméletlen harca e változás keresztülviteléért, miden és mindenki ellen, ami vagy aki ennek a változásnak az útjában van. Jogos természetesen a harcban az erőszak alkalmazása is.

A szocialista, szociáldemokrata pártok általában már elvetették a marxi alapú jövőképet, a tőkés gazdasági, illetve polgári társadalmi berendezkedés szociális szemléletű korrekciós elemekkel való kiegészítésére törekednek. Időről időre megjelenik körükben a rendszer alapstruktúráinak módosítására irányuló törekvés (lásd a francia szocialisták államosítási kalandját, a svéd szociáldemokrácia profittársadalmasítási koncepcióját vagy az angol Munkáspárt gazdaságirányítási elképzeléseit a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján), de az ilyesmiktől rendre gyorsan visszakoztak. Ezek a rövid életű baloldali szociáldemokrata törekvések ugyanakkor sohasem irányultak a tőkés piacgazdaságnak és a polgári társadalomnak a kommunista jövőképben megjelenő totális tagadására.

A kommunista pártok hatalomra jutásával a jövőkép jelenképpé válik: a hatalmon levő kommunista pártok azt vallják, hogy a létrehozott rendszer „alapjában véve” már megfelel a jövőképben felvázoltaknak, a többség, a munkásosztály, a dolgozók hatalma, és ezért mindenáron meg kell védeni. Minden eszköz, az erőszak minden formája, amely korábban a szocializmus kivívásáért volt jogos, most a fennálló védelmében jogos. A lázadó mozgalomból konzervatív apparátus és mozgalom lesz, amely brezsnyevi–honeckeri kifejlett változatában el is veszít mindenféle jövőképet.

A kommunista mozgalom második jellemzője a „demokratikus centralizmus”, a lenini „új típusú pártot” jellemző belső fegyelem, amely – az eretneküldöző egyháztól átvett módon – a cselekvés mellett a gondolkodást is a párt akaratának rendeli alá.

A harmadik jellemző – értelemszerűen a hatalomra jutott pártoknál – az állampártiság. A párt mozgalomból alapvetően apparátussá válik, és maga alá gyűr minden más apparátust – mindenekelőtt az államot –, de azért sajátos módon megőrzi mozgalmi és egyházi vonásait is. Az állampártiság központi eleme a hatásköri lista (nómenklatúra) elve, és hozzátartozik a munkahelyi pártszerveződés.

A negyedik jellemző a munkásmozgalom internacionalizmusából kinőtt, de attól már lényegénél fogva idegen, ismét inkább egyházakra emlékeztető jelenség, a „nemzetközi kommunista és munkásmozgalomhoz” tartozás. Nem kommunista az a szervezet, amely nem vállal közösséget a nemzetközi mozgalommal, de csak az tekinthető igazi kommunistának, akit a nemzetközi mozgalom annak ismer el.

Ezek az ismérvek a maguk ideáltipikus formájában a sztálini időszakban érvényesültek. A kommunista mozgalom szakadása nyomán kialakult a két – szovjet és kínai – kommunista világmozgalom, majd a dolog valamelyest fellazult, ámbár a brezsnyevi időszakban a Szovjetunióhoz hűséges államok és azok pártjai tekintetében átmenetileg reneszánszát élte. A hatvanas–hetvenes években fokozatosan erodálódott a kommunista jövő és jelenkép. Az időszak liberalizmusa a párttagság világnézetét már korábban is szinte magánüggyé tette, a vallásosságot megengedő MSZMP-határozat csak deklarálta azt, ami már tény volt. A jövőképnek az az alapmozzanata viszont, hogy elképzelhető és kívánatos a polgári társadalom szocialista alternatívája, és hogy ennek bizonyos elemei már meg is valósultak, megmaradt.

Állampárt vagy demokratikus politikai párt?

Ma Magyarországon nemcsak az ellenzék, de az MSZP is azt vallja: a tervgazdálkodás és az egypártrendszerű politikai berendezkedés kudarcot vallott. Piacgazdaságot és politikai demokráciát kell teremteni. Azt is elismeri az MSZP, hogy a pártállam megszüntetéséhez az állampártot is meg kell szüntetni. Azt állítja, hogy a kongresszuson ez megtörtént, az MSZP átalakult demokratikus politikai párttá. Számos kommentátor ezzel szemben úgy vélekedik: csak a cégtáblát festették át, az MSZP továbbra is kommunista párt maradt. Vajon így van-e?

A Kádár-korszakban a kommunista jövő- és jelenkép csak erodált, eresztékeiben recsegett-ropogott, de nem omlott össze. Mára összeomlott. Az MSZP vezetői lemondtak a modern nyugati piacgazdaságtól lényegi vonásaiban különböző tervgazdaságról. Ma „jelző nélküli piacgazdaságot” hirdetnek. Lemondtak az egypártrendszerről, elfogadják a parlamenti demokráciát. Hogy mennyire gondolják ezt komolyan, az a világkép szempontjából másodlagos.

Igaz, a közösségi tulajdon elsődlegességéről is szoktak beszélni, és Ágh Attila, a reformszárny egyik főideológusa a kongresszus előtt megkülönböztette a maguk radikális szocialista jövőképét a szociáldemokratákétól. Ez azonban már inkább az angol, svéd vagy francia baloldali szociáldemokraták, mint bármiféle kommunisták világképe. Nem hiszem, hogy az általa képviselt jövőképre hivatkozva el lehetne vitatni az MSZP-től demokratikus párt voltát.

Az új alapszabály és különösen a pártkongresszus előkészítésének és lezajlásának mikéntje megengedi, hogy kimondjuk: az MSZP nem lenini típusú párt, valóban szakított a demokratikus centralizmussal. A „likvidátorság” vádja megalapozott, Nyers Rezső és Pozsgay Imre joggal lehet rá büszke. Ennek az ismérvnek a szempontjából sem vitatható el az MSZP-től, hogy demokratikus párt.

Nem teljesen világos, hogy mi a helyzet a nemzetközi kapcsolatokban. Nyers Rezsőnek a kongresszuson elhangzott megfogalmazása, miszerint a kelet-európai reformer pártokkal és a nyugati szocialista és szociáldemokrata pártokkal szolidáris az MSZP, a korábbi testvérpárti koordináták felbontását ígérte. Azóta a kelet-európai „testvérpártok” többsége a magyarországinál is látványosabb összeomlás útján halad, a romániai már meg is szűnt. Az új kelet-európai helyzetben az MSZP ilyen értelmű dilemmái maguktól oldódtak meg.

A legfontosabb ismérv az állampártiság. E tekintetben nagyon nagy utat tett meg a párt már a kongresszus előtt. Kimondta a hatásköri lista megszüntetését, és az a gyakorlatban is megszűnt. Ugyanakkor keményen ellenállt az állampártiság feladásának a munkahelyi pártszervezetek, a munkásőrség, a megyei lapok és a pártvagyon kérdésében. E kérdésekben az MSZP kongresszusi állásfoglalásai nem különböztek gyökeresen a korábbi MSZMP-állásponttól.

Az MSZP új vezetésének nem volt ereje arra, hogy maga szakítson az állampártisággal a munkahelyi pártszervezetek, a munkásőrség és a pártvagyon kérdésében. Az országra nézve kedvező, de a pártra nézve a legrosszabb megoldást választotta: a többi politikai erő, mindenekelőtt pedig a népszavazási kampány nyomásának engedett, amikor kormánya az országgyűléssel elfogadtatta a munkásőrség megszüntetését és a munkahelyi párttevékenység tilalmát. A pártvagyon tekintetében kiváltképp szerencsétlenül járt el: előbb „törvényesen szerzettnek” tüntette fel azt, utána megpróbálta a NEXT 2000-rel átmenteni. A kormány az Országgyűléssel csak azt közölhette, hogy nincs áttekintése az MSZMP vagyonának eredetéről; az MSZP ezután újabb meg újabb ígéreteket tett a vagyon mind nagyobb részének átadására, továbbra is – a népszavazás eredményét semmibe véve – magának tartva fenn a döntést: miről mond le és mit tart meg.

Őrzi az MSZP az állampártiságot abban is, ahogy az állami intézményrendszert továbbra is kézben tartja. Ennek legfontosabb példája az, ami a népszavazás körül történt. A népszavazás megakadályozására, a „jogi csűrés-csavarással” való elszabotálására már nem vállalkozott (amiért meg is kapta a szemrehányást Csurka Istvántól). Lemondott az olyan nyilvánvalóan elfogadhatatlan ötletekről is, mint a népszavazás és az elnökválasztás azonos időpontban való megrendezése. Ugyanakkor az, ahogyan az Országgyűlés magán a szavazólapon fűzött tendenciózus magyarázatot a kérdésekhez, ahogy az államapparátus „munkalassító sztrájkkal” igyekezett távol tartani az embereket a szavazástól, ahogyan a választási szervek funkcionáriusai tettek pártatlannak aligha tekinthető nyilatkozatokat, az azt jelzi: az MSZP-nek nem sikerült még következetesen levetkőznie az állampártiságot.

A népszavazás óta eltelt néhány hónapban két olyan ügy volt, ahol az államapparátus nem bizonyult pártsemlegesnek: a belbiztonsági botrány és a rádió és tv felügyelete körüli konfliktus. Az előbbi esetben megalapozottan csak annyit mondhatunk, hogy a belügyi szervek az MSZP politikai ellenfeleire összpontosították figyelmüket; az MSZP aligha volt az utóbbi hónapokban abban a helyzetben, hogy egyáltalán hasznosítani tudja a rendelkezésére bocsátott információkat. (Az MSZP egyes vezetői maguk járatták le magukat, amikor nem határolták el magukat egyértelműen a nyilvánvaló törvénysértésektől, s választási praktikának állították be a törvénytelenség leleplezését.)

Más a helyzet a rádió és á televízió felügyeletével, legfontosabb vezetőik kiválasztásával. Itt az MSZP-nek megvolt a lehetősége kormányzati pozícióinak a párt választási esélyeit javító kihasználására, és szemlátomást igyekezett élni ezzel.

Az utóbb említett konfliktusokban az SZDSZ, a FIDESZ és a szociáldemokraták újra meg újra az MSZP reformpolitikusait: Pozsgay Imrét és Horváth Istvánt támadták. Vígh Károly a Népszabadságban szemrehányást is tesz ezért: úgy ítéli meg, hogy az ellenzék „szélsőséges szárnya” eleve bizalmatlan volt az MSZMP–MSZP reformereivel szemben.

Nem férhet kétség ahhoz, hogy Nyers Rezső, Pozsgay Imre és társaik történelmi szerepet játszottak, amikor kiszorították a hatalmon levő pártból a régifajta hatalomgyakorlás képviselőit: Grószt, Bereczet és a többieket. Arról is meg vagyok győződve, hogy nem a homlokzat átfestésének szándéka vezette őket, hanem a törekvés egy minőségileg másfajta gazdasági és politikai rendszer, a demokratikus szocializmus kialakítására és ebben egy másfajta kormánypárt másfajta hatalomgyakorlására. Nincs ok kételkedni abban, hogy az MSZP reformereihez tartozó dr. Horváth István e törekvés jegyében valóban a BM és azon belül a belbiztonsági szolgálat átalakítására törekedett. (Csak egy adalék ehhez: Horváth gyorsan elfogadta a rendőrség „depolitizálását”, a pártszervezetek megszüntetését, amivel a HM vezetése szembehelyezkedett.)

A demokratikus átalakulás következetes hívei mégis szembekerültek az MSZP reformer minisztereivel. Vajon miért? Azért, mert még mindig nem tudtak szakítani régi reflexeikkel. A Kádár-korszak hatalomgyakorlásának logikája az volt: engedményeket tenni, nagyon nagy engedményeket tenni, de fenntartani a jogot, hogy mikor, miben, mennyit. Így működött az MSZMP-oldal végig a háromoldalú tárgyalások során. És így működik azóta is. Az ő logikájuk az volt: jószándékúan korlátozzák a BM tevékenységét ahelyett, hogy tudomásul vették volna: az alkotmányt pedig nem szabad megsérteni. Se súlyosan, se „könnyen”. Vagy: megosztoznak másokkal a rádió és tv ellenőrzésén ahelyett, hogy tudomásul vették volna: a rádiónak és tv-nek valamennyi párttól független intézménnyé kell válnia. Kádári típusú engedmények az alkotmányosság, a demokrácia elemi garanciái helyett.

Ez a szemlélet tükröződik abban is, ahogyan ma kezeli az MSZP a nyár és ősz egyik fő konfliktusforrását: a pártvagyon kérdését. Az egykori pártvagyon túlnyomó részéről lemondott – már csak azért is, mert összezsugorodott bevételeiből az üzemeltetés költségeire sem futja. De a világért sem lenne hajlandó a népszavazási eredménynek megfelelően elszámolni erről a vagyonról, illetve átengedni másnak (a társadalom bármely legitim képviseletének) a döntést: mi marad neki, és mi nem.

Ugyanez a szemlélet tükröződik abban is, ahogy az MSZP központi testületei ragaszkodnak a megyei lapok tulajdonjogához. A megyék egyetlen napilapjának birtoklása az állampártiság fontos eleme volt, s ma annak legfontosabb maradványa.

Noha badarság lenne nem látni, hogy az MSZP sok lényeges vonatkozásban már nem kommunista párt, azt is világosan kell látni, hogy nem alakult át demokratikus politikai párttá.

A baloldal válsága?

Gyakran halljuk a panaszt: jobboldali előretörés van ma Magyarországon, háttérbe szorul a baloldal. Ezt a következtetést pedig abból vonják le, hogy fellépett egy sor politikai erő, amelyek magukat középpártinak vagy éppen jobboldalinak mondják, és összeomlott az a párt, amely évtizedeken keresztül baloldalinak hirdette magát.

Nem érzem ezt a panaszt indokoltnak. Kétségtelen: annak az eszme- és politikai magatartásrendszernek, amelyet hagyományosan baloldaliságként emlegetünk, egyes fontos elemei ma háttérbe szorulnak. Mert a baloldali gondolkodás hagyományosan piacellenes, szorgalmazza az állami beavatkozást, a költségvetési redisztribúciót. Ennek ma a hátrányait szokás hangsúlyozni, és nem ok nélkül, hanem a kedvezőtlen hazai tapasztalatok miatt. Ami viszont a baloldaliságban ma sem vesztett időszerűségéből: az elitek privilégiumaival szembeni plebejus lázadás, a gyengék, elesettek iránti társadalmi szolidaritás, a társadalmi mobilitás szorgalmazása és az ezt szolgáló pozitív diszkrimináció, a hiteles munkavállalói érdekvédelem, a másfélék, más színűek, más hitűek iránti türelem, az a szocialista munkásmozgalom ifjúkorában még megvolt, de a hatalmon levő kommunista pártokra évtizedek óta nem volt jellemző, s éppen az ellenzéki törekvésekben jelent meg újra Kelet-Európa-szerte. Ma az olyan ellenzéki pártok programjaiban, mint a FIDESZ, az SZDSZ és a szociáldemokraták, nem kisebb mértékben és több hitellel jelenik meg, mint az MSZMP-nél.

Amikor azt mondtam az imént, hogy a hatalmon levő kommunista pártokra nem volt jellemző a baloldaliság, a következőre is gondoltam. A kommunista állampártok Sztálin óta nem aszerint alakították más politikai erőkkel, más államok vezetésével kapcsolatban rokon- és ellenszeveiket, hogy mennyire volt baloldali vagy jobboldali azok ideológiája és politikai gyakorlata, hanem aszerint, hogy mennyire voltak készek az adott párttal, illetve állammal (nevezetesen a Szovjetunióval illetve Kínával) együttműködni. Ez a jellegzetesen kommunista állampárti viselkedés megjelent az MSZP gyakorlatában is a legutóbbi hónapokban: propagandája, hivatalos lapja a szeptemberi aláírástól egészen a Csurka-féle ébresztőig soha nem támadta az MDF-et és a többi aláíró pártot. Mi több, a népszavazás előtti napon – egyébként törvénysértő módon – fórumot is biztosított Csurka átfogó vezetőcserét követelő álláspontjának, minthogy a legfontosabb rövid távú politikai kérdésben (a népszavazás kérdésében) ugyanarra az oldalra állt, és a nyáron még miniszteri tárcát ígért az MSZMP-nek. Az eszmevilág és a politikai törekvések tartalma háttérbe szorult, a lényeg a hajlandóság a hatalmi együttműködésre.

Nemrégiben azt írta Ágh Attila a Népszabadságban: az MSZP-nek fel kell készülnie az ellenzéki helyzetre. Gyurkó László pedig ugyanabban a számban kifejezetten kívánatosnak mondta ezt. Igazuk lehet: ahhoz, hogy az MSZP valaha is demokratikus párt, szocialista eszmeiségű hiteles politikai párt lehessen, legalább egy időre meg kell szabadulnia a hatalom tehertételétől.

• Esszé