Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

Az lenne a bajok oka, hogy az SZDSZ társtalanul áll a magyar pártok között, mint ezt a Beszélő szerkesztői állítják? Aligha, hiszen az SZDSZ a fontos kérdések többségében együtt tud működni a Fidesszel és sokszor az MSZP-vel is. Nem is arról van szó, amit Tölgyessy Péter szokott mondani, hogy a vezetés elszakadt a tagságtól, hogy az SZDSZ elszürkült, elitpolitikát folytatott stb., vagy hogy az SZDSZ-nek ne lett volna határozott politikai vonala, amelyet a parlamentben erőteljesen képviselt. Bár ezek a megfigyelések többé-kevésbé helytállóak, inkább következményei, mintsem okai az SZDSZ sikertelenségének. (Csak egy példa: amikor sikeresek voltunk, gyorsan társakra találtunk a népszavazási kampány idején.)

A tünetek


A tünetek egyértelműek. A politizáló lakosság általában fordul el a hivatalos politikától, az egész politikai elittől. A másfél évvel ezelőttihez képest ezért az SZDSZ választói támogatottsága is csökkent. A közvélemény-kutatásokban kimutatott csökkenésnél is súlyosabb azonban az, ahogy a közvélemény-formáló értelmiség körében csökkent az SZDSZ vonzereje, és maga a tagság veszít hitéből, önbizalmából.

Holott az SZDSZ csak korlátozott mértékben felelős azért, ami történik, csak korlátozott beleszólása van – a kétharmados törvények, illetve az önkormányzatokban szerzett hatalmi pozíciók révén – az ügyek intézésébe.

(Fontosnak tartom leszögezni: a tagság egyharmadára való csökkenését önmagában nem indokolt válságtünetnek tekinteni, és teljesen indokolatlan válságtünetnek tekinteni azt, hogy három képviselő elhagyta a parlamenti frakciót. Az, hogy a párt fizető tagsága jelentősen csökken, a gyors politikai változások elmúltával természetes. Természetes az is, ha elhagyják az SZDSZ-t olyan tagok és képviselők, akik tévedésből öltöttek SZDSZ-színeket. Ha van baj, akkor az a távozók összetételében rejlik, s további elemzés alapján lenne megállapítható.)

Amit elértünk


Mit is kellett tennie a tavalyi választásokat követően az SZDSZ-nek mint ellenzéki pártnak? Április 8-át követően abból indultunk ki, hogy feladatunk a parlamenti ellenzék vezető pártjának lenni a kialakult parlamenti demokráciában. Szisztematikusan bírálni a kormány politikáját és felmutatni az ellenzéki alternatívát a parlamentben, valamint a nyilvánosság parlamenten kívüli fórumain: politikai rendezvényeken és mindenekelőtt a tömegkommunikációban.

Az SZDSZ ezt alapjában véve megtette. A parlamenti frakció a kormányprogram tavaly májusi vitájától a III/III-as törvényjavaslatok legutóbbi vitájáig szakmailag és politikailag egyaránt magas színvonalú munkát végzett. Egész sor kitűnő interpelláció, és napirend előtti felszólalás egészítette ki a törvényjavaslatok vitájában nyújtott teljesítményt.

Egy ellenzéki pártnak tevékenységének másik színterén, a nyilvánosság fórumain is ismertetnie kell a párt álláspontját. Az SZDSZ ügyvivői, országos és helyi vezetői megtették és megteszik a dolgukat.

A legtöbb kérdésben az SZDSZ olyan álláspontot képviselt mind a parlamentben, mind a tömegkommunikációban, amelyet ma sem kell felülvizsgálni. Állásfoglalásai összhangban voltak az Elvi Nyilatkozattal, illetve a Rendszerváltás Programjával és választási programunkkal. Nem hinném, hogy akár „patriótábbnak”, akár egyházbarátabbnak kellene lennünk, mint eddig voltunk. Nem hinném, hogy az „igazságtétel” kérdésében a Iustitia irányában kellene elmozdulnunk eddigi, a kék könyvhöz igazodó álláspontunktól.

A parlamentben és a tömegkommunikációban az SZDSZ semmivel sem tett kevesebbet álláspontjának érvényre juttatásáért, mint a nyugati parlamenti demokráciák ellenzéki pártjai szoktak.

Fontos eredményeket ért el az elmúlt másfél évben. Ezek azonban – az ellenzéki szerepkör természetéből kifolyólag – túlnyomórészt negatív eredmények politikai eszközeinkkel bizonyos mértékig sikerült gátat vetni a kormánykoalíció veszedelmes törekvéseinek. A hitoktatással kapcsolatban a kormányzat visszakozott, a sajtó szabadsága, a rádió és televízió függetlensége fennmaradt, az ideológiai pluralizmus intézményesült, az önkormányzatok politikailag függetlenek a kormánytól, a taxisblokád súlyosabb következményei elmaradtak, a külpolitika kiegyensúlyozott, s végül várhatóan érvényre jut a gazdasági racionalitás a világkiállítás ügyében is. Legalább nekünk magunknak tudnunk kell – ha a közvélemény jó része nem veszi is észre –, hogy az ellenzék s azon belül az SZDSZ nélkül Magyarország még annyira sem lenne a tolerancia és stabilitás szigete Kelet-Közép-Európában, mint amennyire ma az.

Mégis, a közvéleményben elterjedt az a nézet, s jelen van a tagságban is, hogy „sehol sincs” az SZDSZ.

„Objektív” adottságok

A magyar közvélemény számára ismeretlen a parlamenti váltógazdálkodás, ismeretlen a kormányzati alternatívát jelentő ellenzék szerepe, tevékenysége. Azt a tényt, hogy normális szituációban a parlamenti ellenzék szükségképpen defenzív, reagáló tevékenységet folytat, tagjaink és támogatóink nehezen emésztik meg. Ebből fakadnak az SZDSZ puhaságára, lagymatagságára vonatkozó kifogások.

Ugyanakkor sokat beszélnek az SZDSZ „elszürküléséről” is, arról, hogy elhalványult korábbi markáns arculata. Itt a következőket kell tekintetbe vennünk.

Megalakulása után az SZDSZ arculatának három fontos eleme volt: az ellenzékiség (ideértve az emberi és állampolgári jogok melletti kiállást), a szakértelem és a nyugatosság. Az ellenzéki múlt, az ellenzéki pártként történő megalakulás és az EKA-ban játszott szerep tette nyilvánvalóvá az SZDSZ ellenzéki mivoltát. Ez ismert szakemberek pártjaként jelenített meg bennünket. Az MDF-től emellett azzal is megkülönböztettük magunkat, hogy elutasítottuk a harmadik utat, következetesen akartuk követni a nyugati példát. Ennek, illetve a populizmussal való szembefordulásunknak az lett a következménye, hogy a mai kormánypártok léphettek fel velünk szemben a „nép”, a „milliók”, a kisemberek pártjaként, s – Szeta-hagyományaink ellenére – eredményesen ragasztották ránk a tőke, a (nagy)polgárság, a szociális szempontokat mellőző, gyors gazdasági átalakulást sürgető, kíméletlen, thatcherista liberális párt bélyegét.

A háromoldalú tárgyalásokon történtek és a népszavazási kampány módosított ezen az arculaton: minden más vonásunkhoz képest előtérbe került az SZDSZ radikalizmusa. Míg az előbbi három elem alapján kis vagy középpárt lehettünk volna, a népszavazási kampány nagy párttá tett bennünket. Ezért azonban az országgyűlési képviselőválasztáson súlyos árat kellett fizetnünk. A politikai radikalizmus vonzotta azt a fél-háromnegyedmillió választót, akinek szavazatától nagy párttá lettünk, viszont a gazdasági radikalizmus taszította azt a további félmilliót, aki a második fordulóban arról döntött, hogy az MDF vagy az SZDSZ lesz a legnagyobb párt.

1989 nyara és 1990 tavasza között az MDF-nek szívós munkával sikerült az írók és hazafias széplelkek pártjából a szakemberek és törtetők kormányképes arculatot mutató pártjává átalakulnia. 1990 tavaszán–nyarán az Antall vezette MDF feladta harmadikutasságát, retorikájában és részben politikájában is nyugatos lett.

Az egykori ellenzékiség, a szabadságjogok védelme jelentőségét vesztette, megszűnt fontos elem lenni, hiszen a közfelfogás szerint a jelenlegi hatalom nem fenyegeti a demokráciát, a szabadságjogokat.

Nem az SZDSZ sajátos jellemzője már a szakmai felkészültség sem. A választások előtt az MDF kialakította saját szakembergárdáját, közzétette programját. Amikor a választásokat követően az MDF és a kormány egésze dilettánsnak bizonyult, és a közvélemény szemében nagyon megnőtt a szakértelem becsülete, előbb a Fidesz és részben az MSZP, majd Kupa Mihály tudta erre építeni a maga imázsát, és nem mi. A reméltnél gyengébb önkormányzati teljesítményünk is rombolta szakértőképünket. 1990 őszére–telére elhalványultak a közvéleményben élő SZDSZ-arculat legfontosabb elemei. A radikalizmus jegyéről ugyanakkor önmagunk igyekszünk lemondani, tagságunk egy részének nagy elégedetlenségére.

Összemosódva

Máig emlékszem az új Országgyűlés alakuló ülésére, a helyüket elfoglaló, ünneplőbe öltözött képviselőkre, köztük szabad demokrata barátaimra. Ezt láthattuk a televízió képernyőjén. A kép azt üzente a nézőnek: ezek a hölgyek és urak, akik most a választások nyomán elfoglalják helyüket abban a teremben, ahol eddig pártfunkcionáriusok, vállalati igazgatók, tsz-elnökök ültek, az ország új politikai elitje. És ebben az új elitben a tévénéző, az állampolgár nem tett akkor különbséget a kormánykoalíció és az ellenzék képviselői, a kormánykoalíciós és ellenzéki politikusok között. A következő hetekben, amikor az új Országgyűlés munkához látott, s elsőként az országgyűlési tisztségeket osztotta el, majd az alkotmányt módosította, még a konszenzus dominált olykor mind a hat párt, más esetekben pedig a kormánykoalíció és az SZDSZ között. Nem önmagában az MDF–SZDSZ-megállapodás – melynek alapjában véve helyes voltát az elmúlt hónapok fejleményei minden korábbinál jobban igazolták –, hanem a kialakult légkör tette az SZDSZ-t az új politikai elit szerves részévé.

Parlamenti demokráciában persze természetes, hogy a parlamenti ellenzék is része a politikai elitnek: így van ez Finnországtól Spanyolországig, Amerikától Indiáig mindenütt. Önálló szubkultúrát csak a parlamenten kívüli ellenzék szokott jelenteni, mint az NSZK-ban a hatvanas években vagy a kelet-európai országok ellenzéke a hetvenes-nyolcvanas években. Fejlett parlamenti demokráciákban, ahol a lakosság legitimnek tekinti nemcsak a kormányhatalmat, de a hatalom sajátos szegmensét birtokló ellenzéknek a politikai struktúrában betöltött szerepét is, ez nem gond.

Más a helyzet nálunk. A kitűnő politikai ösztönnel rendelkező Antall József tavaly májusi parlamenti programbeszédének legfontosabb passzusa az volt, mikor arra kérte az ország népét: „vesse ki magából a bizalmatlanság évtizedes-évszázados beidegződéseit, tekintse az intézményeket a magáénak, amelyek az ő érdekében, védelmében, szolgálatában működnek.” Jól tudta Antall, hogy mennyire szüksége lesz majd arra, hogy a nép feladja a hatalommal szembeni öröklött bizalmatlanságát, de vajmi keveset tett azért, hogy ezt a nép megtehesse. Nem is tette meg. A lakosság zöme semmivel sem érzi inkább magáénak az új hatalmat, mint a régit; ez viszont az új elit részét alkotó ellenzékre is kiterjed.

A közvélemény-kutatási eredmények azt jelzik, hogy akik tudják, hogy melyek a kormánypártok és melyek az ellenzéki pártok, akik ismerik a pártok programját, azok azt is tudják, hogy az SZDSZ a leginkább ellenzéki párt. Az érzések világában azonban más a helyzet. A Fidesz képviselőinek életkora, ebből következő karakteres megjelenése, valamint parlamenti munkájuk ügyes indítása („fogalmazvány”) folytán hosszú időre sikerült elkerülnie ezt az összemosódást. Az MSZP-t többé-kevésbé a másik öt párt szorította gettóba és mentette meg ettől. Így alakult ki az a helyzet, hogy elsősorban az SZDSZ-t kötik össze a kormánypártokkal, az SZDSZ-t tekintik a kormánypártokhoz hasonlóan felelősnek mindazért, ami az országban történik.

Mulasztásaink


Időben fel kellett volna ismernünk ezeket a problémákat, és meg kellett volna találnunk megoldásuk módját. Ez azonban csak kevéssé sikerült.

Noha a parlamenti munka – mint mondtam – egészében véve jó volt, nem volt mentes a hibáktól. Három dolgot szeretnék e tekintetben kiemelni.

A frakció tevékenységében is erősen érvényesült az SZDSZ politikájának egy koncepcionális problémája. Miközben az önkormányzatiság, az egyházak szerepe, a kulturális pluralizmus vagy a sajtószabadság esetében világos liberális alternatívát szegezhettünk szembe a kormánykoalíció álláspontjával, a gazdasági kérdésekben – márpedig a közvéleményt elsősorban ez foglalkoztatja – súlyos zavar volt és van a frakció álláspontjában. Eluralkodott az a nézet, hogy mi sem tudnánk az országnak jobbat nyújtani, mint a kormány, sőt, ha mi lennénk kormányon, még következetesebben, könyörtelenebbül kellene megszorító intézkedéseket érvényesítenünk.

Ha egy pragmatikus nemzeti-konzervatív kormány ellenzéke lennénk, akkor indokolt lehetne ez az álláspont. A parlament első hónapjaiban, amikor még sokan azt hitték, hogy Antall nyugat-európai kereszténydemokrata pártot csinál az MDF-ből, talán jogos lehetett így gondolkodni. Az elmúlt év őszére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy nem ez a helyzet, hogy az Antall-kormány országlása az elkerülhetetlennél súlyosabb terheket ró az ország népére, s hogy a jelenlegi ellenzék pártjai érzékelhetően előnyösebb politikát tudnának folytatni. Ez azonban mindmáig nem jut érvényre a frakció munkájában.

Így viszont sok választó azt hiszi; az ellenzék nem törődik azzal, ami számára fontos, az ellenzéktől sem várhat semmi jót.

Kiegészíti ezt az a hiba, hogy a frakció – abból kiindulva, hogy a privatizáció rendkívül nehéz feladat, amelyre nincs bizonyosan jó megoldás – nem mutat rá a kormány privatizációs politikája és a mi törekvéseink közötti különbségre (lásd az ÁVÜ-jelentés és a vagyonpolitikai irányelvek vitáját).

A második mulasztást akkor követtük el, amikor a föld, illetve a kárpótlás kérdésében defenzívába húzódtunk. A választási kampány idején még harcosan képviseltük a kisgazdákkal szemben a magunk álláspontját; a föld azé lehessen, aki megműveli. A kisgazdák kárpótlási offenzívája és az MDF-fel történő kötélhúzás idején a koalíciós perpatvart és az idő vesztegetését ostoroztuk, és elmulasztottuk minden eszközzel tudatni a közönséggel, hogy a földkérdés reprivatizációs rendezésével, illetve kárpótlási kérdéssé változtatásával szemben a mi javaslatunk, a gyors, nem reprivatizációs elvű földrendezés szolgálná a mezőgazdaságból élők érdekeit.

(Csak zárójelben jegyzem meg: hiába próbálta a frakció ezt a két mulasztást azzal kompenzálni, hogy a kárpótlás kérdésében bedobott és mindmáig képvisel egy olyan népszerűnek vélt ötletet, amelyre a magyar közvélemény szemlátomást nem vevő.)

A harmadik problémát abban látom, hogy nem sikerül jól a szabaddemokrata-kritika, illetve – alternatíva összefoglaló megjelenítése akkor sem, amikor a részletekben jók, meggyőzők a hozzászólások. Így volt ez már a tavaly májusi kormányprogramvitában is, amikor az egyes részkérdésekkel foglalkozó SZDSZ-es hozzászólások jók voltak, de a vezérszónoki beszéd nem volt átütő, és így volt tavaly a költségvetési vitában is.

De az igazi bajok nem itt vannak.

Elmaradt építkezés


A fő hibát szerintem ott követtük el, hogy nem vetettünk számot azzal: nem érhetjük be a parlamenti demokráciák ellenzéki pártjainak szokásos tevékenységével. A politikai élet többi szereplője: a kormánykoalíció, illetve a választók sem úgy viselkednek, ahogyan az a kialakult parlamenti demokráciában szokásos.

Ami a kormánykoalíciót illeti: jól tudjuk, hogy nem fogadja el a kormányzati hatalomnak a parlamenti demokráciában szokásos korlátait; nem ismeri el a gazdaság, a kultúra vagy a sajtó kormánytól való függetlenségét; nem liberális demokrácia, hanem új tekintélyelvű berendezkedés kialakítására törekszik. Ebben a helyzetben viszont az ellenzéknek nemcsak a kormány ellenzékének kell lennie, hanem a kormánykoalíció által felépíteni szándékozott rendszer ellenzékének is (Kőszeg), nemcsak parlamenti ellenzéknek, hanem parlamenten kívüli ellenzéknek is.

Ami pedig a lakosságot, a választókat illeti: a választók számára az ellenzéki szerep ismeretlen, és ezért az ellenzéki pártnak nemcsak a parlamentben, hanem az élet minden területén meg kell jelennie, és meg kell jelenítenie azt az eltérő gondolkodást, magatartásmodellt, életvitelt, amit a múlt rendszerrel, illetve a kormánykoalíció törekvéseivel (melyek valójában a múlt új kiadására irányulnak) szembeszegez.

Két, egymással összefüggő hibára szeretnék ezzel összefüggésben rámutatni. Az egyik: a választásokat követően felhagytunk az SZDSZ programjának további kidolgozásával, megújításával, részletelésével. Bejáratott parlamenti demokrácia ellenzéki pártjánál, ahol mind a tagság, a szimpatizánsai, mind a nagyközönség jól tudja, mit is képvisel egy-egy párt, valóban nincs szükség ilyesmire. Nekünk azonban egymás közt is tisztáznunk kell – a Rendszerváltás programjánál konkrétabban és a problémák szélesebb körét illetően –, mit is akarunk, s ezt a széles közvélemény számára is világosabbá kell tegyük.

A másik hiba: az értelmiséghez fűződő kapcsolatok építésének elmaradása. Megalakulását követően, 1988–89-ben elsősorban az SZDSZ-től várta a magyar értelmiség liberális gondolkodású része, hogy alternatívát szegez szembe a nemzeti-konzervatív irányzattal. A választásokat követően jóvátehetetlenül elhanyagoltuk a kapcsolatok fenntartását és erősítését az értelmiséggel. Nemhogy bővült volna, de szűkült az SZDSZ-nek szakértői támogatást nyújtó értelmiségi kör. Minthogy a parlamenti frakció tele van kitűnő értelmiségiekkel, nem a szakértői kör kiépítése volt a legsürgősebb dolgunk, mint a Fidesznek, az MSZP-nek vagy a kisgazdapártnak, így a közvéleményt formáló értelmiséghez fűződő kapcsolatok gyengültek. Gyengült a párt és a frakció munkájának szakmai megalapozása, az elvileg velünk szimpatizáló értelmiség is sokkal kevésbé érzi magáénak az SZDSZ-t, mint egyébként erezhetné.

Az a gyanúm, hogy e két hibának nem kis szerepe volt abban, ami talán a legtöbbet ártott az SZDSZ tekintélyének: a kívánatosnál gyengébb önkormányzati teljesítményünkben. Hiszen ha az önkormányzati választások időpontjában világos programunk lett volna az önkormányzati élet, a lakásügy, az iskolarendszer, az egészségügy, a közlekedéspolitika stb. kérdéseiben, mindjárt másképpen láthattak volna munkához az SZDSZ-es önkormányzatok. Ha az SZDSZ városi szervezeteinek erősebb kapcsolatai lettek volna a helyi értelmiséggel, inkább kaptak volna szakmai támogatást. Mi több: ha több szakértőt tudna maga mellett az országos vezetés, akkor nem merülne fel, hogy a parlamenti munka rovására adjunk több támogatást az önkormányzatoknak.

---

Az SZDSZ is példa nélkül álló feladattal került szembe: a rendszerváltás ellenzéki pártjának kell lennie. Az SZDSZ vezetői, aktivistái értettek ahhoz, hogyan kell margóra szorult ellenzékiként fellépni a diktatúrában, ahol az ellenzékiek pozíciója világos, és a maga módján világos a társadalmi környezet hozzájuk való viszonya is. Felkészültek arra is, hogyan kell ellenzéki pártként fellépni a működő parlamenti demokráciában, ahol a közönség viszonya az ellenzékhez ismét csak világos. De az SZDSZ ma sem az egyik, sem a másik: egyszerre kell a kormány ellenzékének és a rendszer ellenzékének lennie. A kormánykoalíció dolga könnyebb. Látszólag azt követi, amit Nyugaton csinálnak a kormányok: parlamenti keretek közt kormányoz. A valóságban pedig azt, amit a Kádár-rendszerben csinált a kormányzat: tekintélyelvi alapokon kormányoz. (Az emberek is ahhoz hasonlóan viszonyulnak hozzá, ahogy a Kádár-korszak kormányzatához viszonyultak.) Nekünk viszont teljesen új módon kellett volna és kellene erre a példanélküli helyzetre reagálnunk.

Az, hogy ennek a kihívásnak csak korlátozott mértékben tudtunk megfelelni, valamennyiünk közös hibája. Hiba lenne ezért az eddigi elnökre és néhány ügyvivőre hárítani a felelősséget. Az, hogy a jövőben megtaláljuk erre a megoldást, valamennyiünk közös feladata. Az SZDSZ-nek olyan új vezetésre van szüksége, amely minél szélesebb kört tud ehhez összefogni.

• Esszé