Éliás József

Nyomtatóbarát változat

I.

Az Egyházfórum[SZJ] első számának megjelenése óta (mely a kardinálistól közölt idézeteket dr. Lékai László érsek-prímássága 10 éves fordulója alkalmával) a prímás elhunyt.[SZJ] Az a felhívás, hogy ki-ki közölje a bíboros munkásságáról véleményét, a „de mortuis nihil nisi bene” mondás általánosan dívó magyar fordítása szerint („halottról jót vagy semmit”) aktualitását vesztette – volna.

Azért „volna”, mert a latin mondás értelme más. Ha ugyanis a „jót” szó volna helyes, a latin szövegben a „bonum”-nak kellene állnia. Egyébként is: megállna a történetírás folyamata, ha valakiről csak jót lehetne írni, mondani (vagy semmit), mert meghalt. Én a „bene”-hez tartom magamat: halottról semmit vagy helyeset (valóságnak megfelelőt). Ezért aztán – mikor eljutott hozzám a Szerkesztő személyes kérése e hozzászólásra – a testvéri magyar katolikus egyház legfőbb vezetője munkásságáról támadt vitában a református részvételnek – csak azért, mert a prímás elhunyt – nem láttam akadályát.

Excursus[SZJ]

Hangsúlyozva, hogy nem „hivatalos” egyházkormányzati részvétel ez, de nem is csupán magánvélemény, hanem kísérlet arra, hogy a kálvini szemléletet lehessen alkalmazni ilyen konkrét személyre, életműre – mégpedig a minden keresztény felekezet összességét képező egyetemes (katolikus) egyház javára.

II.

A fentinél nagyobb egyéni gátlást jelentett számomra, hogy – határokon belül és túl – ismert vagyok antiepiszkopalista[SZJ] nézetemről (az 1976. június 1-jén Vlissingenben tartott De Ruyter ünnepségen hollandul felolvasott előadásom szövegét a holland sajtó teljes egészében hozta, több jelentős nyugati sajtóorgánum vagy más média részletesen ismertette, 1986-ban pedig a 10 éves évfordulón már „ünnepelték” kálvini közösségek világszerte: tanulmányi körök alakultak a szöveg hasznos elemzésére). Nem különös – vetettem fel református és katolikus barátaim előtt –, hogy a leginkább episzkopalista egyház vezetője munkásságának értékelésében veszek részt? Éppen az egyik katolikus barát oldozott fel, mondván: „Te kifejezetten a kálvini talajon elharapózott episzkopalizmus ellen tiltakoztál és tiltakozol, mert Kálvin újszövetségi egyházlátása alapján a református püspökség, esperesség nem más, mint contradictio in adjecto.[SZJ] Vagyis te nem általában az episzkopalizmus ellen harcolsz.” Igazat kellett adnom a barátnak – még inkább az egyik református emlékeztetőnek, aki fejemre olvasta nem éppen régen történt megnyilatkozásom befejező részét: az ökumenizmus tartalmát, dinamikáját betöltő szeretet a másikat úgy fogadja el, ahogy van; ez az „elfogadás” az empatikus szolidaritásban nyilvánul meg; a másik egyház életében olyan részvételben, ami semmiben sem hasonlít a más dolgába avatkozás illetéktelen kotnyelességéhez –;végleg lezárult az az öncélúan felekezetközpontú versengés szellemiségének eonja; az, hogy ami a másik felekezetnek rossz, az enyémnek jó – és fordítva. „Ha szenved egy tag, vele szenvednek mindnyájan” szellemiségének eonjában[SZJ] élünk, vagyis az ökumenikus korszakban…

Örömmel meggyőzetve testvéreimtől, beláttam: nem mondhatom, hogy valaki vagy valamely esemény csupán felekezeti belügy, mert valamiképpen az egész chrisztianizmus[SZJ] ügye. Lékai bíboros életműérlékelésében azért kell és helyes részt vennem, mert ebben minden pozitívum vagy negatívum az én egyházamra is kiható pozitívum vagy negatívum. (Kellő adalékot nyújt ennek bizonyítására az utolsó 60 év bíborosainak és református elnök-„püspökeinek” valamennyiünket érintő helyes vagy helytelen, többnyire helytelen, magatartása.)

III.

Túlesve a belső akadályokon, és most már az érdemi válaszhoz közeledve, már „csak” a külső nehézségekkel kellett szembesülnöm:

a) A mi hazai szituációnk – amely nem példátlan szituáció (sajnos) – keserves történelmünk folyamán különleges és bonyolult feladatok elé állítja azt az egyházi embert, aki vezet. Szeretetlen méltánytalanság úgy alkotni egy-egy vezetőről és döntéseiről véleményt, hogy nem ismerem, mert nem is ismerhetem azokat a momentumokat, amiknek szorítására vagy ihletésére döntött. Az ún. Lékai-vitához nem szólhatok hozzá, csupán az én nagyon szeretett és felettébb becsült katolikus barátaim éles kritikájára építve (pl. a hittankönyv-ügyben), de a bíboros 1980. októberi Vigilia-nyilatkozatától[SZJ] elbűvölve sem, pedig meggyőződésem szerint ez az „eredményleltár” minden tekintetben valós. Végül is az ún. Lékai-vitában sem lehet más kánonom, mint a KÁNON. Ez nemcsak attól kímél meg, hogy sután belemenjek a kellően nem ismert részletekbe, hanem attól is, hogy belevesszek a nagyon is kiemelt állami nekrológmagasztalások, illetve a mindenben elmarasztaló, gyanúsító vádolások hangzavarába. Olyan „pontot” kellett keresnem ennek a katolikus egyházi vezetőnek a „megméréséhez”, amely tény, amelyben hitelesen maga „vall”, és nem mások állítják róla: ez pedig a kötelező katonai szolgálat ügyében tett nyilatkozatok együttese.

IV.

Számomra élet-meghatározó Urunknak az a közlése, hogy: „Én vagyok az út és a valóság és az élet, senki sem mehet az Atyához, ha nem Általam (jön).” A János 14:6 centrumában az elsorolás közepére került „hé alétheia” és az „Egó eimi” kapcsolata azt jelenti, hogy minden ebből a kapcsolatból árad ki: mind az ÚT-megtalálás, mind az ÉLET-megnyerés. Jézusban Isten örökkévaló és ugyanakkor mindig idői, mindig érvényes és ugyanakkor mindig konkrét ÜZENETE öltött testet. Az ÜZENET a testet öltés előtt is örökkévaló és egyben idői, érvényes és konkrét volt. Az intertestamentális[SZJ] 400 évben azonban Izrael nagy gondolkodói megpróbálták az ÜZENETEKET absztrahálni: így születtek meg azok az elviségek, amelyek a passiótörténetben kulmináltak, vagyis – Pál szóhasználatával élve (Róma 10:2) – a „dzélon” (a „buzgóság”) elnyomta az „epignózis”-t: a látszat mögé látó VALÓSÁG-felismerést, a ráismerést a VALÓSÁG-ra. Sajnos, a biblikusok (exegéták, bibliai teológusok) még nem eléggé fedezték fel és nem eléggé tárták fel az újszövetségi VALÓSÁG-fogalom tartalmát, pedig ez egyben az isteni (örök és idői, érvényes és konkrét) ÜZENET-nek a tartalma. János (18:37 f. g. 38a) nem azt írja, hogy Jézus Pilátusnak az ún. igazságot – ezt a jogian csavarható fogalmat – ajánlja fel, hanem a VALÓSÁG-ot. Pilátus (a szinkretista görög-római értelmiségi,[SZJ] aki már ezen is túllépve és a görög filozófusok valóságelméleteiből kiábrándulva) szkeptikusan kérdi: „Mi a VALÓSÁG?”, aztán pár perc múlva (soha meg sem sejtve) közli a világgal ennek a VALÓSÁG-nak a (homorú, negatív) biztos jelét: „Én egyáltalán nem találok Benne bűnokot.” (János 18:38g) Ha az „alétheia” tartalmát keressük, jó sok „nem”-et kell mondanunk: nem igazság, amelyen vitatkozni lehet, mert mindenki más oldalról nézve, más érdekeltség szerint kívánja „megvilágítani”; nem a látszat vagy a láthatóság mechanikus ellentéte; nem az „égi igazság” – szemben a földivel; nem az a fogalom, amellyel a földi konkrétságot ki lehetne játszani az égivel vagy fordítva. Talán akkor lépünk közelebb hozzá, ha megtaláljuk benne a létezés – az idői-téri és a téridőn túli létezés összességét, mégpedig úgy, hogy e létezési formák legkisebb részletét is együtt látjuk az egésszel: nincs benne mellőzhető mozzanat, s nem tűr meg olyan „elviséget”, amely akár csak egy jottányit is mellőzhetőnek vél a mozzanattömeg összességéből. Ezért olyan racionális és szuperracionális isteni jelenség a VALÓSÁG-ot tartalmazó ÜZENET, amely a mi teljes értésünket igénybe veszi, és a VALÓSÁG minden elemét, mozzanatát egyetlen fókuszba gyűjti a Szent Lélek által, s a földi lét eléggé meg nem hálálható többletét nyújtja: az egyetlen ÚT-tal és a semmivel, senkivel sem pótolható ÉLET-tel ajándékoz meg.

V.

Sokféle pásztorolás (pasztoráció)[SZJ] létezik, hiszen minden emberre irányuló – vallási vagy szekuláris – mozgalom célja és eszköze a gondoskodás. Nagy kérdés, hogy miben különbözik a keresztény pásztorolás a többitől, milyen lényegi sajátosság teszi a pásztorolást kereszténnyé.

Kérdésünkre a feleletet már tulajdonképpen megkaptuk: a keresztény pásztor az adott embertársnak olyan ÜZENETET továbbít, amelynek tartalma a mentő VALÓSÁG (ilyen értelemben is Jézus, aki az út és a valóság és az élet). Példával élve: az egyetemes papságot megélő orvos a betege személyével, szituációjával, betegségével és gyógyításával kapcsolatos minden valóság minél teljesebb ismeretében és a Krisztus Lelke által kapott isteni többlet által pásztorolja embertársát (gyógyítja a testi baját, és az ÚT-ra segíti egész valóját, hogy ne csak élésben, hanem Életben is részesüljön). Persze ez és ilyen az irányulása az „egészséges” embertárshoz is. Nemcsak az orvosé, a cipészé, az atomtudósé, a péké, a mérnöké és a fogtechnikusé ilyen, az általános papságból következő pásztorság, hanem azé is, aki keresztény hittársai és hivatásos szolgatársai vezetésére vállalkozik. Azaz: a prímásé is; övé kiemeltebben persze, mert kiemelt pásztor; a legsúlyosabb felelősséggel, amelyet nem lehet elhordozni, ha a „kübernészség”[SZJ] kegyelmi ajándékát nem kapta meg. E káriszma[SZJ] állandó vagy átmeneti hiányában az egyházi vezető a falsumot megtestesítő látvánnyá válik: saját személye és egyháza s az egyetemes kereszténység kárára. Valami ilyen vagy ilyenhez hasonló ment végbe, amikor Lékai kardinális a kötelező katonai szolgálat ügyében foglalt szentbeszédében és különböző médiák által, állást. Nem ÜZENET-közvetítőnek bizonyult, mert nem a VALÓSÁG téridői és transzdimenziós prezentálója lett.

VI.

A VALÓSÁG téridői és téridőn túli ismerete teheti csak lehetővé, hogy a pásztor az „itt és most” ÜZENETET tolmácsolja. Lékai László a téridői ismeretet felcserélte elvek és (igen kétséges) történelmi reminiszenciák hangoztatásával. Nem azért, mintha egy-egy elv önmagában, csak azért, mert elv, lenne rossz, hanem mert egy elképzelt helyzetben, és nem a mi mostani valóságunkra érvényes. Lékai László elve általában méltó a tiszteletre, mert igaza volt abban, hogy a haza védelme minden magyar honpolgár kötelessége, s mert nem zárható ki, hogy a magyar haza ellensége fegyveres erőszakhoz folyamodik, minden magyar honpolgár kötelessége – a prevenció érdekében –, hogy erre az eshetőségre szakszerűen és időben felkészüljön. Ennek a Lékai-féle elviségnek a hangoztatása viszont azt a benyomást keltheti, hogy a bíborosnak sejtelme sem volt arról, milyen heveny teológiai vita nyomán tétetett fel a kérdőjel mind a katolikus, mind a protestáns (mérvadó) teológusok által az ún. védelmi háborúk létjogosultságát illetően.

Karl Barth professzor emlékeztetett arra, hogy Európa történelmében eddig minden agresszor védelmi kényszerűségnek tüntette fel a saját fegyveres támadását. A történelmi emlékeztetés pedig kész szerencsétlenségnek bizonyult, hiszen a magyar múltban védelmi háborút, mint egész nép és hadsereg, csak a tatár és a török ellen folytattunk, részlegesen már nem az egész nép, hanem csak egy részének serege próbálta megvédeni hazánkat II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában és 1848/49-ben: mindkét esetben azoktól a Habsburg-elnyomóktól, akikkel a hazai katolikus magasklérus aktív szövetségben volt, vagyis azok ellen vetette be erkölcsi és anyagi súlyát, akik szabad magyar hazáért harcoltak. A Habsburg klerikális hatalmi övezetben élő akkori katona fiatalokat a Habsburg kényszere, és nem a haza védelmének a kötelessége hívta hadba szabadságvágyó magyarok ellen. Egyébként is: a magyarságnak alig adatott hazát védő alkalom Szent Istvántól kezdve Nagy Lajos és Mátyás királyon át egészen az. I. és II. világháborúig, amikor a magyar vérnek a Habsburg-vazallus, később a náci bérenc vezetőség cselessége folytán osztrák, illetve náci-német érdekekért kellett folynia idegen országokban. Mégpedig olyanok ellen, akik nem támadtak meg minket; ellenünk csak már akkor léptek fel, amikor a mi támadásunkat verték vissza (lásd Nemeskürty István: Requiem a II. magyar hadseregért[SZJ] és Nagybaczoni Nagy András: Végzetes esztendők c. könyvét!).[SZJ]

VII.

A kardinális eddigieknél is súlyosabb falsuma volt, hogy a téridői valóság olyan momentumait mellőzte, amelyekről e kerek világon az útkaparótól a csúcsmatematikusig mindenki tud. Ugyanis nem sokkal a II. világháború után két katonai tömb jött létre, először a NATO, ezt követően a Varsói Szerződésben tömörült hatalmak. E két tömböt világnézeti, világgazdasági és főleg világpolitikai szövetségérdekei tömörítik: olyan integrálódás, amely a nemzeti szuverenitás részleges feláldozásával jár; nemzeti kereten túllépő elkötelezettség, katonai vonatkozásban közös főparancsnoksággal. A tömbök politikusai és ideológusai egymásnak „jól megmagyarázzák”, hogy e tömbökbe tartozás közös védelmet, így az egyes résztvevő országok saját védelmét is garantálja, viszont a NATO-hoz és a Varsói Szerződéshez tartozó rendszerek népei valami egészen mást és fölöttébb aggályosakat tapasztalnak. Különben is, a népeknek nem áll módjában ellenőrizni, értékelni az akciók tartalmát, célját, irányítását és irányítóit. Ezek a népek a NATO egyes akcióiban a saját haderejük idegen parancsnokoktól irányított olyan felhasználását észlelik, amelyben egyáltalán nem fedezhető fel az ő védelmük szükségessége és ténye. Ami a Varsói Szerződés tagjait illeti, azonos az usus: Dubcek idejében Csehszlovákia kormánya és népe senkit sem támadott meg, ellenben a szerződés államainak hadseregei – Románia kivételével – megtámadták Csehszlovákiát (sajnos, mi is), tehát nem „a haza védelme” mozgatta meg hadseregünket, hanem egy bizonyos reformmozgalom felszámolása az ún. Brezsnyev-doktrína[SZJ] alapján. A szocialista magyar hadseregnek ez a beláthatatlan kárt okozó precedense még az illúzióját is eloszlatta annak, hogy katonaságunk egyetlen „szent kötelessége” volna a haza védelme: éppen úgy nem az, mint ahogy az I. világháborúban – osztrák érdekekért – mi támadtuk meg „a kutya Szerbiát” és a II.-ban a náci német érdekekért a Szovjetuniót, majd Jugoszláviát.[SZJ] Ebben a történelmivalóság-helyzetben anakronisztikus, sőt félrevezető volt, hogy Lékai a „haza védelmének kötelességét” emlegette. A „haza védelmének” a valóságáról csak a semleges és az egyes el nem kötelezett államok vezetői szólhatnak valósan. Ezek közül is csak azok, akiknek az állami alkotmánya kategorikusan megtiltja a hazai hadsereg országhatáron túli bevetését. A tömbök tagjainak honvédei azonban ki vannak téve annak, hogy idegen országban kell harcolniuk, nem tudhatni kinek vagy kiknek az érdekeit szolgálva ki. Lékai érsekprímás egy elképzelt világba és egy elképzelt Magyarországba álmodta bele magát. Vészes „álmodás” ez. Jeremiás idézi hamis próféta kortársait, akik álmot látnak (Jeremiás 24:25). Nem mondhatok enyhébbet Lékai szemléletéről se, mert a XX. század negyedik negyedének Magyarországáról úgy beszél, mintha – mondjuk – az 1848–49. közötti Magyarország volna. Éppen mert a VALÓSÁG-gal volt eltelve, fumigálta a mi mostani valósághelyzetünket, tehát nem lehetett ÜZENET-közvetítő pásztor. Pedig még csak a téridői valóság ismeretének hiányáról vagy a kétségtelen valóságismerés szándékos félresöpréséről volt eddig szó.

VIII.

A katolikus és a protestáns tanítás a honvédelmi kötelességek teljesítéséről nem sokban tér el (különösen a II. Vaticanum óta).[SZJ] Mindkét felekezeti csoportosulás reálisnak tartja az általános hadkötelezettséget, az államok igényét az állampolgárok katonai helytállására. Csakhogy: a „Róma 13”[SZJ] a küldetését betöltő államrendszer iránt kíván feltétlen engedelmességet („a jót védi, a gonoszt üldözi, hiszen nem hiába viseli a fegyvert”), viszont nem számol a Krisztus születését követően létrejött államszövetségekkel, így hát már nem csupán arról van szó, hogy a polgár tisztelje a saját felsőbbségét, hanem arról is, hogy oda kellene adnia magát – a szövetségi szerződés szerint, amelynek a keletkezésekor nem kérik a polgárok, a független parlamentek előzetes hozzájárulását – idegen felsőbbségeknek, mert a sajátja ezt parancsolja neki.

Ezért aztán a honvédelemről szóló teológiai elvek már jó pár század óta nem alkalmazhatók az adott, éppenes szituációkra. De hát nekünk több van elveknél: ÜZENET részesei lehetünk. Ennek az ÜZENET-nek az a transzdimenziós VALÓSÁG-tartalma, hogy a II. világháború – atombombákkal finálét vezénylő – befejezése nyomán tudva vagy spontán módon a Szent Lélek megérlelte sokakban, hogy a fegyverek korszaka lejárt. Könnyű ezt képviselni azoknak, akik túl vannak a katonaköteles koron: nekik már amúgy sem kell fegyvert fogniok. Ám azok, akik „éppen most” érték el a sorozás idejét, nálunk kettő között választhatnak: meggyőződésük ellenére bevonulnak vagy pedig a fegyverviselést megtagadva súlyos börtönbüntetést vállalnak. Számukra nem az az irányadó, hogy régen mit tanított egyházuk a haza védelméről, még kevésbé az, hogy a régi tant a kortárs egyházi vezetők mekkora buzgalommal és állami tetszésnyilvánítással ismételgetik, hanem, hogy mire indítja őket Krisztus Lelke. A börtönt is vállalók pásztorának a nagy „életvizsgája”, hogy neki személy szerint van-e kapcsolata azzal a Krisztussal, aki a megtestesült és VALÓSÁG-adó ÜZENET. Nem abból indul hát ki a hű pásztor, hogy mi volt Szent István korában, és miket fogalmaztak meg évszázadokkal ezelőtt az egyháznagyok, hanem abból, hogy MOST ÉS ITT mi az Isten akarata; hiszen a „most és itt” más volt csak 60-70 évvel ezelőtt is, mint amilyen „ma”. Lékai bíboros úgy vonul be a magyar egyháztörténelembe, mint aki (talán) okos egyházpolitikus (telve a keze vívmányokkal, a „kis lépések politikájának” eredményeivel), de semmiképpen se úgy, mint valóságtartalmú ÜZENET-közvetítő pásztor. Ósdi állásfoglalásának közhírré tétele nem „kis lépés”, hanem nagy gesztus az éppen nagy szorosságba került juhai rovására: a börtönbüntetést kiszabók egyházi igazolása. Hiszen a „Jó Pásztor” egyik jellemzője, hogy figyelme a szorosságban levő egyházi testvérre irányul, vele szolidáris és nem ellene agitál. Ne értessem félre: nem feltétlen igény az egyház legfőbb vezető személyiségével szemben, hogy lépjen fel az általános hadkötelezettség ellen vagy proklamáljon a fegyverfogást megtagadók érdekében, de – ha nem tehet mást – hallgasson (tudjuk, hogy néha a hallgatás is „beszél”) vagy pedig a LEGFŐBB KÖZBENJÁRÓT követve járjon közbe a hatalomnál értük, és tegyen meg mindent a becsukottak szenvedésének enyhítésére. Van élenjáró példánk a közbenjárásra: az NDK evangélikus egyházának püspöki kara kivívta, hogy – mivel tisztázta: nem a dezertálók szószólója kíván lenni, hanem az olyan fiataloké, akik minden nehéz egészségügyi munkát akár tetőzötten is vállalnak, csak ne kelljen fegyvert fogniok – az alternatíva az NDK-ban nem fegyver vagy börtön, hanem fegyver vagy súlyozott egészségügyi-szociális szolgálat lett. A magyar prímás más utat választott, ezért e megméretésben „könnyűnek találtatott”.

Ez és ennyi a hozzászólásom az ún. Lékai-vitához. Kérem Istent, vezesse egyházaink népét és vezetőit, hogy ÜZENET-közvetítő, téridői és téridőn túli VALÓSÁG-látó, VALÓSÁG-manifesztáló pásztorok lehessenek!

• Állam és egyház