Skip to main content

Felhívás a Gdanski Megállapodás második születésnapján

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Elhangzott volna a budapesti Bem-szobornál, 1982. augusztus 30-án


Baráti érzéssel azok iránt, akik ezekben a napokban a Szolidaritás felhívására válaszolva Lengyelországban ünneplik a szakszervezet születésnapját, mi is nyilvánosan emlékezünk meg az évfordulóról.

Két évvel ezelőtt Gdanskban társadalmi szerződést kötött a sztrájkoló munkások küldöttsége és a lengyel kormány. Megszületett a remény, hogy Kelet-Európában megegyezéses módon mehet végbe a demokratikus átalakulás, amely másfél évszázada közös törekvése az itt élő népeknek. De 1981 decembere óta a szabad sztrájkot, szabad beszédet, szabad gyülekezést statáriummal és internálótáborokkal próbálják elvenni a lengyel néptől.

Ezen a helyen az első magyar demokratikus forradalom lengyel tábornokának szobra alatt, az 1956-os lengyel szolidaritási tüntetés színhelyén emlékeztetünk rá, hogy a magyar és a lengyel nép sokszor támaszkodhatott egymásra a szabadságjogokért folytatott küzdelemben. Ez év áprilisában a diktatúra tábornoka is megkoszorúzta a forradalom tábornokának szobrát, de ezzel sem feledtethette, hogy nemcsak a lengyelek demokratikus reményeire mért csapást, hanem a magyarokéra is. Szégyenletes, hogy kormányunk támogatja a lengyelországi katonai diktatúrát.

Alig egy hónapja a magyar rendőrség a lengyel hatóságokkal együttműködve még azt is megakadályozta, hogy magyar családok nehéz sorsú lengyel gyerekeket lássanak vendégül; holott a szolidaritásnak ennél hathatósabb jeleire volna szükség. Nem felejtjük el, hogyan támogatták 1956-ban a lengyelek a magyarokat vérrel, pénzzel és minden lehetséges módon.

A katonai rendszer csak súlyosbította a lengyelek gazdasági helyzetét, és kilátástalanná tette a politikai kibontakozást. Veszélyes illúzió volna abban bíznunk, hogy Magyarország a gazdasági felemelkedés és demokratikus fejlődés útján haladhat, amíg Lengyelországban ugyanezeket a törekvéseket durván elfojtják.

Azt kívánjuk, hogy felelősségének megfelelve kormányunk szorgalmazza a Szolidaritás szakszervezet újraengedélyezését, a bebörtönzöttek amnesztiáját, a demokratikus megegyezés feltételeinek megteremtését. A magyar nép érdekeit is, önbecsülését is szolgálná, ha kormányunk a Helsinki Egyezmény szellemében békemissziót vállalna a lengyel válság rendezésében.

Szabadságot Walesának!                                                                              

Békét a Szolidaritásnak!

Magyar–lengyel szolidaritást!

1982. augusztus 30-án                                         

délután 6 órakor ötven-hatvan személy gyűlt össze a budapesti Bem-szobornál. További húsz-harminc visszafordult, amikor látta, hogy a téren némelyeket letartóztatnak, a többséget igazoltatják és adataikat felírják.

A meghívókat Demszky Gábor, Haraszti Miklós, Nagy Bálint és Rajk László írta alá. Mintegy 50 meghívót küldtek szét az előző napon, „hogy eleget tegyünk a Szolidaritás felhívásának, és hogy emlékeztessük a magyar közönséget, róla is szó van!”

Négyüket röviddel 6 óra előtt őrizetbe vették, és csak 9 óra után engedték szabadon őket. Felhívásukat – melyet lapunkban közlünk – így nem tudták felolvasni. Helyettük dr. Pákh Tibor fordult néhány szóval az egybegyűltekhez: a hívőket csendes imára, a nem hívőket néma elmélkedésre szólította fel.

A rendőrség ismételt felszólításai nyomán a csoportosulás fél hét tájt békésen feloszlott.




























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon