Skip to main content

Ipi-apacs, enyém a lakás

Vissza a főcikkhez →


A szerzőpáros az 1945 utáni lakásjogszabályok elemzésével mutatja be az úgynevezett szocialista lakásgazdálkodás történetét. A kirajzolódó, igencsak mozgalmas kép már nem csupán a lakásvagyon lerablásáról szól, hanem abban – mint cseppben a tenger – az elmúlt negyvenvalahány év Nagy Fosztogatásának és Nagy Osztogatásának a története is benne foglaltatik.

A zsákmányolás – a lakásszektorban is – valójában már jóval a háború előtt elkezdődött (lásd zsidótörvények), egyre szélesebb körben folyt a háború után, de a rendszerváltásban teljesedett ki igazán.

Kezdetben „csak” a lakásfoglalások visszamenőleges elismeréséről volt szó (1945. január), a tulajdonosi jogok látszólagos érintetlenül hagyásával; a legalizálás az elhagyott lakásokra (és ingóságokra) vonatkozott. A sebtiben felállított lakáshivatalok feladata azonban már a spontán lakossági zsákmányolás ellenőrzése lett, s a visszamenőleges legalizálást kellett volna kiszorítania a zsákmányolás előzetes jóváhagyásának a „találok egy lakást, s kiigénylem magamnak” jogszabályokkal is elősegített gyakorlatával.

Az 1948-as lakáskódex két szempontból is „előrelépést” jelent. Lényegesen bővíti a kiigényelhető lakások körét (meghagyva az állampolgári kezdeményezést a megfelelő lakás megtalálásában), továbbá igényelhet a hatóság is. Igénybe lehet venni lakásokat, helyiségeket az új hivatalok, szervezetek, pártok stb. számára is. S közben egyre szigorodik a hatóságot megkerülő, spontán zsákmányolási akciókkal szemben.

1951-ben a nagy kitelepítési akcióval sikerült jelentősen növelni az egyre fogyatkozó elfoglalható lakásokat, miközben – újabb szigorításokkal – a fővárosba költözés folyamatát is igyekeztek megállítani.

A nagy zsákmányolás végül is az 1952-es államosításban vált teljessé. Ettől kezdve a lakásjogszabályok az állami bérlakások kiutalási szabályaira és a bérleti szabályozásra szűkülnek. De 1957-ig érvényben marad az a gyakorlat, hogy az „igénylő” maga keresi meg a számára megfelelő lakást vagy lakószobát, amelyre igénylését beadja (a hivatal már különböző preferenciák alapján rangsorol az igénylők között).

1956 rövid, bár jellegzetes intermezzo ebben a szép építkezésben. Ekkor ugyanis újra megismétlődik a háború utáni spontán lakásfoglalási hullám, s ezt az új kormány kénytelen visszamenőleg legalizálni.

Az újabb, 1957-ben életbe lépő (de még 1956-ban készített és kihirdetett) lakásrendelet a hatóság teljes térnyerését bizonyítja: megszűnik a címre adott igénylés, valamint a „jogos” lakásigény kielégítésének bármiféle határidőhöz kötése.

Mivel gyakorlatilag megszűntek (apróbb kivételektől eltekintve, mint emigrálók, hosszabb börtönbüntetést töltők) a zsákmányolható lakások, sőt az állam maga is kénytelen volt lakásokat építeni, a történet a 60-as évektől az osztozkodás és a osztogatás története. Ez követhető nyomon a bérlői jogosítványok és a bérbeadói kötelezettségek bővítésével/szűkítésével, a kvázi tulajdonosi jogosítványok szélesítésével, majd – kezdetben csak az elit számára – valódi tulajdonosi jogokká válásával.

A történet végül is a hivatal és az állampolgár huzakodásának a története is. Minél inkább erősödött a hatósági zsákmányolás, annál érzékenyebben reagált a hivatal a spontán lakossági akciókra (miközben természetesen a hatalomra kerülő új elitet hozzájuttatta a jó színvonalú lakásokhoz). S a lakásügyi hatóságok feladata is szépen alakult: a spontán lakossági akciók ellenőrzésétől a lakások „megfelelő” preferenciák szerinti elosztásán keresztül napjainkig, amikor is az elosztható lakások nullára apadtak, csupán a spontán lakossági foglalások megtorlása maradt. S ki tudja, hogy innentől egy új történet kezdődik-e?




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon