Baráti érzéssel azok iránt, akik ezekben a napokban a Szolidaritás felhívására válaszolva Lengyelországban ünneplik a szakszervezet születésnapját, mi is nyilvánosan emlékezünk meg az évfordulóról.
Két évvel ezelőtt Gdanskban társadalmi szerződést kötött a sztrájkoló munkások küldöttsége és a lengyel kormány. Megszületett a remény, hogy Kelet-Európában megegyezéses módon mehet végbe a demokratikus átalakulás, amely másfél évszázada közös törekvése az itt élő népeknek. De 1981 decembere óta a szabad sztrájkot, szabad beszédet, szabad gyülekezést statáriummal és internálótáborokkal próbálják elvenni a lengyel néptől.
Ezen a helyen az első magyar demokratikus forradalom lengyel tábornokának szobra alatt, az 1956-os lengyel szolidaritási tüntetés színhelyén emlékeztetünk rá, hogy a magyar és a lengyel nép sokszor támaszkodhatott egymásra a szabadságjogokért folytatott küzdelemben. Ez év áprilisában a diktatúra tábornoka is megkoszorúzta a forradalom tábornokának szobrát, de ezzel sem feledtethette, hogy nemcsak a lengyelek demokratikus reményeire mért csapást, hanem a magyarokéra is. Szégyenletes, hogy kormányunk támogatja a lengyelországi katonai diktatúrát.
Alig egy hónapja a magyar rendőrség a lengyel hatóságokkal együttműködve még azt is megakadályozta, hogy magyar családok nehéz sorsú lengyel gyerekeket lássanak vendégül; holott a szolidaritásnak ennél hathatósabb jeleire volna szükség. Nem felejtjük el, hogyan támogatták 1956-ban a lengyelek a magyarokat vérrel, pénzzel és minden lehetséges módon.
A katonai rendszer csak súlyosbította a lengyelek gazdasági helyzetét, és kilátástalanná tette a politikai kibontakozást. Veszélyes illúzió volna abban bíznunk, hogy Magyarország a gazdasági felemelkedés és demokratikus fejlődés útján haladhat, amíg Lengyelországban ugyanezeket a törekvéseket durván elfojtják.
Azt kívánjuk, hogy felelősségének megfelelve kormányunk szorgalmazza a Szolidaritás szakszervezet újraengedélyezését, a bebörtönzöttek amnesztiáját, a demokratikus megegyezés feltételeinek megteremtését. A magyar nép érdekeit is, önbecsülését is szolgálná, ha kormányunk a Helsinki Egyezmény szellemében békemissziót vállalna a lengyel válság rendezésében.
Szabadságot Walesának!
Békét a Szolidaritásnak!
Magyar–lengyel szolidaritást!
1982. augusztus 30-án
délután 6 órakor ötven-hatvan személy gyűlt össze a budapesti Bem-szobornál. További húsz-harminc visszafordult, amikor látta, hogy a téren némelyeket letartóztatnak, a többséget igazoltatják és adataikat felírják.
A meghívókat Demszky Gábor, Haraszti Miklós, Nagy Bálint és Rajk László írta alá. Mintegy 50 meghívót küldtek szét az előző napon, „hogy eleget tegyünk a Szolidaritás felhívásának, és hogy emlékeztessük a magyar közönséget, róla is szó van!”
Négyüket röviddel 6 óra előtt őrizetbe vették, és csak 9 óra után engedték szabadon őket. Felhívásukat – melyet lapunkban közlünk – így nem tudták felolvasni. Helyettük dr. Pákh Tibor fordult néhány szóval az egybegyűltekhez: a hívőket csendes imára, a nem hívőket néma elmélkedésre szólította fel.
A rendőrség ismételt felszólításai nyomán a csoportosulás fél hét tájt békésen feloszlott.