[Haraszti Miklós]

Nyomtatóbarát változat

Előző számunkban ismertettük Kovács László budapesti káplán felfüggesztésének történetét, Lékai László beszédét a katolikus pacifisták ellen, s részleteket közöltünk katolikusok tiltakozó leveleiből.

Azóta két nevezetes esemény történt. A püspökkari konferencia – Lékai bíboros sürgetésére – határozatot fogadott el a piarista Bulányi György tanai ellen, melyeket pedig korábban a Vatikán az egyház tanításán belül elhelyezkedő „prófétikus” megnyilatkozásoknak ismert el. A püspökök nyilatkozatát bárki elolvashatja az Új Ember március 21-i számában; nem ez a helyzet Bulányi állásfoglalásaival, amelyeket pedig sok bázisközösség irányadónak tart, s melyek fontos szerepet játszottak a pacifizmus erősödésében is. Dokumentumként átvesszük tehát az ajándékirodalomból – így nevezik a katolikusok a maguk szamizdatját – Bulányi összefoglalóját saját nézeteiről, amelyet eredetileg Lékai László bíboros számára jegyzett le.

Időközben katolikusokból bizottság alakult, Dignitatis Humanae (emberi méltóság) néven. A bizottság azt a célt tűzte ki maga elé, hogy figyelemmel kísérje a vallásszabadság megsértésének eseteit, vizsgálja az állam és az egyház kapcsolatát, valamint az egyházi hierarchia, az alsópapság és a hívők viszonyát. Tagjai nem fedték fel kilétüket, nyilatkozataikat valamennyien a bizottság nevével jegyzik. Második dokumentumunk egy ilyen nyilatkozat.

Lapunk számára készült Kelemen Csaba[SZJ] cikke, amely közvetítő álláspontot képvisel a pacifista bázisközösségek és a hierarchia felfogása között.

---

Mielőtt azonban megismerkednénk a két dokumentummal és a cikkel, emlékeztetjük olvasóinkat, hogy a fegyveres szolgálatot elutasító katolikusok ellen nem szűnt meg az állami represszió.

1982. április 2-án tárgyalta a Legfelső Bíróság Katonai Tanácsa Csizmadia Gábor ügyét. A Beszélő szerkesztői közül Haraszti Miklós volt jelen a mintegy húszfőnyi hallgatóságban.

Beszámolója:

Az ügyész, a jegyző és a három bíró egyenruhában. Az ügyvédnő az utolsó pillanatban érkezik, csak helyettesíti a védőt; s bár először látja a vádlottat, nincs ideje beszélgetni vele. Csizmadia 1959-ben született, budapesti lakos, építőipari szakközépiskolát végzett, jelenleg újságkihordó, házas. Bilincsben hozzák; a bíróság engedélyezi, hogy a tárgyalás után néhány percig beszélhessen feleségével. Csizmadia Gáborné teljes megértéssel támogatja férjét.

Első fokon két év nyolc hónapi fogházra ítélték Csizmadiát. A védő a büntetlen előéletre, a példás családi életre és dicsérő munkahelyi véleményre hivatkozva enyhítést kér: a vádlott személyisége és életvezetése nem veszélyes a társadalomra. Kéri, hozzák közelebb a büntetést a 18 hónapi sorkatonai szolgálat időtartamához. Ami magát a vádat illeti, kijelenti: védence kétségtelenül megszegte a törvényt, és ő nem talál magyarázatot erre a magatartásra. A vádlott emlékeztetni igyekszik a bíróságot beadványára, de félbeszakítják azzal, hogy később összefüggően beszélhet majd. Jelentkezik az ügyész, és visszautasítja a védő érvelését: a vádlott a legszentebb állampolgári kötelességét szegte meg, magatartása tehát különösen veszélyes a társadalomra.

A rövid kihallgatás egyetlen téma körül forog: maga hozta-e döntését a vádlott, vagy befolyás alatt áll-e?

Kérdés: mikor írta beadványát? „A bevonulásom előtti éjszakán.” Keresztkérdés: van-e írógépe? Van. Az egyik bíró kijelenti, hogy nem hisz neki, mert a beadvány nem vall rá: gyenge eredménnyel érettségizett. A vádlott elmondja, hogy szülei akaratából járt építőipari iskolába, érdeklődése valójában más irányú; ezért is nem dolgozik a szakmájában. A tárgyalás véget ér anélkül, hogy a beadványt ismertetnék.

Ítélethirdetés: az elsőfokú ítélet nem törvénysértő, mértékét is helyénvalónak tartják. Ismét megbilincselik a vádlottat, és elvezetik.

Ismerkedjünk meg Csizmadia beadványával:

„Tisztelt Katonai Parancsnokság! Azzal a kéréssel fordulok a T. Katonai Parancsnoksághoz, hogy részemre a fegyver nélküli civil békeszolgálatot engedélyezni szíveskedjék.

Vallási meggyőződésem alapján ugyanis lelkiismeretem tiltja, hogy katonai szolgálatot teljesítsek. Római katolikus vallású vagyok és Egyházam szigorú és félreérthetetlen parancsa az, hogy semmilyen élethelyzetben ne cselekedjem a lelkiismeretem ellen. Ha így tennék, akkor bűnt követnék el.

Országunk alkotmányát, mely törvényes rendünk legmagasabb szintű képviselője, tiszteletben tartom. Alkotmányunk 70. paragrafusa előírja a hadkötelezettséget. Ugyanakkor a 63. paragrafus biztosítja minden állampolgárnak a lelkiismereti szabadságot és a vallás szabad gyakorlásának jogát Alkotmányunk 70. és 63. paragrafusa egyenrangú, így nem lehet engem katonai szolgálatra kötelezni a 63. paragrafus megsértése nélkül, és én sem tehetek eleget lelkiismeretemnek anélkül, hogy ne sérteném meg a 70. paragrafust. A helyzet megoldhatatlan, és nem gondolom, hogy ebben a helyzetben az egyedüli megoldás a lelkiismereti szabadság korlátozása lenne. Állampolgári kötelezettségeim alól nem akarok kibújni. Fegyvertelen civil békeszolgálatot szívesen teljesítenék, amint az több országban is lehetséges jog szerint és büntetlenül. Egyházam, mely hagyományosan jó viszonyban van államunkkal, a következő kéréssel fordult az államok vezetőihez: »Méltányosnak látszik, hogy a törvények megértően gondoskodjanak azokról, akik lelkiismereti okokból nem fognak fegyvert, de készek békés formában szolgálni az emberek közösségét.« Gaudium et spes 79. – a II. Vatikáni Zsinat dokumentuma. Ezt a kérést sok állam teljesítette is. Én is szeretném megismételni Egyházam kérését Önök felé is, a magam esetében. Kérésem megismétlésével maradok tisztelettel:

Budapest, 1982. február 24-én

Csizmadia Gábor”









Csizmadia a baracskai fogházban tölti büntetését. Leveleiben arról számol be, hogy lelki békéje tökéletes, bár gyakran gúnyolják, és néha bántalmazzák is.

Néhány héttel később kelt Simonyi Béla erdészmérnök beadványa. (Simonyi lakcíme: Székesfehérvár, Rákóczi út 16. IX. em. 51.) Simonyi a főiskola elvégzése előtt egyéves szolgálatot teljesített; időközben pacifista lett, újabb behívásakor megtagadta a fegyveres szolgálatot. Részletek a március 1-jén kelt beadványból:

„Tisztelt Hadkiegészítő Parancsnokság és Törvényszék! Az emberiség kétharmada éhezik, gyógyítható betegségek gyötrik, miközben azok, akiknek módjuk lenne segíteni rajtuk, az ehhez szükséges összegek sokszorosát költik pusztító eszközökre. Életemet csakis mások segítségének szolgálatában kívánom eltölteni, olyan tevékenységgel, amely nem fordítható senki ártalmára. Ezért a fegyveres katonai szolgálatot – mint ezzel az elvemmel ellentéteset – nem tudom vállalni. Szeretném hangsúlyozni, hogy minden olyan módon nagyon szívesen szolgálom hazámat, mely nem ütközik előbbi elveimbe. Kiemelten megfelelő számomra az egészségügyi és szociális tevékenység. Ilyen másokat segítő tevékenységet a számomra kijelölt katonai szolgálatnál nehezebb körülmények között is szívesen vállalok.

Katonai esküt szolgálatom megkezdésekor tettem. Jelenleg, több mint hat év múltán, ezt a fentiekben megjelölt életelvem szerint kérem értelmezni: a mindenkit szerető Isten tanítása szerint kívánok élni. Szükség esetén készséggel aláírok a fenti elvemmel összhangban álló fogadalmat. (A honvédeskü az MNK »ellenségeinek megsemmisítésére« kötelez – a szerk.)

Hangsúlyozom, hogy állásfoglalásomban semmiféle politikai szempont nem játszik szerepet. Tartózkodom attól is, hogy hasonló állásfoglalásra másokat rábeszéljek, minthogy engem sem beszélt rá erre senki. Nagyon remélem, hogy kérelmemnek más elbírálása is lehetséges, semmint hogy egyszerűen törvénybe ütközőnek ítélik meg.

Állásfoglalásomat a római katolikus egyház tagjaként teszem. »Nektek, akik hallgattok, ezt mondom: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal. Azokra, akik átkoznak titeket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért.« (L 6, 27–28.)”







Simonyi Bélát, aki hat hónapos szolgálatot tagadott meg, 1982 áprilisában 16 hónapi szabadságvesztésre ítélték.

• Állam és egyház