Paul M. Zulehner

Nyomtatóbarát változat

Az alábbi írás szerzője a pasztorálteológia professzora, az Egyházfórum című negyedévenként megjelenő független, katolikus folyóirat szerkesztőbizottságának elnöke. Esszéje egy előadás rövidített változata, amely 1990. december 1-jén hangzott el Budapesten. Az előadás teljes szövege az Egyházfórum 1991/1-es számában jelenik meg március végén.


A kelet- és közép-európai országokban csődöt mondott a „megvalósított szocializmus”, de ennek hátterében nem csupán a kommunista vezetők gazdasági képtelensége állt, hanem az az abszurd kísérlet is, hogy a polgárokra szocialista életstílust kényszerítsenek, amely „mellékesen” még ateista beállítottságú is volt. Hosszabb időn át nem lehetett a kommunista abszolutizmust összegyeztetni az emberek szabadságvágyával. A magyar nép lerázta magáról azt a rendszert, amely jogtalanul megfosztotta szabadságától. „Szelíd” forradalom által érte el, hogy szabadon tudja társadalmát alakítani. Itt azonban egy döntő jelentőségű megállapításra van szükség: szabaddá vált külső életkörülmények, szabad társadalmi rend még nem jelenti azt, hogy az emberek valóban szabadok. Igaz ugyan, hogy a szabad társadalmi rend előfeltétele annak, hogy a polgárok szabad életet éljenek, de ezt még nem lehet igazi szabadságnak nevezni. Könnyen előfordulhat, hogy szabad külső életkörülmények ellenére az emberek igazi szabadság nélküli életet élnek. Előfordulhat az is, hogy szabad külső keret ellenére olyan áramlatok érvényesülnek a társadalomban, amelyek meggátolják a szabadság érvényesülését. Megtörténhet, hogy a társadalmi rend biztosítja ugyan a szabadságot, az emberek azonban nem élik át igazán a szabadságot. A lehetséges szabadságtól a tényleges szabadságig nagyon hosszú út vezet. Feszültségek között vezet ez az út, különleges életművészetet igényel. Szabad társadalmak „szabadságművészek” számára teremtődtek, de nem teremtenek automatikusan „szabadságművészeket”. Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország s a korábbi NDK eljutott a szabadság társadalmi fokozatára. Az igazi felszabaduláshoz – a növekvő számú „szabadságművészekig” – azonban hosszú-hosszú út vezet.

Akadályversenynek is nevezhető ez az előrehaladás a hosszú úton. Sokat számít már az is, ha valaki idejekorán ráébred ezekre az akadályokra. Azok a népek, amelyek a szabadságot csak most nyerték el, talán tanulhatnak azoktól, amelyek hosszabb idő óta járhatnak ezen az úton. Ezek a népek juthattak olyan tapasztalatok birtokába, amelyek minden valószínűség szerint az újonnan felszabadultaknál is jelentkezni fognak. Számolni kell természetesen azzal is, hogy vannak „házi készítésű” akadályok is, amelyek az elmúlt negyven év történetének káros következményei. (…)

Az egyház az új szabadság világában

Az egyház nem ebből a világból való, de ebben a világban él. Ignaz Seipel osztrák teológus, katolikus pap s a két világháború közötti időszakban szövetségi kancellár (1922 és 1929 között, két évet kivéve) nagyon józanul a következő megjegyzést tette: „Ecclesia vivit modo capitalistico”, az egyház a kapitalizmus módján él. Ez nem azt jelentette, hogy legyen az egyház is kapitalista. Inkább arról volt szó, hogy a kapitalizmus által állított kereteket az egyháznak tudomásul kell vennie, elismerően, de kritikusan is. Ha ez a tétel gazdasági tényekre, életkeretre érvényes, mennyivel inkább az átfogóan vett szociológiai tényekre. A tételt természetesen át kell fogalmazni következőképpen: az egyháznak a társadalmi szabadság keretében a szabadság iránti szeretetben, a szabadságot ápolva és gondozva kell élnie és működnie. Elsősorban arról van szó, hogy a szabadság mint „téma” döntő szerepet játsszon az egyház életében, működésében és gondolatvilágában. Ez, ellentétes irányból megfogalmazva, azt jelenti, hogy az egyház egy szabad társadalom polgáraitól nem vonhatja meg a szabadságot. Ha ezt tenné, akkor rendkívül magas akadályt állítana saját működése elé. Ha az emberek ebben az esetben szembeszegülnének az egyházzal, akkor ez nem az evangélium elleni tiltakozás lenne, hanem tiltakozás azzal az egyházzal szemben, amely megveti a szabadságot.

Egy lépéssel még tovább mehetünk. Ha arra a „szakadékra” nézünk, amely a személyes szabadság és a puszta társadalmi szabadság között tátong, akkor éppen a keresztény egyháztól kellene elvárni, hogy az emberi szabadság védnöke legyen, a legértékesebb és leghatékonyabb munkát végezze az igazi szabadság kibontakozása érdekében.

Ősi bizalmatlanság

Ha valaki ma éppen az egyháztól várja el, hogy a szabadság megbízható ügyvédje legyen Kelet- és Közép-Európa „újszülött” demokráciáiban, villámgyorsan hallhatja a kritikusok szavát: a történelem folyamán nem nagyon lehetett számítani az egyháznak erre a szolgálatára. A modern szabad társadalmak valóban az egyház kifejezett akarata ellenére, elkeseredett ellenállása közepette jöttek létre. Az egyház szilárd társadalmi bázisra támaszkodhatott, s ebből a biztos háttérből védelmezett egy végzetes tételt: csak az egyház által őrzött igazságoknak van létjoga, a tévedésnek nincs, még kevésbé a tévedőnek. Még az elmúlt évszázadban is legmagasabb pápai tekintély bélyegezte meg a vallásszabadság liberális eszméit. Kifejezetten még azt is kihirdették, hogy a római pápa a demokráciát sohasem fogja elfogadni (IX. Pius, Syllabus, 1864).

A második Vatikáni Zsinat vallásszabadságot védelmező dekrétuma (Dignitatis humanae) óriási áttörést jelent. Mégis nyitva kell hagynunk a kérdést, hogy az, ami papírra került, valóban formálja-e az egyház tudatát és magatartását. Jelenleg erősödik (elsősorban a katolikus egyházban) az a nézet, hogy az egyes emberek szabadságával – s magától értetődően lelkiismeretével – szemben bizalmatlannak kell lenni. Egy osztrák püspök pl. „a demokrácia révén kiszabadult félelmes szabadságvágyról” beszél.

Ha visszatekintünk a katolikus egyház és a vallásszabadság viszonyának történetére, megállapíthatjuk, hogy voltak idők, amikor a hatalmon lévők szövetséget kötöttek az egyházzal, biztosították a nép kereszténységét, így gyakorlatilag alig volt lehetőség arra, hogy valaki ne keresztény legyen. Ez a helyzet nagyon kedvezett a kereszténységnek, így érthető, hogy az egyház határozottan ellenezte a vallások szabadságát. Viszont amikor az egyház került abba a helyzetbe, amelyben előzőleg ellenfelei voltak – tehát társadalmilag elnyomták –, érthető önérdekből követelni kezdte a vallásszabadságot az egyházellenes kormányoktól.

Az egyház tehát nehezen nevezhető a szabadság született ügyvédjének – de nem csupán a társadalomtól kapott privilégiumok, hanem a világi hatalommal kötött „házasság” miatt is. Az egyház belső valóságában is érvényesül a felülről való irányítás elve. Hosszú időn át feledkeztek meg arról, ami az újszövetségi közösségek számára magától értetődő volt, nevezetesen, hogy minden keresztény „megkapja a Lélek ajándékát” (1Kor 12,7). Ebből következik, hogy az egyházban nem lehet különbséget tenni (a vezetés) „alanyai” és „tárgyai” között, hiszen mindenki „alany”, akit önmagáért és a számára rendelt közösségért (ApCsel 2,47) senki által be nem helyettesíthető felelősség terhel.

Nagyon bonyolult fejlődés után került háttérbe a „lelkiek” – a „lelki emberek” – alapvető egyenlősége (a biblia mindenkit „pneumatikoi”-nak nevez; a németben kettős értelme van a szónak, ezért könnyebben érthető: „der Geistliche” jelent lelkészt és jelenthet lelki embert is). Egyre erősebb választóvonal alakult ki: egyik oldalon álltak a felelősek, másik oldalon, akikért felelősséget vállaltak. Más szóval a klerikusok és a laikusok, tehát a tanítók és parancsolók, ill. az engedelmeskedők, alárendeltek. Az egyház elveszítette testvéri-közösségi jellegét, s „klérusegyházzá” változott. Ez egy új társadalmi életforma volt, amelyet ma talán csak a „szakértők egyházának” szervezeti formája múl felül. Mindez történelmi alakulás következménye, az egyház lényegének nem szükségszerű velejárója – eredménye azonban egyértelműen az, hogy az egyház tagjainak túlnyomó többsége „kiskorúvá” vált. A szabadság, az egyéni felelősségérzet és a lelkiismeret számára ebben az összefüggésben kevés hely marad. (…)

Felmerülhet most a kérdés: felkészültek-e a korábban kommunista uralom alatt álló kelet- és közép-európai országok egyházai, hogy ilyen, a szabadság pártján álló munkát folytassanak? Vagy ami még fontosabb: egyáltalán hajlandók-e erre? Az elmúlt években nem csupán a kommunisták által uralt „élettartományokból” vonult vissza sok polgár szűk, privát életkörébe. Sokan veszítették el az egyházba vetett bizalmukat is.

Az egyház ugyanis nem jelentéktelen részében (a klérus és a püspökök egy részét sem kivéve) konkrét érdekeltség és rövidlátó lelkipásztori szempontok miatt jobban engedelmeskedett a jozefinista örökségű egyházi „hivatalnak”, mint Istennek. Kelet-és Közép-Európa egyházainak különösen a haldokló kommunizmus utolsó éveiben „sikerült” az uralkodó réteg képviselőivé válniuk, s ezzel a réteggel – államhatalommal – bizonyos szempontból együttműködniük. A „koegzisztencia” ellen tiltakozó belső egyházi ellenállást letörték, tragikus módon éppen azoknak a parancsára, akiknek célja az volt, hogy az egyház és a vallás eltűnjön.

Vajon sikerül-e megbékélni ezekkel a hívekkel – azokkal a körökkel –, akiknek a kommunizmus bukása igazat adott? Azok, akik hosszabb időn át „rossz lóra tettek”, még mindig hivatalban vannak. Románia görög-ortodox egyházának pátriárkája szoros kapcsolatban állt Ceausescuval, a Szent Zsinat néhány hónapi bűnbánatra most kolostorba küldte. De mi történik a nyilvánosan bevallott vagy így viselkedő békepapokkal? Az elmúlt években senki se válhatott „valakivé” az egyházban, ha nem helyezkedett a kommunista hatóságokkal való együttműködés alapjára. Ez a teológiatanárokra ugyanúgy érvényes, mint a püspökökre. Nagyon nehéz beismerni az egyházban, hogy valaki tévedett. De talán még nehezebb megbocsátani, ha valaki jogtalanul szenvedett. Az viszont biztos, hogy igazi újjáéledésre csak akkor kerülhet sor, ha az egyház le tudja magáról vetni ezeket a súlyos erkölcsi terheket. A nép csak ezután lesz arra képes, hogy bizalmával ajándékozza meg az egyházat. Puszta szavak nem sokat jelentenek.

Az egyház politikai felelőssége

A most szabaddá vált társadalmakban az egyháznak újra kell tanulnia társadalompolitikai felelősségét. Aránylag egyszerűen fogalmazhatjuk, hogy milyen politikai magatartásról nem lehet szó.

Megengedhetetlen, hogy az egyház (elképzelten) politikamentes, lelki, csak rejtett bensőségbe visszahúzódó magatartást tanúsítson. Ebben az esetben ui. az egyházat egy termoszhoz (hőpalackhoz) hasonlíthatnánk: belül, lelkiségét tekintve forró, de kifelé nem sugároz semmi meleget. Az ilyen típusú visszavonulásra különben a kommunista kormányok adtak rendelkezést. A nyugati társadalmakban ugyanezt követelik a liberálisok. Alaptételük, hogy az egyház váljék külön teljesen az államtól, politikai tettekre ne vállalkozzék. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy a politikától való visszahúzódás is politikai tett, hiszen tekintélyével nem jelenik meg a politikai eseményekben, s a politika emberellenes magatartásával (pl. az antiszemitizmus erősödésével) szemben nem tanúsít ellenállást. Az ellenállás viszont éppen Isten tetteit jellemzi, s az egyháznak ezekhez a tettekhez kell igazodnia. „Isten meghallja az elnyomottak kiáltását”, pártjukat fogja, s megszabadításukra törekszik. Ha az egyház nem akarja Istenét elárulni – s nem akar így egy sötét „egyházi ateizmus” áldozatává válni –, akkor nincs más lehetősége, mint kiállni a szegények mellett. Az osztrák püspökök szociális körlevele alapján ezt a szegények melletti kiállást nem lehet szélsőségesen szociális gondolkodókra bízni, hiszen az Jézus követésének nem jelentéktelen része. A szegények ügyéért harcolni azonban máris politikai tettet jelent. Ezt már arról is fel lehet ismerni, hogy azokban az országokban, ahol az egyház kiállt a szegények mellett, az egyházat is elnyomják.

Az előző meggondolások alapján az egyház politikai felelősségvállalásában még egy másik modellt is el kell ítélnünk. Az „egyenlő távolságvételről” van szó: egyenlő távolságot őrizni minden politikai erőtől. Ez alapjában véve ugyanazt jelentené, mint amit előbb mutattunk be. Politikai nézetektől egyenlő távol csak az maradhat, akinek nincs politikai véleménye. Ha az egyház állást foglal, akkor eleve nem lehet mindegyik erőtől egyenlő távolságban. Ez viszont – tehát az állásfoglalás – evangéliumi kötelesség.

Nagyon kérdéses még egy harmadik politikai modell is. Az „integralista” gondolkodásmódról van szó, amely azt állítja, hogy az evangélium nemcsak politikai alapelveket sugall, hanem a konkrét megvalósítás egyes lépéseit is meghatározza. Az integralisták ezen az alapon állítanak fel gazdasági és társadalmi tételeket. Ennek a kísértésnek esett áldozatul az elmúlt időkben a „rendi állam”, így képzelik ma néhányan még a keresztények között is, hogy a marxista szocializmus igazi terve felel meg az evangélium elgondolásának.

Tagadhatatlan, hogy egyes „bázisközösségek” ennek a kísértésnek engedtek. Néhány újabb egyházi mozgalom – pl. az Opus Dei vagy a Cummunione e liberazione – már túl is jutott a „megkísérlés” állapotán. Titokban tartják ugyan tevékenységüket, de sok pénzzel erős aktivitást fejtenek máris ki a kelet- és közép-európai országokban. Liechtensteinben éppen a közelmúltban állítottak pl. fel egy Opus Dei Akadémiát – ezen belül keresztény etikai tanszéket – kifejezetten kelet-európai iránnyal. Ehhez 3 millió svájci frankra volt szükség. Megnevezhetjük a háttérben álló erőket is: szentnek nem nevezhető szövetséget kötött a régi nemesség s a kapitalisták egyházi reakciós körökkel.

Felmerülhet most a kérdés: hogyan néz ki az a felelős egyházi politikai magatartás, amely sem nem menekül a politikai felelősségtől, sem nem válik kérdéses integralista körök képviselőjévé?

Az osztrák egyház König bíboros idején kísérelt meg egy ilyen megoldást. König ezt mondotta önmagáról: „Nem politizáló püspök vagyok, hanem politikus.” Az ő vezetése alatt sok politikai kérdésben foglalt állást az egyház (béke, környezet, az élet védelme, iskola). A döntő kérdés mindig ez volt: hová kerül az egyes ember? Alárendelik a tőke hatalmának? Elárulják szabadságát és azt a jogát, hogy életét meghatározza? Őrzik-e az érzékeny egyensúlyt az önállóság és a mások iránti elkötelezettség között?

Ha egyházon belüli tetteinket Isten tetteihez mérjük, akkor a következő elveket sorolhatjuk fel:

– ismereteket kell szereznünk, hogy az eggyé vált világban milyen anyagi és lelki szükségben szenvednek az emberek;

– kutatnunk kell ezeknek a szenvedéseknek az okait, fel kell ismernünk, hogy igazi életük lehetőségeit fojtják el;

– az egyház politikai tehetetlenségét beismerve, mégis felhasználva minden erőszakmentes eszközt, az elnyomottak oldalára kell állnunk, s felszabadulásukat kell művelnünk. A kelet- és közép-európai országokban élő egyházakban voltak, akik az elmúlt években az elnyomott nép oldalára álltak és a felszabadulást szolgálták. Mások a modern fáraók érdekeit képviselték. Ezek annak a veszélynek tették ki magukat, hogy inkább védelmezték egyházi, hivatali helyüket, mint Isten ügyét.

Nagy kérdés: vajon megtalálják-e Kelet-és Közép-Európa egyházai azt az utat, amelyen járva teljesíthetik szabadságot őrző feladataikat? Készek-e arra, hogy ezeket a feladatokat teljesítsék?

• Egyház