Éliás József

Nyomtatóbarát változat

Szélesre tárt vagy résnyi kapun akar-e továbbmenni a Magyarországi Református Egyház?

Az emberi élet emberen túli feladat, ezért, ha az ember valóban ember, küldetést betöltő és bajok között is boldog személyiség akar lenni, emberen túli irányításra és emberen túli erőre van szüksége. Isten az irányítást a minden nép javáért létrehívott Izráelnek a tízparancsolatban adta meg, s megígérte, hogy lelke erejével a kőtáblára írt erkölcsi törvényt a „szívek hústáblájába vési”. Vagyis: az Istennel kacsolatban levő ember nem azért tartózkodik a gyilkolástól, mert meg van írva, hogy „ne ölj!”, hanem azért, mert a hit szellemi „reflexévé” teszi, hogy az élet, és ne a halál szolgája legyen. Eszerint az emberi magatartás alapja egy bizonyos interperszonális (személy közti) kapcsolat.

„Fejedelmek és alattvalók”

Kétféle interperszonális kapcsolat lehetséges: az egyik vertikális, a másik horizontális. A vertikális Isten és az ember kapcsolata (erről volt szó eddig), a horizontális az ember viszonyulása a másik (a többi) emberhez. Izráel közösségének tagjaként jött a világra – ígéret szerint – az Isten-Konkrétum egy Názáretben nevelődött és ott szolgáló rabbi, Jézus személyében. Igehirdetésének a tartalma Isten Országa (szó szerint: Isten uralma) meghirdetése. Az, hogy az emberen Isten akar uralkodni, s csak Ő uralkodhat, tehát az emberuralomnak – annak, hogy egyik ember a másikon vagy másokon uralkodjék – nincs létjogosultsága. Éppen azért, mert Jézus földi életideje alatt tobzódott az emberuralom, Jézus a saját gyülekezetét abban különböztette meg minden más közösségtől, testülettől, formációtól, hogy míg ezekben a „fejedelmek uralkodnak alattvalóikon”, az Övéi egymás szolgái. Hogy markánssá tegye, milyennek akarja látni tanítványai horizontális interperszonalitását, végbevitte a lábmosás korabeli nóvumát: nem engedte, hogy tanítványai az Ő lábát mossák meg (az ősi szokás szerint), Ő mosta meg tanítványai lábát. A történelem folyamatában az izráelizmus egy izráeli férfiú életművének expanziója nyomán kilépett a népi keretből, és világméretű mozgalomként – krisztianizmus néven – az egész világ, minden nép számára elérhetővé tette mind a vertikális, mind a horizontális interperszonalitást: azt, hogy a Hozzá tartozók az emberen túli életfeladat teljesítéséhez emberen túli erőt kapjanak, s egymásnak szolgái, segítői, őrizői legyenek – nem tűrve meg a gyülekezetben (melyet később egyháznak neveztek) az emberuralmat. Így az egyház által olyan életmodell került az öntörvényűségtől és az emberuralomtól sanyargatott népek közösségébe, amely és aki jó ideig meghatározta Európa arculatát.

Egyházi marionett

Életem nyolcadik évtizedének harmadik harmadához érkezve és az előző időkre nézve vissza, két egyházi szakaszt jellemezhetek. Az első harminc évben a kedvezéssel, 1948-tól az üldözéssel (néha a támogatva sorvasztással) akarta a hatalom az egyházat megfosztani egyház voltától. Nemritkán vetemedett arra a hatalom, hogy az egyházat a saját (átkos) céljára használja fel. Persze mindig voltak, vannak és lesznek hűségesek, akiken kiábrázolódott, kiábrázolódik Krisztus, ezért, ha egyházat említek – kérem tudomásul venni –, nem „az” egészről van szó, hanem arról a létszámánál fogva nem nagy, de hivatalánál fogva definitív rétegről, amely vezetett.

Igaz, ma már szlogen, hogy nálunk 1949-től nem csupán a kommunista diktatúra kezdődött el, hanem a sztálinizmus is. A sztálinizmusról sok okosat mondtak el, csak éppen a lényegét kerülték ki. Mi a sztálinizmus lényege? Az, hogy – vallás. Sztálin pedig vallásalapítóvá lett. Ideológiájának tartalmisága folytán a meglevő vallásokban – különösen a kereszténységben – riválist látott, amelyet „okosan, célszerűen” szándékozott likvidálni, illetve később a saját szellemi gyártmányainak a szócsövévé tenni. A csakhamar megszervezett Állami Egyházügyi Hivatal elnöke lett (a halála előtt 3 évvel adta csak át ezt az elnökséget). A háború után gondja van arra, hogy minden csatlós országban legyen ilyen intézmény, amelyet – az országos pártok hatásköréből kiemelve – Moszkvából irányítanak. Az egyházügyi elnökök félévenként összejöttek Moszkvában (néhányszor Prágában), hogy új instrukciókat kapjanak.

Konzervált hierarchia

Döbbenten kellett észlelnem, milyen alapos tervszerűséggel került a Magyarországi Református Egyház (MRE) az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) kezébe. Nem igaz, hogy a pártállam csupán a vezetőválasztást döntötte el érdemben a presbitériumok helyett: a legapróbb mozzanatot is – például egy káplán elhelyezését – a megyei titkárok dirigálták. A piszkos munkát a püspöknek vagy esperesnek kellett elvégeznie (úgy, hogy nem is sejtethette a „parancsnokot”). Így nem lehetett véletlen, kit talál az ÁEH alkalmas vezetőnek: mindenképpen a kézbentarthatóság volt a fő szempont.

Nagyon elgondolkoztató, hogyan lehetséges az, hogy a Magyarországi Református Egyházban 1988-tól kezdődően nem ment végbe az a tisztulási folyamat, melyet a pártállam leépülésével párhuzamosan joggal remélhettünk.

Reméltük, az a garnitúra, mely az előzőekben vázoltak szerint került hatalomra, bűnbánatra jut, vagy a nagyobb rosszat kerülendő, önként visszavonul. Tévedtünk!

Három olyan momentumot említek, amelyek együttes, illetve egymást erősítő hatása konzerválja az MRE-ben kialakult viszonyokat.

1. Annak idején a Németh Miklós vezette reformkormány levonta a szükséges konzekvenciákat, hatálytalanította az egyházellenes rendelkezéseket, megszüntette az ÁEH-et, nyugdíjazta Miklós Imrét.

A választásokat követő első kormány azonban ezt a folyamatot nem segítette: arra hivatkozva, hogy nem kíván az egyház belügyeibe beavatkozni. Nem vette vagy nem akarta észrevenni: éppen azáltal avatkozik az egyház életébe, hogy a pártállam kreálta egyházi vezetőséggel partnerkedik (megerősítve ezek helyzetét ezzel).

Csupán azt kellett volna tennie, hogy kijelenti: tudják, hogy nem az egyháztagok akaratából ülnek vezetői székeikben a még ottlévők, ezért a szabad, esélyegyenlőséget biztosító választásokat követően megválasztott vezetőkkel folytatják tárgyalásaikat.

A másik kormánymulasztás hatása még súlyosabb. Kértük, hogy hozzák nyilvánosságra az ÁEH és a III/III-as belügyi osztály egyházra vonatkozó anyagát. Nem azért, hogy ítélkezzünk, hanem azért, hogy az új választások során a nyilvános ügynökök helyett nehogy a titkos ügynököket válasszuk meg. Elutasítást „nyertünk”, s félek, hogy nem véletlenül.

E két mulasztás kapcsán felbátorodtak, magabiztossá váltak sztálinistáink. Lehet, hogy ez lesz a békés átmenet „ára”?

2. A felbátorodás megnyilvánult a választások során is. Meglévő lehetőségeikkel élve megakadályozhatták az esélyegyenlőséget, manipulálhattak, megtéveszthettek.

A kálvini egyházépítés lényege a presbiterzsinati elv megvalósítása, azaz az egyház alapja a gyülekezet, s a megválasztott tisztségviselők (püspökök, esperesek, zsinati tagok stb.), nem az emberuralom gyakorlására hivatottak – hiszen az, mint már írtam, ellentétes a krisztusi modellel –, hanem „aki nagy akar lenni köztetek, legyen a ti szolgátok” parancsának betöltésére.

Ezzel szemben áll a hierarchikus zsinatpresbiteri felépítés, amely azt a téves képzetet szüli, mintha felülről lefelé „érkezne” az Ige, s fölé-, alárendeltség lenne zsinat, püspökök, illetve a gyülekezetek között.

Érthető, hogy ez a felül koncentrálódó építmény kedvezett a pártállami vezetésnek. Miért kedvez az ő „szülötteinek” most? Egyszerű. Ha az alulról építkezés tudatosodna a gyülekezetekben, az egyes egyháztagokban – nem tudnák régi módszereiket (megfélemlítés, ígérgetés stb.) alkalmazni, s megszűnne az a beteg tekintélyelvűség, ami „lakodalmazásuk” megalapozója.

3. Már közismert mondás: ha valamit, amitől félsz, nem tudsz megszüntetni, állj az élére.

Ez történt az MRE-ben is. A pártállam által létrehozott egyházi vezetőség „vette kezébe” a megújulás ügyét. Saját maguk és testületük alkotta meg az új választásra vonatkozó törvényt azokkal a jogászokkal, akik az egyházi koncepciós perekben is jó „asszisztenseik” voltak – a zsinatpresbiteri konstrukció mirelizálása érdekében. Ők maguk járnak élen a „kritkában”, s öntik le új mázzal eddigi lényüket.

Hamis glóriák

Ilyen briliáns ötlet a II. Magyar Református Világtalálkozó összehívása ez év júniusára. Nagyszerűen beleépítették a külföldi magyarok hazát visszakóstolgató nosztalgiáját, a horthysta idők református egyházpolitikájának kísérletét, a másodrendű államegyháziság elérését, aminek velejárója a római katolikus egyházzal való áldatlan versengés és őt utánzó „tündöklés”. A cél többféle:

a) a zsinatpresbiteri alapon végbement választás és választottak nemzetközi elismertetése, látványos „megdicsőítése”;

b) az új választás nyomán püspöki, esperesi székbe került új emberek (mert – hála Istennek – ilyenek is vannak) kész helyzet elé állítása; olyan légkör teremtése, amiben az új püspökök már a világtalálkozóra nem mernek nemet mondani, kvázi Kocsis Elemérhez képest alpüspökökké válnak (mint Bartha Tibor mellett a másik három püspök) – nyilván ezért sietett ügyeskedni a tisztújítás előtt a világtalálkozó gyors iderittyentésével;

c) az „egység” és a külföldiek jókedve érdekében mindörökké elzárni azt az utat, amely a titkos iratok ládafiához vezet;

d) alkalmat teremteni a hazai posztsztalinisták és az 1944/45-ben elmenekült archeonácik (s genetikai, esetleg szellemi utódaik) találkozására; külföldön már évek óta „divat” lett az ilyen „találkozás”.

A svájci, a németországi stb. európai magyar reformátusok tiltakoznak a Világtalálkozó ellen: hogy lehet összeölelkezni azzal, akiről nem tudni, milyen a 40 éves múltja?! Az USA-ba 1956-ot követően emigrált reformátusok csoportja se lelkesedik e találkozóért úgy, mint az ún. legioniri csoport (ők tudják, miért).

Mindezekből következik, hogy a jelenleg példátlanul zilált MRE a legkevésbé alkalmas arra, hogy világtalálkozót szervezzen: e találkozó terve magában hordozza a világbotrány minden kellékét. Ha az MRE 53 évig tudott várni a világtalálkozóra, még nyugodtan várhat 3-4 évig, a valós egyháziság kialakulása idejéig.

Református reformációt!

A sztálinista (végtelenül gazdag) taktikába az is belefér, hogy amikor irányítói szükségesnek látják a vezetésváltást, ők támasztanak – saját rejtett gárdájukból – „ellenzékieket”. Ha a püspökök, az esperesek közül az eddigi exponens helyzete tarthatatlanná válik, a közvélemény bizalma a kritikus, az ellenzéki férfiú felé fordul, őt választják meg (nem gyanítva, hogy a leváltott és az új személy között semmi különbség sincs). Ki láthat bele az ember lelkébe? Felsorolhatnám azok listáját, akikben feltétlenül bíztam (nem akárkik), s keservesen csalódtam. Most azonban van mércém, s mivel nem szabadalmaztathatom, ezennel közkinccsé teszem. Íme:

aki ezen a sorsforduló idején nem követ el mindent, hogy az MRE presbiterzsinati legyen (esetleg új névvel: Magyar Presbiteri Keresztyén Egyház); aki nem követ el mindent, hogy meghiúsítsa az eleve kudarcos II. Magyar Református Világtalálkozót (illetve elhalássza 1995-re), abban én nem bízom. Minél több „nyomós” érvet hoz fel a zsinatpresbiteri egyháziság vagy a világtalálkozó mellett, annál kevésbé bízom majd benne.

Ha most nem visszük végbe a református reformációt, búcsút mondunk ezzel a református jövőnek.

Debrecen, 1991. február 25.

Éliás József
református lelkész

• Egyház