Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

Győzelem vagy vereség?

Külföldi barátaink sorra gratulálnak ahhoz, hogy az ország második pártja lettünk. Jobb eredményt értünk el, mint liberális párt bárhol Európában – mondjuk magunk is. Ahogy az Országgyűlés padsoraiban látom barátaimat, akik néhány éve még állástalan ellenzékiek, rendőri akciók célpontjai, az értelmiségi társadalom kitaszítottjai voltak, magam is hajlok arra, hogy elhiggyem: ez győzelem. Valóban: a magyar demokratikus és nemzeti függetlenségi törekvések összessége győzött a pártállami berendezkedés fölött, és ennek a győzelemnek részese az a demokratikus mozgalom is, amely másfél éve SZDSZ-szé alakult.

A kommunista berendezkedésnek azonban sokféle ellenfele volt Magyarországon. Voltak, akiknek az volt a fő bajuk vele, hogy idegen, nem magyar, nem nemzeti. Számukra a nemzet, a nép szabadsága az idegen fennhatóság megszüntetésével szinte egyenértékű, abból magától következik.

Azok a liberális, szociáldemokrata, polgári radikális és egyéb törekvések, amelyekből a szabad demokraták mozgalma összeállt, nem ilyen platformon álltak szemben a kommunista hatalommal. A szabad demokraták mindig tudták, hogy a kommunista hatalomnak létezhet nem demokratikus alternatívája. Mi nem ilyenért küzdöttünk és küzdünk. A szabad demokraták megalakulásukkor világossá tették – egyedül az akkori ellenzéki mozgalmak közül –, hogy nem az 1945 előtti úri Magyarországhoz kívánnak visszatérni.

A „négy igen” novemberi győzelme óta a magyar politika alapkérdése nem az volt, hogy megmarad-e a kommunista rendszer. Ez 1989 őszén – részben a magyar népszavazással, részben külső környezetünk gyökeres átalakulásával – eldőlt. A novembertől áprilisig tartó időszak s a március–áprilisi választás kérdése az volt: mi lép a kommunista pártállami berendezkedés helyébe. A választások eredményeképpen olyan kormánykoalíció alakult, amelynek pártjai enyhén szólva nem adnak egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy – miként az néha találóan megfogalmazódik – a kilencvenes vagy a harmincas évek Európája a céljuk, hogy modern európai demokráciát vagy nem kommunista keresztény-nemzeti tekintélyuralmat kívánnak Magyarországon. Sem a kisgazdapárt nem határolta el magát Torgyán Józsefnek, sem a Demokrata Fórum Csurka Istvánnak olyan fellépéseitől, amelyek összeegyeztethetetlenek a kilencvenes évek európai demokráciájával. A választások ilyen kimenetele tehát veresége azoknak, akik modern európai demokráciára törekedtek.

Vereség a választási eredmény más megközelítésben is. Az ugyan győzelem, hogy több mint egymillió szavazó egy szociálliberális pártra adta szavazatát. De amikor novemberben az SZDSZ és szövetségesei megnyerték a népszavazást, több mint kétmillióan szavaztak a négy igenre. A dolog másik oldala: tavaly novemberben csak mintegy hatszázötvenezren követték az MDF bojkottfelhívását (tekintsük így az akkor és az idén márciusban az urnákhoz járulók különbözetét), míg most az első fordulóban több mint kétszer ennyien szavaztak az MDF-re.

Ezek a szavazati arányok úgy alakultak ki az első fordulóban, hogy még az utolsó közvélemény-kutatások is azt mutatták, hogy a szavazók számottevő része még nem döntött. Akik döntöttek, azoknál sikerült megelőznünk az MDF-et. Vagyis nem kis mértékben a kampány időszakának eseményein, információin múlott, hogy mi lesz a választások kimenetele. Van tehát mit vizsgálnunk.

Az MDF programja nem demokratikus jobbközép program


A második fordulóban elszenvedett vereség azért nagyobb baj, mint egy szokványos választási vereség egy parlamenti demokráciában, mert nem egy parlamenti demokrácia konzervatív vagy kereszténydemokrata pártjától szenvedtünk vereséget.

A választásokat megelőző mintegy fél évben az MDF vezetése nagy – és eredményes – erőfeszítéseket tett arra, hogy – mindenekelőtt külföldön – a „középjobb” pártok, a konzervatívok és kereszténydemokraták magyar „megfelelőjeként” állítsa be az MDF-et. Ez a beállítás alapjában véve nem jogos. Nem jogos mindenekelőtt azért, mert az MDF programja, a kívánatos jövőbeli berendezkedésről vallott, hirdetett elképzelése alapjaiban tér el a nyugat-európai jobbközép pártokétól.

A nyugat-európai jobbközép pártok egyértelműen a magántulajdon dominanciája és a piacgazdaság talaján állnak. Határozottan szemben állnak az állam gazdasági beavatkozásával, az állami tulajdonnal. A nyugatnémet kereszténydemokraták az állami tulajdon és tervezés következetes ellenfelei; az angol konzervatívok és a francia gaulleisták és giscardisták a reprivatizálás hívei a brit Munkáspárttal, illetve a francia szocialisták korábbi államosítási törekvéseivel szemben. Az MDF 1989-ben még az állam kiterjedt gazdasági szerepe mellett volt, és óvott a gyors privatizálástól; újabban – február óta – már a magántulajdon túlsúlya mellett szól, de továbbra is óv az állami támogatások gyors leépítésétől, a veszteséges üzemek gyors megszüntetésétől.

Hamis az a beállítás, miszerint az MDF által elképzelt gazdasági modell felelne meg a nyugat-európai szociális piacgazdaságnak. Az MDF retorikája a milliónyi kistulajdonosra helyezi a hangsúlyt („gazdát teremt az alkalmazottból”), és mellőzi azt a tényt, hogy az aktív lakosság többsége Nyugat-Európában is bérből élő alkalmazott. Az MDF retorikájában minduntalan visszatérő romantikus antikapitalizmus szöges ellentétben áll a nyugati középjobb pártok felfogásával. Noha az MDF tavaly októberben elfogadott programja már nem hirdet nyíltan harmadik utat, a nyugati piacgazdaság és parlamenti demokrácia elemei továbbra is összefonódnak benne harmadikutas ábrándokkal.

Az MDF programja a szociális biztonságot is a tulajdonra szeretné alapozni, megfeledkezve arról, hogy a lakosság többségének Nyugat-Európában sincs a fogyasztás körén túl tulajdona, s hogy a lakosság nem elhanyagolható kisebbségének biztos jövedelme sincs. Aligha lehet arra számítani, hogy a gyökeres strukturális átrendeződés előttünk álló éveiben nálunk ez másképp lenne. A szociális piacgazdaság országaiban a szociálpolitika figyelmének előterében éppen ez a kisebbség áll, melyről az MDF hajlamos megfeledkezni.

Külön említést érdemel az MDF propagandájában visszatérően jelentkező kereskedelem- és bankellenesség. Gyanakvás általában a kereskedőkkel, külön a külkereskedőkkel szemben, akik úgymond munka nélkül fölöznek le nagy profitokat, s a bank(ár)okkal szemben, akik szintén munka nélkül, élősdi módon gazdagodnak. Hogy ennek mennyire nincs köze a nyugati középjobb pártok gazdaságfilozófiájához, azt talán magyarázni sem szükséges.

Nyugat-Európa kereszténydemokrata és konzervatív pártjai a nemzetközi gazdasági integráció, a nemzetgazdaságok megnyitásának élharcosai. Angliában a konzervatívok, Franciaországban a giscardisták a külgazdasági nyitás következetes hívei (a nyugatnémet kereszténydemokratákról nem is beszélve), míg a hetvenes években Angliában a Munkáspártnak, Franciaországban a szocialistáknak voltak protekcionista beütései. Ma már a gazdasági nacionalizmust jobbára a jobboldali populista pártok, a francia Nemzeti Front vagy a német republikánusok támogatják. Az az aggodalmaskodás a külgazdasági nyitással, a külföldi tőke megjelenésével, az ország kiárusításával, a „hongkongi típusú modernizációval” szemben, amely végigvonult az MDF kampányán az őszi–téli hónapokban, nem éppen a nyugat-európai középjobb-bal rokonítja a Fórumot.

Az elmúlt hónapokban több ízben fogalmaztak meg az MDF vezetői sajátos álláspontot a pártok, a leendő kormányzat és a sajtó viszonyáról. Ennek az elképzelésnek az volt a lényege, hogy a nép többsége által demokratikusan választott kormányt, illetve a kormány vezető pártját megilleti a nemzeti média felügyeletének joga, s az elmúlt rendszert kiszolgáló újságíróknak a jövőben nincs ott helyük. A választási győzelmet követően az újságírók május 12-i vitáján Csurka István megismételte ezt az álláspontot. Nyugat-Európa polgári demokráciáiban ezzel szemben magától értetődik a sajtó és ezen belül a rádió, televízió függetlensége a pártoktól, így a mindenkori kormánypártoktól is.

Az MDF nem viselkedik demokratikus jobbközép párt módjára

Csak néhány sajátosságát említettem az MDF politikai világképének, vagy ahogyan ők szeretik fogalmazni, szellemiségének, melyek bizony elég távol állnak egy nyugat-európai kereszténydemokrata vagy konzervatív párt politikai filozófiájától. Ennél is szembetűnőbb a különbség a nyugat-európai középjobb pártok és az MDF politikai stílusa között. Nem abban van a különbség, hogy a nyugatiak ne támadnák egy választási kampányban politikai ellenfeleiket. Abban sem, hogy ne kezdenék ki politikai ellenfeleik személyét, azok múltját, akár – ha nem is maguk a politikusok, de az újságok – azok magánéletét. Amit az MDF nagyban folytatott nálunk, s ami Nyugaton elképzelhetetlen, az először a valótlan állítások, másodszor a szülőkre vonatkozó állítások, harmadszor pedig a szabad demokrata vezetők tizenöt-húsz évvel korábbi politikai nézeteire vonatkozó állítások nagy szerepe az MDF kampányában. Gondoljuk csak meg: ki hányta volna szemére egy Herbert Wehnernek, André Malrauxnak, Jorge Semprunn-nek egy választási kampányban, hogy évtizedekkel korábban kommunista volt?

A nyugat-európai kereszténydemokrata és konzervatív pártok hangsúlyozottan parlamenti pártok a szó modern értelmében, és nem egyebek. Funkciójuk az országos és helyi párt- és kormánypolitika: programok kidolgozása, jelöltek állítása, kampányok végigvitele. A gazdasági és társadalmi élet átfogó szervezését sohasem tekintették feladatuknak.

Más a helyzet az MDF-nél: az MDF egyszerre társadalmi mozgalom és politikai párt. Mint mozgalom alakult, és csak hosszas tétovázás után, a választások közeledtével szánta rá magát, hogy párttá alakuljon. Sok jeles képviselője továbbra is fenntartásokat hangoztat a „pártpolitizálással” szemben. A választások elmúltával ismét arra készülnek, hogy erősítsék az MDF mozgalmi jellegét. Az MDF-piacok szervezése az MDF sajátos – az egykori SZOT-ra emlékeztető – kereskedelemellenességének volt szemléletes jele, s egyben kiáltó példája annak a törekvésnek, hogy a politikai párton túl a társadalmi élet minden szféráját átfogó mozgalommá váljanak. Erről tanúskodik az MDF-hez közel álló gazdakörök, a munkásfórum, az Ifjúsági Demokrata Fórum létrehozása is. Az ilyen törekvések – az ifjúsági tagozat kivételével – elképzelhetetlenek egy nyugati középjobb pártban.

Még egy mozzanat, amely a „szellemiségnek” és a stílusnak egyaránt jellemzője, és a nyugati demokratikus pártokban nem képzelhető el: a nemzeti mozzanatnak az a kitüntetett szerepe, amelyet az MDF retorikájában betölt. Nyugat-Európa mai állapotában a német, a francia vagy az olasz nemzethez tartozásnak, a nemzeti sorsnak olyan előtérbe állítása, mint ami az MDF választási kampányában hallható volt, már-már komikus lenne, az ellenfélnek – akár a kommunistáknak – a nemzettől idegenként való beállítása pedig túlmenne a politikai illendőség keretein.

Hasonló a helyzet a vallásos hit politikai szerepével. A nyugat-európai középjobb pártok egy része deklaráltan keresztény párt ugyan, de nem képzelhető el, hogy keresztény voltukat választási propagandájuk központi elemévé tegyék, s ellenfelüket, mint ateistát támadják.

Az MDF propagandájában a kommunista berendezkedés elleni harc a kommunista elit elleni harcként, az eddigi elit tagjainak a közigazgatási és gazdasági vezető pozíciókból való kiszorításaként jelent meg. Ilyesmi a mai nyugati kereszténydemokrata pártoknál elképzelhetetlen.

Nem vitatható, hogy az MDF bemutatott sajátosságai a magyar helyzetből, az elmúlt évtizedek sajátos fejlődéséből fakadnak. A magyar helyzettel függ össze például az, hogy az MDF – mondjuk – piacot szervez, ami egy nyugati jobbközép pártban aligha merülne fel, mint ahogyan az is, hogy a nemzeti mozzanat akkora szerephez jutott az MDF „szellemiségében”. Csakhogy a gazdaság működésének azok a fogyatékosságai, amelyek nálunk tapasztalhatók, tapasztalhatók a többi kelet-európai országban is, amelyek egyébként szintén évtizedeken, évszázadokon át szenvedtek a nemzeti függetlenség hiányától. Az Állampolgári Fórum vagy a Szolidaritás, illetve az Állampolgári Bizottság mégsem lép fel az MDF-hez hasonló módon a csehszlovák, illetve lengyel belpolitikában. Ha a magyar fejlődés sajátosságaiban rejlenek is az okai annak, hogy az MDF nem demokratikus középjobb párt, hanem egy konzervatív nemzeti párt és egy jobboldali populista mozgalom sajátos együttese, ezen a tényen nem változtat az okok megjelölése.

Kinek mi tetszik


Az MDF e sajátos jellegének kétségkívül jelentős szerepe volt választási sikerében. Az MDF ugyanis egyidejűleg többféle arculatot tudott a választási kampányban mutatni. Kifelé, külföldre és bizonyos rétegek irányába – néhány vezető képviselője, mindenekelőtt Antall József és Jeszenszky Géza révén – a kereszténydemokrata irányzatú nemzeti középpárt képét mutatta, amelyet vetélytársaitól elsősorban józan megfontoltsága különböztet meg. Befelé, saját tagsága és támogatói előtt ugyanakkor – a Fórum számos országos vezetőjének nyilvános, sokszor írásos megnyilvánulásaiban is – központi szerephez jutott a kádercsere, vagyis az előrejutási lehetőségek felvillantása a hívek előtt. Az aláíratlan szórólapokon, a suttogó propagandában és olykor a Fórum sajtójában pedig megjelent a gyűlöletkeltés a rivális párt vezetői ellen.

Az MDF e sajátos jellegét azért jó világosan látni, mert e kettősség egyben az MDF jövőbeli fejlődésének két lehetséges útja is. Az egyik a mozgalmi jelleg erősödése, a populista irányba való eltolódás. A másik: az MDF fokozatos átalakulása kereszténydemokrata jellegű néppárttá – minden bizonnyal erre törekszik Antall József. A választási győzelmet követő kormányzati felelősség alighanem ebbe az irányba viszi a Fórumot, még ha az alapítók egy része ezt lassítani igyekszik is.

Célszerű emlékeztetni egy harmadik lehetőségre is. Ha a Fórum olyan elsöprő választási győzelmet aratott volna, amilyen a nyári időközi választásokkor valószínűnek látszott, akkor az is megtörténhetett volna, hogy egyszerre lesz domináns kormánypárt és a társadalmi élet minden területét átfogó népmozgalom. Ez esetben újfajta állampárttá válhatott volna. Az a tény, hogy voltak komoly ellenfelei, hogy az SZDSZ jelentős ellenzékként áll szemben vele a parlamentben és azon kívül, egyelőre valószínűtlenné tesz egy ilyen eredményt. Ha azonban a Fórum elsöprő választási győzelmet arat az őszi helyhatósági választásokon, akkor ez a lehetőség újra reálissá válhat.

• Esszé