[Haraszti Miklós]

Nyomtatóbarát változat

1. Bouquet Gábor

1950. augusztus 5-én született Kaposváron. Lakcíme: Budapest XII., Vörös Hadsereg útja 217. Galvanizáló szakmunkás.

1968 szeptemberétől 1970 februárjáig az NDK-ban dolgozott. Munkahelyi konfliktus miatt hazaküldték, megérkezése után a rendőrségen – szóban – közölték vele, hogy öt évig nem fog útlevelet kapni.

1971-ben útlevélkérelmét vállalata nem írta alá.

1974 áprilisában IBUSZ-csoporttal ki akart utazni az NSZK–Magyarország labdarúgó mérkőzésre. Kérelmét „Kiutazása közérdeket sért” indoklással elutasították.

A következő években Törökországba, illetve Spanyolországba kért egyéni turistaútlevelet. Mindkét kérelmét a fenti indokkal utasították el, holott Bürös Lászlóné, a BRFK[SZJ] Útlevél Alosztályának a vezetője, aki személyes meghallgatáson fogadta, megígérte, hogy legközelebb megkapja az útlevelet.

1980-ban kért és kapott először szocialista országokba szóló – piros – útlevelet. 1981-ben Lengyelországba, 1983-ban Romániába utazott. 1981-től kezdve több – különféle jogsértések ellen tiltakozó – beadványt aláírt.

1983-ban Ausztriába kért turistaútlevelet. Kérelmét, majd fellebbezését „Kiutazása közérdeket sért” indoklással elutasították.

1984-ben a Beszélő terjesztése miatt sajtórendészeti szabálysértésért 9000 Ft pénzbüntetésre ítélték.

Az 1986 februárjában rendezett környezetvédelmi séta alkalmával az utcáról bekísérték a II. kerületi rendőrkapitányságra. Kihallgatták, majd pár nappal később beidézték, és ismét kihallgatták.

2. Gadó György

1930. augusztus 13-án született Budapesten. Lakcíme: Budapest XI., Magyari István u. 2. Fordító.

Tizenhat éves korában, 1946 januárjában lépett be a Magyar Kommunista Pártba. Huszonegy évi párttagság után, tiltakozásul az 1967-es hatnapos arab–izraeli háborút követő „anticionista” propagandakampány ellen, kilépett a pártból.

1968-ban turistaútlevelet kért Nyugatra. (Korábban csak kelet-európai országokban járt.) Kérelmét „külföldi utazása a közrendet sérti” indoklással elutasították. Fellebbezés helyett a Legfőbb Ügyészséghez fordult, és kifejtette az útlevélosztály eljárásával és az elutasítás indoklásával kapcsolatos elvi kifogásait. Válaszában a Legfőbb Ügyészség tudatta: Forduljon az útlevélosztályhoz, kérelmét előreláthatóan teljesíteni fogják. Ekkor azonban letett utazási szándékáról. 1970-ben NSZK-ba, Svájcba kért és kapott turistaútlevelet.

1973-ban az ún. jom kippur-háború napjaiban tiltakozó megjegyzéseket írt néhány anticionista plakátra. Izgatás vádjával bíróság elé állították, és egyévi fegyházbüntetésre ítélték. 1974-ben szabadult, a büntetett előélet hátrányos jogkövetkezményei alól – a törvény erejénél fogva – 1979-ben mentesült.

1980-ban turistaútlevelet kért és kapott Nyugatra.

1982-ben látogató-útlevéllel utazott az NSZK-ba.

1984-ben lakásán és munkahelyén házkutatást tartottak, és különböző szamizdatkiadványokat foglaltak le. Kihallgatása során azzal gyanúsították, hogy ő a szerzője a Salom zsidó békecsoport leveleinek, amelyek a független sajtóban jelentek meg, és nagy feltűnést keltettek mind itthon, mind külföldön. Tízezer forint pénzbírságra ítélték, munkáltatója[SZJ] – közvetlen belügyi nyomásra – munkaszerződését felbontotta. Ettől kezdve szabadfoglalkozású fordító, a demokratikus ellenzék ismert aktivistája.

1986 márciusában, majd áprilisban újból házkutatást tartottak a lakásán: kéziratokat, szamizdatkiadványokat foglaltak le, majd mindkét alkalommal 10-10 ezer forint pénzbírságra ítélték.

Ugyanebben az évben magánmeghívó alapján látogató-útlevelet kért Nyugatra. A kérelem benyújtása után harminc nap elteltével értesítést kapott a BRFK Útlevél Alosztályától, hogy útlevélügyében keresse fel hivatalukat. A megadott időben és helyen nyomozók fogadták, kihallgatták, átkutatták a táskáját, és benne lévő írásait elkobozták. Útlevélkérelmét „Kiutazása közérdeket sért” indoklással utasították el. 1987 márciusában ismét házkutatást tartottak a lakásán, megint tízezer forint pénzbírságra ítélték.

3. Dr. Vásárhelyi Judit

1944. június 20-án született Nagykanizsán. Lakcíme: Budapest II., Lövőház u. 28. Könyvtáros.

A ’60-as évek elejétől számos alkalommal járt mind nyugati, mind kelet-európai országokban.

1974-ben, könyvtárosként, munkáltatója megbízásából szolgálati célú kiutazási engedéllyel utazott Észak-Európába.

1976-ban az International Association for Scandinavian Studies genfi konferenciáján vett részt, szolgálati célú útlevéllel.

A bős–nagymarosi vízlépcső tervét ellenző ökológiai mozgalom, a Duna Kör alapító tagja.

A Duna Kör 1985-ben elnyerte a Right Livelihood Foundation díját (népszerű nevén az ún. alternatív Nobel-díjat), amelyet minden évben a Nobel-díj átadása előtti napon nyújtanak át a díjazottnak Svédországban. A Duna Kör Vargha Jánost és Vásárhelyi Juditot bízta meg a díj átvételével, kiutazásukhoz a svéd parlament elnöke mindkettőjüknek névre szóló meghívót küldött.

Vásárhelyi Judit ekkor turista-kiutazási engedéllyel rendelkezett. A svéd meghívás alapján második – látogató – kiutazási engedélyt kért. Kérelme benyújtása után behívták a BRFK Útlevél Alosztályára, és közölték vele: van útlevele, utazzon azzal Svédországba. Minthogy az év későbbi szakaszában férjével Párizsba szándékozott utazni, lemondott a díjkiosztáson való részvételről.

1985–86 fordulóján az említeti turistaútlevéllel egy hónapot töltött Franciaországban.

1987 januárjában Eva Gisslar, a Right Livelihood Foundation svédországi szekciójának elnöke magánlátogatásra hívta meg Svédországba. (1986 tavaszán Magyarországon járt, kiutazásakor csomagjait átkutatták, és személyes jegyzeteket, valamint szamizdatkiadványokat koboztak el tőle.) Útlevélkérelmét Vásárhelyi Judit február 4-én adta be, az elbírálás határidejét meghosszabbították, majd behívták a BRFK Útlevél Alosztályára. Az itt történtekről – miután útlevélkérelmét „Külföldre történő utazása jelentős közérdeket sért” indoklással elutasították – Kamara János belügyminiszterhez intézett beadványában számolt be:

„…idézésre 1987. március 18-án 14 órakor megjelentem a Budapesti Rendőr-főkapitányság Útlevél Alosztályán. Itt abban az időpontban a 212-es szobában szolgálatot teljesítő, magát meg nem nevező munkatársa szóban közölte, hogy »törvénysértő« magatartásom miatt kérelmemet elutasítják. Nem látta »értelmét«, hogy megnevezze magatartásom milyen törvényt sért, csupán a Duna Kör elnevezésű mozgalomban folytatott tevékenységemre utal.”

A fellebbezés jogerős elutasítását közlő II. fokú határozaton az ORFK Útlevélosztály vezetője jelezte: „A döntésnél figyelembe véltem a belügyminiszter elvtárshoz intézett beadványát is.” Más válasz a levélre nem érkezett.

1987 tavaszán az END (European Nuclear Disarmament)[SZJ] nevű angliai békeszervezet meghívta, hogy július 15–19. közölt Coventryban rendezendő konferenciájuk plenáris ülésén beszéljen a magyar környezetvédelmi mozgalomról. Az END cégjeles papírra írt hivatalos meghívója júniusban érkezett meg, útlevélkérelmét a hiteles fordítás elkészülte után Vásárhelyi Judit június 22-én adta be, és lerótta a sürgős ügyintézésért fizetendő 100 forint illetéktöbbletet. Július 10-én értesítést kapott a BRFK Útlevél Alosztályától, hogy július 16-án keresse fel irodájukat, és hozzon magával külföldi közjegyző által hitelesített meghívólevelet. Ugyanakkor – külön levélben – arról is értesítést kapott, hogy kérelme elbírálásának határidejét 30 nappal meghosszabbították. Augusztus 24-én arról értesítették, hogy az eljárást megszüntették, mert a hitelesített meghívót nem csatolta kérelméhez.

Coventryban az END-konferencia résztvevői, köztük számos magyar állampolgár, akik magánútlevéllel utaztak Angliába, levélben tiltakoztak a magyar hatóságoknál Vásárhelyi Judit kiutazásának megakadályozása ellen. A konferencián jelen volt Barabás Miklós, az Országos Béketanács főtitkára. (A magyar Béketanácsot – amint erről a sajtó is hírt adott – a konferencián felvették a független békeszervezeteket tömörítő nemzetközi szervezetbe.) Barabás Miklós a tiltakozó levelet nem írta alá, sőt megmagyarázta a jelenlévőknek, hogy Vásárhelyi Judit kiutazását nem politikai okból akadályozták meg, hanem mert késve adta be az útlevélkérelmét. Kérdés: honnan tudta Coventryban, hogyan áll Vásárhelyi Judit ügye a budapesti útlevélosztályon?

A BM-útlevélrendelet valóban előírja, hogy a meghívót külföldi hatóságnak vagy közjegyzőnek kell kiállítania vagy hitelesítenie (9. § [5] bekezdés m) pont). Ha a meghívó szervezet vagy intézmény, e követelménynek szinte lehetetlen eleget tenni. A nagy polgári hagyományú nyugati országokban a cégjeles levélpapírnak és az aláírásnak olyan hitele van, hogy többnyire bélyegzőt sem használnak, a közjegyzői hitelesítés követelményét pedig nem is értik, illetve ha értik, sértő bizalmatlanságnak tekintik. Az útlevélosztály ezt a helyzetet hallgatólagosan tudomásul veszi, és a hitelesítéstől sokszor eltekint. A jogszabály azonban módot ad rá, hogy ha egy kérelmet el akar utasítani – mint Vásárhelyi Juditét –, a hitelesített meghívó hiányát használja fel ürügyül.

4. Dr. Kakuk Attila

1949. augusztus 25-én született Füzesabonyban. Lakcíme: Bercel (Nógrád m.), Felszabadulás tér 11/II. Állatorvos.

1977 óta több alkalommal utazott kelet-európai országokba (Csehszlovákia, Románia, NDK). 1977-ben és 1980-ban Jugoszláviában volt. Nyugaton még nem járt.

A községében tudták róla, hogy szamizdatot olvas. Barátainak, ismerőseinek többször adott példányokat. 1985-től értesült róla, hogy a Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányság állambiztonsági nyomozója rendszeresen érdeklődik utána, ismerőseit arról kérdezi, mikor, hány szamizdatot kaptak tőle. A nyomozás elijesztette barátait, látogatói száma megcsappant.

Felesége mozgóbüfét tart fenn, amely év közben Szécsényben, nyaranta Bánkon üzemel. A nyomozó 1986 nyarán Bánkon kereste meg Kakuk dr.-t, hogy elbeszélgessen vele. Az informális kihallgatás végén arra figyelmeztette, ne tágítsa a kört, amelyben szamizdatot árul.

1986. október 23-án Kakuk dr. Budapesten Nagy Jenő lakásán részt vett a forradalom évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen. Hazafalé menet, éjjel 1 órakor az M3-as autópálya bejáratánál ellenőrizték a Budapestről kifelé tartó kocsikat, és valamennyi megállított kocsi csomagtartóját megszemlélték. Kakuk dr. autójának csomagtartójában néhány szamizdatkiadványt találtak – mindenből egy-egy példányt. E csomaggal együtt bevitték a XV. kerületi rendőrkapitányságra, itt megmotozták és őrizetbe vették. Az intézkedő rendőrök gúnyosan és fenyegetően viselkedtek. „Miért nem megy az ilyen a szabad világba? – kérdezte a beszállítást vezető rendőrtiszt. – Adnánk útlevelet, mehet.”

Hajnali 3 órakor megérkezett a BM állambiztonsági osztályának nyomozója. Kihallgatta és közölte, hogy a talált szamizdatokat lefoglalják. A kihallgatásról és a lefoglalásról jegyzőkönyv nem készült. Mintegy hat héttel később a Nógrád megyei állambiztonsági nyomozó ismét felesége büféjénél, Szécsényben kereste meg. Bekísérte a volt járási rendőrkapitányság épületébe, és kihallgatta a budapesti eseményekről. Erről a kihallgatásról jegyzőkönyv készült.

A rendőri intézkedésekkel párhuzamosan a hatóságok más lépéseket is tettek, hogy Kakuk dr.-t egzisztenciálisan nehéz helyzetbe hozzák. Decemberben orvosi vizsgálatra idézték a salgótarjáni rendőrorvosi hivatalba. (Az állatorvos szembetegsége miatt ekkor már hosszabb ideje betegállományban volt.) A vizsgálatot vezető civil kórházi orvos egy rendőrorvos-alezredes jelenlétében kikérdezte betegségéről, családi hátteréről, fizikai vizsgálatot azonban nem végzett. Hogy a beszélgetésre miért a rendőrorvosi hivatalban került sor, arra nem derült fény.

1987 februárjában munkáltatója, a helyi termelőszövetkezet küldöttgyűlésén, a balassagyarmati városi pártbizottság titkára felszólalásában kijelentette, az olyan ellenséges elemektől, mint a tsz állatorvosa, meg kell szabadulni. Az állásvesztés egyúttal a szolgálati lakás elvesztését is jelenti, azaz a családnak el kell költöznie a megyéből. Erre egyelőre nem került sor, mert Kakuk dr.-t 1987 májusában betegsége miatt egy évre leszázalékolták, állását azonban időközben már betöltötték.

Feleségét 1987 tavaszán a Szécsényi Városi Tanács V. B. felszólította, hogy büféjét, amelynek üzemeltetésére évek óta szerződése volt, helyezze át egy kisforgalmú mellékutcába. A V. B. – bizalmasan megmondták – a balassagyarmati városi pártbizottság felszólítására határozott így.

1987 őszén Kakuk dr. családjával együtt az NSZK-ba akart utazni. Szeptember 3-án turistaútlevelet kért, a kérelemmel együtt magát az útlevelet is beadta, és azt kérte, hogy érvényesítsék a gyerekei számára is. (A gyerekek eddig csak az édesanyjuk útlevelében szerepeltek.) Felesége útlevélkérelmét teljesítették, az övét azonban „Kiutazása jelentős közérdeket sért” indoklással már szeptember 23-án elutasították. Útlevelét nem küldték vissza, így – bár a kiutazási engedély iránti kérelem elutasítása csak nyugati utazásra vonatkozik –, egyelőre a kelet-európai utazás lehetőségétől is megfosztották.

5. Tóth József

1950. május 17-én született Budapesten. Lakcíme: Dunakeszi, Felszabadulás út 8. Budapesten dolgozik alkalmazottként.

Nyugaton sosem járt. Két alkalommal (emlékezete szerint 1973-ban és 1975-ben) IBUSZ-társasutazáson akart részt venni, de a kiutazási engedélyt nem kapta meg. Szovjetunióbeli társasutazáson háromszor volt, 1980-ban Erdélybe utazott.

Ipari tanuló korában egy barátjával horogkeresztet rajzolt egy gyári falitáblára. Felelősségre nem vonták, de tudomása szerint egy nyomozó érdeklődött felőle az ipariskola igazgatójánál, majd nem hivatalosan lebeszélték az iskola folytatásáról. Nézete szerint emiatt az incidens miatt utasították el korábbi utazási kérelmeit.

Öccse 1980-ban nem tért haza egy nyugati társasutazásról. Nővére 1985-ben meghívólevéllel Kanadába utazott, és ott férjhez ment.

1986-ban unokatestvére, Puskás-Balogh Éva, Kanadában élő újságíró, író, magyarországi látogatása során személyes nyilatkozattal meghívta Kanadába. Útlevélkérelmét a beadástól számított 61. napon azzal az indoklással utasították vissza, hogy „A hívó személlyel nincs olyan kapcsolatban, amelynek alapján a meghívás elfogadható lenne”.

Fellebbezésében Tóth József leírta, hogy a meghívó édesanyja nővérének a lánya, akivel rendszeres és jó kapcsolatban van. A fellebbezés benyújtása után kért személyes meghallgatáson bemutatta sógora (nővére férje) időközben érkezett, közjegyző által hitelesített meghívóját is, és elmondta, kiutazásának célja, hogy részt vegyen nővére gyermekének a keresztelőjén. A gyerek 1986. július 27-én született, s eddig azért nem keresztelték meg, mert a nővére azt szeretné, ha ő lenne a keresztapa. Hangsúlyozta: útlevélkérelme visszautasításával a hatóság vallásuk szabad gyakorlásában akadályozza őt és családtagjait.

Az ORFK Útlevélosztálya 1987. április 2-án az I. fokú határozatot módosította: a kérelmező „külföldre történő utazása a közrendet sérti”.

A végleges visszautasítás után Tóth József Bulgáriába akart utazni, és engedélyt kért jugoszláviai átutazáshoz. A közrend sérelmére hivatkozva ezt a kérelmét is visszautasították, és beadott útlevelét nem küldték vissza. Ezzel a döntéssel – további indoklás nélkül – a kelet-európai utazás jogától is megfosztották.

6. Fehér István

1935. augusztus 14-én született Deszken (Csongrád m.). Lakcíme: Hódmezővásárhely, Táncsics Mihály u. 30. Üzemi portás.

1971-ben a Szovjetunióban, 1974-ben Angliában járt látogató-útlevéllel, 1972-ben ausztriai társasutazáson vett részt.

1975-ben Olaszországba akart utazni, hogy részt vegyen egy ott rendezett eszperantókongresszuson, devizaigénylését azonban a Nemzeti Bank visszautasította, bár korábbi utazásaihoz konvertibilis valutát nem igényelt.

1976-ban Görögországba kért turistaútlevelet. Kérelmét a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság a közérdek sérelmére hivatkozva visszautasította. A jogerős döntés elleni felülvizsgálati kérelmét a BM Igazgatásrendészeti Csoportfőnöksége elutasította.

1980-ban beadott újabb útlevélkérelmét a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság június 18-án elutasította, mert „külföldre utazása a közrendet sérti”. Június 24-én kelt fellebbezésében Fehér István – minthogy bűncselekményt vagy szabálysértést nem követett el – az elutasítás részletes indoklását kérte:

„Mindezekre való tekintettel elsősorban kérem, hogy az útlevél kiadása iránti kérelemnek szíveskedjenek helyt adni. Másodsorban kérem, hogy esetleges elutasításuk esetén szíveskedjenek konkrétan megjelölni, hogy az állítólagos közrendet sértő magatartásom miben áll. Tájékoztatásul előadom, hogy az elsőfokú határozattal egyező, szűkszavú, reám nézve sértő elutasításuk esetén a jogorvoslati rendszertől függetlenül – mind a Magyar Népköztársaságban, mind pedig a különféle nemzetközi szervezeteken keresztül – a törvényes jogaimat gyakorolva és a törvényes lehetőségek korlátain belül maradva – minden alkalmat megragadok, hogy külföldre utazásomhoz jogot szerezzek.”

Miután fellebbezését részletes indoklás nélkül elutasították, Fehér István panasszal fordult a Legfelsőbb Bírósághoz, az Igazságügyi Minisztériumhoz és az MSZMP KB-hoz. A panaszt mindhárom helyen érdemi indoklás nélkül elutasították, illetve a Belügyminisztériumhoz továbbították. Az MSZMP KB levele azért érdemel különös figyelmet, mert azt sugallja, hogy a párt vezető szerve sem illetékes a Belügyminisztérium döntésének felülvizsgálatára:

„Az útlevélkérelmek érdemi elbírálása, az úti okmányok kiadása a Belügyminisztérium illetékes szerveinek kizárólagos hatáskörébe tartozik. Az ügyeket mindenkor az érvényben lévő törvényes rendelkezések figyelembevételével bírálják el. Ez nincs ellentétben a Helsinkiben történt megállapodással.

Amennyiben útlevélkérelmét fellebbezésére is elutasították, panaszbeadvánnyal fordulhat a Belügyminisztérium Titkárságához. E felsőfokon hozott döntést véglegesnek kell tekinteni.

A fenti általános érvényű törvényes rendelkezéseken nem változtathatunk akkor sem, ha figyelembe vesszük levele utolsó soraiban leírt fenyegetéseit.”

              

Tekintettel eszperantista kapcsolataira és arra a szándékára, hogy külföldi eszperantista összejöveteleken vegyen részt, Fehér István támogatást kért az Országos Béketanácstól, hiszen az eszperantómozgalom létrejöttétől kezdve a népek közötti megbékélést igyekezett szolgálni. Az Országos Béketanács 1980. október 27-én kelt válaszában arra figyelmeztette, hogy

„a magyarországi eszperantó szövetség alapszabálya az, hogy külföldi képviseletet csoport vagy személy nem láthat el, külföldi utazást nem kezdeményezhet csak az eszperantószövetség tudtával és hozzájárulásával”.

A Béketanácsnak írott válaszában (1980. dec. 3.) Fehér István elmagyarázta: nem kívánta képviselni az eszperantószövetséget, sőt még előadást sem akart tartani külföldön.

„Nem vagyok az eszperantószövetség tagja, de nem is tudok olyan korlátozásról, amely az eszperantisták külföldi utazását az Eszperantószövetség engedélyéhez köti. (…) a Népszava 1978. évi augusztus 14-i számának vezércikke felhívta a magyar dolgozókat arra, hogy teremtsenek közvetlen kapcsolatot a népek fiaival, mivel nem elegendő, ha csak az államok vezetői barátkoznak egymással. Ezt a közvetlen baráti kapcsolatot, tudtommal többségében, csak az eszperantisták gyakorolják. Ennek értelmében én fenntartom szabad kiutazásra vonatkozó kívánságomat.”

1980. december 18-án rendőrhatósági figyelmeztetésben részesült. A Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság állambiztonsági szerve által lefolytatott eljárás megállapította, hogy

„nevezett 1980 szeptemberében – de ezt megelőzően is több alkalommal – munkahelyén a portásfülkében, ahol portásként dolgozik, a késő délutáni, illetve éjszakai órákban több alkalommal olyan nagy hangerővel hallgatta a Szabad Európa Rádió által sugárzott híreket és egyéb politikai kommentárokat, hogy azt az utcai járókelők is hallották”.

A figyelmeztetést Fehér István tudomásul vette, a fellebbezés jogával nem élt. Útlevélügyében azonban tovább folytatta hadjáratát. Újabb kivizsgálási kérelmét az Igazságügyi Minisztérium titkársága – hatáskör hiányában ismét elutasította. Utánanézni az ügynek csupán a Mozgáskorlátozottak Csongrád Megyei Egyesületének képviselője próbált:

„Az elutasított útlevélkérelemmel kapcsolatosan az érvényes belügyminiszteri utasítás szerint nem adhat a rendőrkapitányság semmilyen felvilágosítást az elutasítás okáról, csak az ismert szöveget: kiutazása a Magyar Népköztársaság érdekeit sérti. Erről jogászunk és a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság egyik illetékese egyhangúlag értesített.”

Kudarca után Fehér István 1986-ban kért ismét útlevelet, ezúttal Ausztriába. A megyei rendőr-főkapitányság útlevélosztályának 1987. január 23-án kelt határozata szerint „külföldre utazása jelentős közérdeket sért”. Ezt a szöveget ismételte meg a kérelmező panaszára válaszolva lakóhelyének országgyűlési képviselője, Kardosné Török Ibolya és az ORFK Útlevélosztályának vezetője, Drucker Tiborné rendőr ezredes.

Kérelme elutasítása után Fehér István legalább a befizetett illetéket próbálta visszaszerezni. Az ORFK Útlevélosztálya tárgyilagosan felvilágosította, hogy az illetékekről szóló 1986. évi I. törvény hatályba lépése óta az illetéket a hatóságnak nem kell visszafizetnie. A Magyar Nemzet levelezési rovata ellenben ésszerű kívánt lenni. „Az útlevél illetéke az eljárásért jár” – írta válaszában Barta András. „Márpedig az elutasítás is ugyanannyi munkát igényel, mint az engedélyezés.”

7. Rajki Katalin

1947. november 4-én született a Békés megyei Kiskirályságban. Lakcíme: Szeged, Szántó-Kovács u. 48. Épületgépész-mérnök, katolikus világi teológus.

Mielőtt a katolikus Hittudományi Akadémián teológiai tanulmányait megkezdte, erősen érdeklődött az indiai jógamozgalom tanai és gyakorlata iránt. Életében először – és utoljára – 1982 decemberében utazott Nyugatra, ekkor egy hónapot töltött Londonban. Hazaérkezése után rendőri figyelmeztetésben részesítették, mert a

„nyugat-európai országokban központokkal rendelkező és onnan irányított jógacsoportok megvalósítják az egyesülési joggal való visszaélés vétségét, így az azokban való részvétel törvénybe ütközik”…

A figyelmeztetés aláírója felszólította, hogy

„e csoportokkal és vezetőikkel kapcsolatát szüntesse be, és a jóga iránti érdeklődését törvényes keretek között elégítse ki”.

A figyelmeztetéssel egyidejűleg 1983. február 28-án – elvették az útlevelét, valamint a Jugoszláviába érvényes kishatár-átlépő engedélyét, amelyet a szegedi lakosok általában meg szoktak kapni. (Kelet-európai – piros – útlevele nem volt.)

1985-ben a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányságtól ügye felülvizsgálatát kérte. Minthogy a hatóság által pótlólag követelt 300 forint illetéket nem fizette be, panasza válasz nélkül maradt.

8. Gábor István

1965. augusztus 3-án született Budapesten. Lakcíme: Budapest VII., Hernád u. 15. Szakmunkástanuló.

Szüleivel – egyéni és csoportos turistaútlevéllel – négyszer járt Nyugaton. 1985-ben IBUSZ-csoporttal Olaszországba akart utazni, a csoportos utazáshoz szükséges útlevelet meg is kapta, a májusra tervezett utazást azonban későbbre halasztotta. Az utazási iroda ehhez hozzájárult.

A nyár elején felkereste egy nyomozó, és megkérdezte, vannak-e nyugati kapcsolatai. Nemleges válasza után közölte, hogy sorkötelesként a BM Határőrségnél fog szolgálni. Hamarosan értesítést kapott, hogy egy hónapon belül behívják. Ekkor felkereste a nyomozót, aki meghagyta a nevét, és kijelentette, a menyasszonya Nyugaton él. Ilyen körülmények között nem hívják be határőrnek – mondta a nyomozó –, de a korábbi őszintétlenségének következményei lesznek. Hamarosan idézést kapott az BRFK Útlevél Alosztályára (VI., Népköztársaság útja 93.). Útleveléből elvették a kiutazási engedélyt, és nyomban megkapta az erről szóló határozatot azzal az indoklással, hogy Nyugatra történő kiutazása közrendet sért.

A határozat ellen fellebbezést nyújtott be, és kétszer volt személyes meghallgatáson, de a döntést nem változtatták meg. Hasonló indoklással utasították vissza 1986 nyarán egyéni turistaútlevél iránti kérelmét.

Szocialista országba szóló kiutazási engedélye nincs, ilyet nem is kért.

Minthogy időközben felvették a szakmunkásképző iskolába, engedélyezték katonai szolgálatának elhalasztását.

9. Dezső László

1955. szeptember 13-án született. Lakcíme: Esztergom, Irinyi u. 3/a. Tanárképző főiskolát végzett. Rokkantnyugdíjas. Kelet-európai országokban, elsősorban Csehszlovákiában igen gyakran járt, Nyugaton még sosem volt.

1978-ban turistaútlevelet kért, de a szükséges valutaígérvényt nem kapta meg.

A főiskola befejezése után a Komárom megyei Dolgozók Lapjánál helyezkedett el újságíró-gyakornokként, a szerkesztőséggel azonban – főképp írásai miatt – több konfliktusa támadt, és így nem véglegesítették.[SZJ]

1983-ban Jugoszláviába kért kiutazási engedélyt. A májusban beadott kérelmet az esztergomi Városi Rendőrkapitányság júliusban „kiutazása közérdeket sért” indoklással utasította el. Visszautasították fellebbezését is. 1984-ben egy budapesti központú vállalat szegedi telephelyén vállalt állást. Minthogy állandó lakása ekkor Szegeden volt, megkapta a kishatárforgalomban szokásos határátlépési engedélyt. Ezzel az engedélyezett tíz napot töltötte Jugoszláviában, de távolléte alatt a rendőrség már a munkahelyén kereste. Vállalata Szegedről Komáromba helyezte át: a komáromi rendőrség – minthogy szegedi állandó lakhelye megszűnt – a határátlépési engedélyt bevonta.

1985-ben képesítésének megfelelő állást kapott. Sándorfalván a művelődési ház vezetésével bízták meg. Az intézmény általa készített rendezvénytervezetével a helyi tanács nem értett egyet. A konfliktus nyomán el kellett hagynia a községet, sőt a tanácselnök azzal fenyegette meg, hogy mint közveszélyes munkakerülőt a rendőrséggel viteti el.

Erre azonban nem került sor. Pszichikus állapotára tekintettel Esztergomban leszázalékolták.

10. Zatrok Ferenc

59 éves. Lakcíme: Miskolc, József Attila u. 30. Villamosmérnök.

Háromszor járt Nyugaton, legutóbb 1984-ben, Ausztriában.

1987-ben beadott útlevélkérelmét a Borsod Megyei Rendőr-főkapitányság elutasította, mert „külföldre történő utazása a közrendet sérti”. A határozat elleni fellebbezést a BM ORFK Útlevélosztálya május 19-én utasította el.

Büntető- vagy szabálysértési eljárás Zatrok Ferenc ellen sosem folyt, munkakörét erkölcsi bizonyítvánnyal tölti be.

Útlevélkérelme visszautasítását ő maga találmánya ügyével hozza összefüggésbe. Mágneses úszó című szabadalmát az Országos Találmányi Hivatal 1982. szeptember 28-án tette közzé. Találmánya – a folyadéktároló edények, főleg WC-öblítőtartályok automatikus feltöltéséhez és ürítéséhez alkalmazható berendezés – gyártására kivitelezőt azóta sem talált, bár szabadalmi leírása szerint a találmány elve alapján „folyóvizek energiáját hasznosító erőművek készíthetők vízlépcső nélkül (…) és a találmány úszó vízi járművek hajtására is alkalmas”.

Fellebbezésében Zatrok Ferenc többek között azzal érvel, hogy szabadalma nyomtatásban megjelent, tehát nem titok.

11. Andrássy Lászlóné

Lakcíme: Budapest III., Szinbád u. 1. Vezető adminisztrátor.

„1955. augusztus 31-én születtem Budapest munkásnegyedében Angyalföldön. Szüleim becsületes munkásemberek. Édesapám szobafestő-mázoló szakmunkásként dolgozott rokkantnyugdíjazásáig. Édesanyám hosszú betegség után nyugdíjasként halt meg 1981-ben. Két nővérem van, kik jelenleg is becsületesen dolgoznak. 1973-ban házasságot kötöttem gyermekem édesapjával, mely házasságot a Pesti Központi Kerületi Bíróság 1975. július 6-án kelt jogerős ítéletével bontott fel. Kislányom 1973. július 6-án született Budapest XIII. kerületében. 1981. október 10-én kötöttem házasságot jelenlegi férjemmel. Munkám, magatartásom ellen soha semmilyen kifogás nem merült fel. A GELKA Vállalat[SZJ] 3115. sz. üzemében dolgozom, mint vezető adminisztrátor, és az üzemünk pénztárát kezelem hatósági erkölcsi bizonyítvánnyal. Büntetve nem voltam, ellenem bírósági eljárás nem folyt. 1985. novemberében a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóján elnyertem a »Kiváló Dolgozó« kitüntetést. Munkahelyemen szakszervezeti bizalmi-helyettes tisztséget töltök be társadalmi munkában. Kislányom nyolcadik osztályos tanuló a Budapest III., Dózsa György u. 42. szám alatti általános iskolában. Társadalmi munkában való aktív közreműködéséért az elmúlt öt évben több írásbeli igazgatói dicséretében részesült.

Elutasított útlevélkérelmem még nem volt. Igaz, életem eltelt harmincegy esztendejében külföldön még nem jártam. 1977-ben útlevelet kaptam, mely érvényes volt a szocialista országokba, de ezen útlevelet nem használtam, és mostani útlevélkérelmemmel együtt visszaszolgáltattam.”

A fenti önéletrajz, Andrássy Lászlóné 1986. december 22-én kelt fellebbezése a BRFK Útlevél Alosztály december 17-i határozata ellen, amely kiutazási engedélye visszavonását rendelte el. Élete tényein kívül nincs más érve a döntéssel szemben, amely szerint „Külföldre történő utazása a közrendet sérti”. Hogyan került ebbe a helyzetbe egy büntetlen előéletű állampolgár, aki életében még sosem járt külföldön?

Andrássyné útlevélügye 1986 tavaszán kezdődött. Első férje, akitől, mint olvashattuk, már 1975-ben elvált, 1985-ben nem tért haza NSZK-beli útjáról. Látni szerette volna azonban kislányát, az ekkor tizenhárom éves Boldizsár Lídiát. Andrássyné beleegyezett, hogy lánya a nagyszüleivel, akik turistaútlevelet szándékoztak kérni, utazzon ki az édesapjához. A kislány útlevélkérelmét az IBUSZ-irodán nem fogadták el, mert kiskorú turistaútlevelet csak szüleivel együtt kérhet, számára (BM Útlevélrendelet 5. § [3] bekezdés) tehát meghívólevélre van szükség.

Minthogy a gyerek édesapja csak egy éve tartózkodott „jogellenesen” külföldön, egy ismerősét kérte meg a formális meghívólevél elküldésére. Ekkor történt a hiba: a meghívó, aki a karlsruhei polgármesteri hivatal hitelesítésével ellátott meghívólevelet elküldte, maga is csak három éve élt az NSZK-ban, ugyancsak „jogellenesen”. Az útlevélkérelmet tehát az 1986. április 9-én az MT Útlevélrendelet 7. § (1) bekezdés c) pontja alapján visszautasították, mert a kérelmező „5 évnél nem hosszabb ideje jogellenesen külföldön tartózkodóhoz kíván utazni”.

Ekkor Andrássyné még azt hitte, csak egy adminisztratív tévedést kell korrigálni. Teljes jóhiszeműségére jellemző, hogy április 17-én kelt első fellebbezésében így ír:

„Sajnos nem tudtam, hogy a részére (ti. a kislány részére) küldött meghívólevél tulajdonosa jogellenesen tartózkodik külföldön. Utólag is úgy gondolom, hogy ilyen esetben Karlsruhe polgármestere nem járul hozzá a meghívólevél kiadásához.”

A logikus érvelés nem segített. A fellebbezést az elsőfokú határozat szövegét megismételve május 8-án elutasították.

A visszautasítás után Andrássyné úgy határozott, hogy maga kíséri el lányát az NSZK-ba. Kivárva a jogerős elutasítás után szokásos hat hónapot (bár ilyen várakozási időt az útlevélrendelet nem ír elő), 1986 novemberében turistaútlevelet kért maga és lánya számára. December 3-án meg is kapta az érvényes útlevelet, de már december 17-én behívták a BRFK Útlevél Alosztályára, és kiutazási engedélyét azonnali hatállyal visszavonták.

Csak feltételezni lehet: az Útlevél Alosztályon időközben valaki felfigyeli rá, hogy Boldizsár Lídiának, aki kiskorúként Andrássynéval együtt utazik, korábban elutasított útlevélkérelme volt. Ha pedig elutasították, most sem fog észrevétlenül kicsusszanni. Utazását azonban semmilyen más indokkal nem lehet megakadályozni, csakis a közrend sérelmére hivatkozva. Fellebbezésével egyidejűleg Andrássyné személyes meghallgatást kért a BRFK Útlevél Alosztály vezetőjétől, Borsányné dr. Czégény Julianna 1987. január 7-én fogadta, tudakozódására azonban érdemi választ nem kapott.

Az 1986. december 22-én kelt fellebbezés közben ment tovább a hivatal futószalagján. Az I. fokú hatóság az elbírálás határidejét 1987. február 20-ig meghosszabbította, de a II. fokú határozat – a fellebbezés további indoklás nélküli elutasítása – már január 28-án megérkezett.

Andrássyné most kezdte érezni, hogy áthatolhatatlan falba ütközik. A Belügyminisztérium Titkárságához február 11-én benyújtott panaszából már a riadt tehetetlenség hangja szól:

„Továbbra is csak azt tudom, hogy a Minisztertanács 53/1978. XI. 10. rendelet 6. paragrafus (1) bekezdés a) pontja alapján »Külföldre történő utazása a közrendet sérti«. Nem tudom, e megfogalmazás mit takar, de kérem Önöket, hogy magyarázzák el nekem, hogyan kell élnem, hogy méltó legyek arra, amit hazánkban több tízezer állampolgár élvezhet (fellebbezésemben részletes önéletrajzot írtam).”

A panaszt mint felülvizsgálati kérelmet a BM Titkársága illetékességből a BM ORFK Útlevélosztályának küldte át, vagyis annak a hivatalnak, amelynek döntése ellen a kérelmező panaszt emelt. (Az értesítés formailag téves volt, a felülvizsgálati kérelmet az országos rendőrfőkapitány igazgatásrendészeti helyettese, azaz az Útlevélosztály vezetőjének felettese bírálja el, tartalmilag azonban persze megfelelt a valós helyzetnek.)

Andrássyné újabb beadvánnyal fordult most már a megfelelő helyre, a BM ORFK Igazgatásrendészeti Csoportfőnökségéhez. Február 25-i beadványának hangja ingerült, érvelése azonban logikus:

„Kérem, tegyék lehetővé részemre a személyes meghallgatást még ebben a hónapban, mivel a tervezett utazásomhoz én minden irat beszerzését időben elkezdtem és tudomásom szerint kizáró ok sem lehetett. Borsányné dr. Czégény Julianna is közölte velem, hogy ha azon két hét alatt, míg kiutazási engedélyem nálam volt, elutazom, visszatérésemkor semmilyen felelősségre vonás nem történik. Szeretném tudni, hogy ha azon két hét alatt kiutazásom nem sérti a közrendet, akkor most vajon miért?! Ezen okok miatt a mai napig is érthetetlen, nehéz felfogású személynek tekintenek az Önök beosztottai. Részemre ez a megalázottság sértő, és úgy hiszem, mindezt elkerülhetnénk egy őszinte, nyílt beszélgetés alkalmával. Hiszen még a büntetett előéletű kérelmező kiutazása is engedélyezett (pl. haláleset miatt).

Most is úgy érzem, hogy politikailag és erkölcsileg megbízható, törvénytisztelő magyar állampolgár vagyok.”

Az Igazgatási Csoportfőnökség a beadványra a rendeletben előírt 30 nap helyett két és fél hónap múlva, április 28-án válaszolt: „Kiutazási kérelme visszavonására… jogszerűen került sor.”

Már a kollégáim, sőt a férjem is gyanakodva néznek rám – mondta Andrássyné. – Valamit biztos elkövettem, ha ennyi hatóság állítja, hogy a külföldi utazásom közrendet sért.

12. Németh András

1956. március 17-én született Zalaszentgróton. Lakcíme: Budapest V., Tanács krt. 24. Felvonószerelő.

1974-ben Jugoszláviában, 1975-ben Romániában, Bulgáriában járt.

1976-ban egyéni turistaútlevelet kért Nyugatra, a devizahatóságtól azonban nem kapta meg a valutaígérvényt. A bátyja ugyanebben az évben, de már az ő ügyének lezárulása után, kint maradt az NSZK-ban.

1977-ben Jugoszláviába akart utazni, ekkor azonban a katonaság – esedékes behívására való tekintettel – nem járult hozzá az utazáshoz.

1979-ben hívták be, 1981-ig volt katona.

1981-ben időközben lejárt piros útlevele újraérvényesítését kérte, és társasutazásra jelentkezett Ausztriába és Jugoszláviába. Jelentkezését visszautasították, mert „kiutazása közrendet sért”, és piros útlevelét sem kapta vissza.

1982-ben ismét jelentkezett egy nyugati társasutazásra, de kérelmét ismét visszautasították. Ezután személyes meghallgatást kért a BRFK Útlevél Alosztályán, a visszautasítás okára azonban nem kapott magyarázatot, és a fellebbezését is elutasították.

1983-ban turistaútlevelet kért, ezt is elutasították. Ekkor a bátyja, Németh Miklós, aki már hatodik éve élt az NSZK-ban, meghívót küldött a részére. Németh András a friss visszautasítás hátlapján levelet írt a bátyjának. Hiába küld meghívót – írta –, az útlevelet úgysem kapja meg. Küldeményét egy hónap múlva visszakapta azzal a megjegyzéssel, hogy a mellékelt okiratot csak a Külügyminisztérium engedélyével küldheti külföldre. A levél felbontását elrendelő végzést sem kapott.

A következő négy évben négy új útlevélkérelmet adott be, valamennyit elutasították azzal, hogy kiutazása közrendet sért. Ugyanezzel a szöveggel utasították el fellebbezését és a Belügyminisztériumhoz benyújtott felülvizsgálati kérelmét is.

1985-ben bátyja haza akart látogatni, vízumkérelmét azonban elutasították.

1987-ben útlevélkérelme újbóli elutasítása után áprilisban beadványt intézett a Belügyminisztériumhoz, a legfőbb ügyészhez és a Minisztertanács elnökéhez, írását mindhárom helyről az Országos Rendőr-főkapitányság Igazgatásrendészeti Csoportjához továbbították, amely június 11-én kelt levelében megállapította, hogy jogsértés nem történt.

Beadványa szerkesztése közben – jogászi segítséget nem vett igénybe – Németh András megpróbálta tisztázni, mit jelent az, hogy közrend. Minthogy törvényi meghatározást nem talált, a Szabálysértési jogszabályok „Közrend és közbiztonság elleni, valamint honvédelmi szabálysértések” című fejezetét tanulmányozta, és megállapította, hogy az ott felsorolt szabálysértések egyikét sem követte el. A legfőbb ügyészhez intézett levelében így írt:

„Eddigi életem folyamán büntetve nem voltam, ellenem eljárás nem indult, jelen pillanatban sincs, szabálysértést nem követtem el, a hatóságok soha el nem marasztaltak, állampolgári kötelességeimnek és kötelezettségeimnek mindig maradéktalanul eleget tettem, munkahelyemen munkámmal, magatartásommal kifogás nem volt, rendezett körülmények között élek, a társadalom hasznos tagja vagyok (…) katonai szolgálatomat időben, kitüntetéssel letöltöttem.

Mivel az illetékes hatóság nem ismertette, hogy miért zárnak ki a minden törvénytisztelő állampolgárt megillető utazásból, ezért magam néztem utána, mi is az a bizonyos rendelet, amely miatt sorozatosan elutasítják kérelmemet, és kijelenthetem, e rendeletek egyikét sem sértettem meg soha. Igazamat igazolja, hogy ellenem büntetőeljárás, szabálysértési vétség és törvényes elmarasztalás nem történt. (…) Kijelenthetem, hogy soha nem voltam és nem is vagyok tagja ellenzéki vagy ellenséges tevékenységet folytató csoportnak, és nem is érintkezem ilyenekkel. Eddigi életem folyamán nem dolgoztam és nem fordultam meg olyan helyeken, amely a Magyar Népköztársaság érdekét, biztonságát veszélyeztetné vagy sértené. Mások jogos érdekét nem veszélyeztetem és nem sértem. (…) Útlevélkérelmem 1981-től való rendszeres elutasítása ez év 1987. IV. 2-ig, a felsorolt 53/1978. (XI. 10.) MT sz. rendelet 7. § (2) bekezdését sérti, mivel ez kimondja, hogy legfeljebb öt évig zárható ki az, aki az ismertetett rendelkezések valamelyikét megsértette. Mivel egyik rendelkezést sem sértettem vagy sérthettem meg, ezért az Útlevélosztály döntése ügyemben jogellenes, és a törvény semmibevétele. Hogy lehet az, hogy az 1981-ben való kizáró ok 1987-ben is fennáll, miközben a hatóságok nem indítottak ellenem eljárást, és nem marasztaltak el? Ezek szerint fantomvádak alapján állampolgárokat korlátozni lehet a jogaikban.”

A levelet valamennyi címzett a Belügyminisztériumhoz továbbította, és erről a feladót is értesítette, a BM ORFK Igazgatásrendészeti Csoportfőnöksége a panaszt illetékességből felülvizsgálta, és 1987. június 11-én kelt levelében közölte Németh Andrással, hogy külföldi utazása nem engedélyezhető.

13. Darvasi Jánosné sz. Major Zsuzsanna

1916. június 2-án született Budapesten. Lakcíme: Budapest XI., Baranyai u. 23. Nyugdíjas.

Utoljára 1982-ben járt Nyugaton.

1986-ban kiutazási kérelmét „kiutazása közérdeket sért” indoklással elutasították. Elutasították a határozat ellen benyújtott fellebbezését és felülvizsgálati kérelmét is. A változás voltaképpeni oka: külföldön élő fia, akit meg szeretne látogatni, időközben a Szabad Európa Rádió munkatársa lett.

1987-ben fia kérésére a budapesti kanadai és amerikai nagykövetség diplomáciai úton közbenjárt az érdekében. Megfelelő belügyi informálódás után a magyar külügyminisztérium képviselője jelezte a két nagykövetség diplomatáinak, ha Darvasi Jánosné ismét útlevelet kér, nem fogják elutasítani. A márciusban beadott útlevélkérelem elintézésének határidejét a BRFK Útlevél Alosztály harminc nappal meghosszabbította, majd május 15-én – a nyilvánvalóan a Belügyminisztériumtól származó ígéret ellenére – újra elutasította, mert a kérelmező kiutazása „jelentős közérdeket sért”.

Darvasiné fia másodszorra az amerikai külügyminisztériumhoz fordult segítségért. A második, az elsőnél határozottabb diplomáciai közbeavatkozásra az ORFK Útlevélosztálya megváltoztatta az I. fokú határozatot, és Darvasiné megkapta a kiutazási engedélyt.

14. Dr. Erdei Gyula

Lakcíme: Szolnok, Szántó krt. 12. Jogtanácsos. 38 éves.

1986. március 8-án családjával IBUSZ-társasutazás keretében Ausztriába utazott. Itt politikai menedékjogot kért, de három nap elteltével meggondolta magát, és a kinttartózkodásra engedélyezett időn belül hazatért Magyarországra. Kísérletéről a rendőrség hónapokkal később – valószínűleg besúgás folytán – szerzett tudomást. 1986. október 10-én útlevelét a Szolnok Megyei Rendőr-főkapitányság – szabálysértési eljárás lefolytatása nélkül – bevonta, és dr. Erdei Gyulát „a külföldre történő utazásból 1991. március 15-ig kizárta”, mert „külföldi tartózkodása alatt a Magyar Népköztársaság állampolgárához nem méltó magatartást tanúsított”.

Az útlevél bevonása után a tanács apparátusában betöltött jogászi állását is elvesztette; jelenleg az egyik Szolnok környéki tsz jogásza.

A határozat ellen benyújtott fellebbezést a határozat szövegének elismétlésével – visszautasították.

A fellebbezés visszautasítása után dr. Erdei Gyula közérdekű bejelentéssel fordult a legfőbb ügyészhez. Álláspontja szerint az útlevélre vonatkozó rendelkezések nincsenek összhangban az alkotmánnyal és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányával. A magyar törvények ugyanis nem határozzák meg a közrend és a jelentős közérdek fogalmát, amelyre hivatkozva az útlevélkérelmet sok esetben megtagadják. „Teljesen nyilvánvaló – írja dr. Erdei Gyula –, hogy a jogalkotók nem kizárólag a büntető törvénykönyvben és a Szabálysértési kódexben szankcionált magatartásformákra gondoltak. Hiszen ebben az esetben sokkal pontosabban fogalmazhattak volna. Például úgy, hogy a jogszabály utal a Btk. és a Szabálysértési kódex vonatkozó tényállásaira, amelyek megvalósítása miatt indított büntető- vagy szabálysértési eljárás kizárja az utazási jog gyakorlását. A jogalkalmazási gyakorlat egyértelműen kizárja az előbbi állítást. Mert pl. az elvált feleség vagy más személyes bosszútól fűtött bejelentése, vagy a »feltett kérdésre adott válasza«, a munkáltató és munkavállaló közötti ellentétből származó munkáltatói vélemény – bár büntető vagy szabálysértési eljárás megindítására nem szolgáltat alapot – az utazási jog korlátozására általában elég oknak bizonyul.” A fentiek és egyéb érvek alapján a bejelentő arra szólította fel a legfőbb ügyészt, hogy az Alkotmányjogi Tanács előtt kezdeményezze a kifogásolt jogszabályok felülvizsgálatát.

A levélben foglalt javaslatot a Legfőbb Ügyészség nem méltatta figyelemre, de dr. Erdei Gyula személyes ügyében érdemi választ adott. A legfőbb ügyész megbízottjának levelét, dokumentumként, teljes egészében közöljük:

Ig. 517/1986.
dr. Erdei Gyula
Szolnok, Szántó krt. 12. III. em. 15.
5000                                                                       

Értesítem, hogy a legfőbb ügyész elvtárshoz küldött beadványát – melyet útlevélügyükkel kapcsolatos panasznak tekintek – a Belügyminisztérium Országos Rendőr-főkapitányság Útlevél Osztályán kivizsgáltam. A rendelkezésre álló iratokból megállapíthatóan Önök 1986. március 8-án az IBUSZ által szervezett társasutazás keretében azzal az elhatározással utaztak ki Ausztriába, hogy nem térnek vissza Magyarországra. A külföldi tartózkodásuk során csoportjukat elhagyták, és az osztrák hatóságoktól politikai menedékjogot kérték. Önök azzal a magatartásukkal, hogy a külföldre utazásuk valódi célját – külföldön való letelepedés – eltitkolták, az útlevélhatóságot a kiutazási engedély megadása tekintetében félrevezették.

Azzal pedig, hogy külföldi hatóságoktól politikai menedékjogot kértek, a Magyar Népköztársaság állampolgárához nem méltó magatartást tanúsítottak. Ezek figyelembevételével jogszerűen járt el az első- és másodfokú útlevélhatóság, amikor Önöket – 5 évi időtartamra – a külföldre utazásból kizárta. Mivel a beadványuk közérdekű bejelentésnek nem tekinthető, az útlevelük bevonásával kapcsolatos eljárás pedig jogszerű, ezért ügyészi beavatkozásra nincs alap. Budapest, 1986. november 24.

Dr. Pócsi Lajos s. k.                                                   
osztályvezető ügyész

A Legfőbb Ügyészség álláspontjával szemben több ellenvetés is lehetséges. Semmilyen vizsgálat nem bizonyította például, hogy dr. Erdei Gyula a letelepedés szándékával indult külföldre, és nem a helyszínen határozta el, hogy menedékjogot kér, a menedékjog kérését pedig tételesen semmilyen jogszabály nem tiltja. A jogi ellenvetéseknél azonban fontosabb az ügy – és a levél – politikai tanulsága.

A politikai menedékjog megszerzése világszerte egyre nehezebbé válik. A nyugati hatóságok – mindenekelőtt az NSZK hatóságai – azzal érvelnek, hogy a magyar állampolgárokat nem fenyegeti büntetés, ha a menedékjog megtagadása esetén hazatérésre kényszerülnek.

Dr. Erdei Gyula esete bizonyítja: ez nem igaz. Ha kintmaradási kísérletükre fény derül – és ez alig elkerülhető – legalábbis utazási szabadságuk (és többnyire állásuk) elvesztésével kell bűnhődniük.

A Legfőbb Ügyészség álláspontja azonban súlyosabb lehetőséget is sejtet. Az útlevélhatóság félrevezetése, amelyre a levél céloz – előkészületnek tekinthető a külföldön tartózkodás szabályainak kijátszására. Ez pedig a büntető törvénykönyv 217. § (5) bekezdése szerint két év szabadságvesztéssel büntethető vétség.

A jogi lehetőség tehát megvan rá, hogy bárkit, aki hiába kért politikai menedékjogot, és ezért haza kellett térnie, kísérletéért itthon szabadságvesztéssel büntessenek.                                                                

15. Kőszeg Ferenc

1939. április 26-án született Budapesten. Lakcíme: Budapest V., Felszabadulás tér 4. Tanár.

1962-től számos alkalommal utazott mind kelet-európai, mind nyugati országokba, az utóbbiakba mindig látogató-útlevéllel.

1979-ben aláírta azt a nyilatkozatot, amellyel mintegy 250 magyar állampolgárral együtt tiltakozott a csehszlovák Charta-mozgalom polgárjogi aktivistáinak prágai elítélése ellen. Ezt követően tizenhat éves folyamatos munkaviszony után elvesztette könyvkiadói szerkesztői állását.

1981 óta a Beszélő egyik szerkesztője.           

1980-ban, majd 1982-ben ismét látogató-útlevelet kért Nyugatra. A kiutazási engedélyt mindkét alkalommal megkapta.

1982 nyarán, még elutazása előtt, 10-12 civil ruhás férfi és három autó néhány napon át folyamatosan követte, az utcán lökdösték és goromba megjegyzésekkel zaklatták.

1983 márciusában, majd áprilisban lakásán házkutatást tartottak, szamizdatkiadványokat foglaltak le, és sajtórendészeti vétség gyanúja alapján eljárást indítottak ellene. A büntetőeljárást rendőri figyelmeztetéssel zárták le. 1984 januárjában a Szolnok Megyei Rendőr-főkapitányság újabb eljárást kezdeményezett; ekkor sajtórendészeti szabálysértés címén hatezer forint pénzbírságra ítélték.

1984-ben a Westdeutsches Rundfunk[SZJ] meghívta egy a folyóirat-szerkesztés problémáival foglalkozó, Svájcban rendezendő konferenciára. Miután a Művelődési Minisztérium illetékes tisztviselője elutasította, hogy támogassa a szolgálati célú utazás engedélyezése iránti kérelmet, Kőszeg Ferenc a meghívólevél alapján látogató-útlevelet kért. Kérelmét arra hivatkozva utasították el, hogy a külföldi tartózkodásához szükséges anyagi feltételek nincsenek biztosítva. Fellebbezésében korábbi utazásaira hivatkozva igazolta, hogy útjának megvannak az anyagi feltételei. Az ORFK Útlevélosztálya módosította az I. fokú határozatot: a kérelmet „Kiutazása közrendet sért” indoklással utasították el.

1985-ben vendégkutatói meghívást kapott Amerikából. A New York-i New School for Social Research[SZJ] meghívója alapján kért látogató-útlevelet, és az egyéves kiutazási engedélyt kilencven nap várakozás után megkapta.

Amerikában különböző egyetemeken több előadást tartott, és amerikai lapokban – így 1986. június 18-án a Wall Street Journalban – cikkeket publikált a magyarországi politikai és gazdasági reformok esélyeiről. Nyugati útjáról 1986. július 31-én tért haza.

1986 szeptemberében Prágába és Varsóba utazott. Egyhetes útjáról szeptember 15-én érkezett haza.

Néhány hét múltán adategyeztetés átlátszó ürügyével behívták a BRFK Útlevél Alosztályára, és visszavonták útlevelét, mert „Külföldi tartózkodása alatt a Magyar Népköztársaság állampolgárához nem méltó magatartást tanúsított”. Az október 16-án kelt határozat Kőszeg Ferencet a jogszabályban megengedett maximális időtartamnál, öt évnél is hosszabb időre, 1991. október 31-ig zárja ki a külföldi utazásból.

Az intézkedésben részt vevő állambiztonsági nyomozó a határozat közelebbi okára vonatkozó kérdéseket visszautasította. Még azt sem mondta meg, hogy a kifogásolt magatartást Kőszeg Ferenc Amerikában vagy Kelet-Európában tanúsította-e. Feltételezhető ugyanis, hogy a szeptemberi utazást a belügyi szervek összefüggésbe hozták az ekkorra már valószínűleg ismeretes előkészületeivel annak a közös nyilatkozatnak, amelyet magyar, csehszlovák, lengyel és NDK-beli másként gondolkodók október 22-én tettek közzé, a magyar forradalom 30. évfordulója alkalmából. A határozat ellen beadott fellebbezést, amely a Demokrata c. szamizdat-folyóirat 11. számában is megjelent, az ORFK Útlevélosztálya további indoklás nélkül elutasította.

16. Orosz István

1950. október 25-én született Budapesten. Lakcíme: Dunabogdány, Táncsics u. 37. Szellemi szabadfoglalkozású fordító.

Nyugatra korábban egy alkalommal, 1977-ben utazott. Kelet-európai országokban több ízben járt.

1985 nyarán feleségével együtt turistaútlevéllel Angliába utazott. Minthogy felesége egyéves ösztöndíjat kapott doktori disszertációja megírására, kinttartózkodási engedélye meghosszabbítását kérte. Kérelmét először elutasították, majd – több hónappal később – mégis teljesítették.

Hazatérése után 1986 októberében behívták a Pest Megyei Rendőr-főkapitányságra, és elbeszélgettek vele. Bár eljárását kifogásolták, minthogy kintmaradását végül engedélyezték, elmarasztalására nem volt törvényes alap.

1986 őszén bírálata jelent meg a párizsi Irodalmi Újság 1986/3. számában Száraz György Pálffy-életrajzáról. Cikkében Szász Béla Minden kényszer nélkül című könyve kapcsán foglalkozott azzal a szereppel is, amelyet Kádár János akkori belügyminiszter játszott a Rajk-perben. (Többek feltételezése szerint Kádár beszélte rá a már több hete letartóztatott, megkínzott Rajkot, hogy a párt érdekében színleg vállalja el a perben rárótt szerepet.)

Írása megjelenése után, 1987 márciusában Orosz Istvánt újra behívták a Pest Megyei Rendőr-főkapitányságra, és útlevelét a szokásos – „Külföldi tartózkodása alatt a Magyar Népköztársaság állampolgárához nem méltó magatartást tanúsított” indoklással visszavonták. Részletesebb magyarázatot írásban ezúttal sem adtak, de szóban közölték, hogy az intézkedésre Kádár János személyének megsértése miatt került sor. A külföldi utazástól a határozat kézhezvételétől számított öt évre tiltották el.

17. Dr. Pákh Tibor

1924. augusztus 11-én született Komáromban. Lakcíme: Budapest II., Sólyom u. 7/a. Szakfordító.

1960-ban a szovjet–magyar kapcsolatok természetéről írott tanulmányáért egy katonai bíróság zárt tárgyaláson hűtlenség címén tizenöt évi börtönbüntetésre ítélte. 1966 és 1971 között több ízben éhségsztrájkot kezdett: azt követelte, hogy ügyét rendes bíróság előtt tárgyalják újra, és távolítsák el a börtönből a Belügyminisztérium operatív tisztjeit, akik a már elítélt rabokat újra meg újra kihallgatták. Éhségsztrájkjai idején a rabkórház elmeosztályára vitték át, és elektrosokkal, valamint gyógyszeres kezeléssel kényszerítették az éhségsztrájk abbahagyására. 1971-ben polgári elmegyógyintézetbe vitték át, s innen – betegségére való tekintettel – szabadlábra helyezték. Bár formálisan ideggondozói felügyelet alatt állt, megkapta a Kelet-Európára érvényes kiutazási engedélyt.

1979-ben Lengyelországba utazott, és egyetlen magyarként részt vett a Podlawa Lesna-i templomban rendezett hosszú böjtben (éhségsztrájkban), amellyel lengyel polgárjogi aktivisták társaik letartóztatása ellen tiltakoztak.

1980. október 4-én újból ki akart utazni Lengyelországba, de a magyar határon leszállították a vonatról, és elkobozták az útlevelét. Az eljárás ellen október 5-én panaszt emelt a legfőbb ügyésznél, és másnap tiltakozóböjtöt kezdett a budapesti egyetemi templomban. Három nap múlva, október 9-én erőszakkal beszállították az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe. Itt kényszergyógykezelésnek vetették alá, és durva fizikai erőszakkal – az ápoltak közreműködésével – többször megetették.[SZJ] A kórházat október 26-án hagyhatta el, miután az eljárás ellen széles körű aláírásgyűjtés indult.

1986-ban Nyugatra érvényes útlevelet kapott. Hazatérésekor, május 5-én az útlevél-ellenőrzést végző határőrök elvették az útlevelét, a vámhatóság beosztottjai pedig lefoglalták a nála lévő csaknem kizárólag vallásos tárgyú és jobbára idegen nyelvű könyveket és prospektusokat. (Lefoglaltak két darab német nyelvű mariazelli emlékkönyvet, egy német nyelvű leírást a németországi Mária-kegyhelyekről, egy kötet angol nyelvű vallásos elmélkedést, egy angol nyelvű prospektust a svéd parlamentből, valamint a Mindszenty élete c. magyar nyelvű művet.)

Az intézkedés után a BRFK Útlevélosztálya az útlevelet visszavonta, és Pákh Tibort „a külföldre történő utazásból 1991. május 31-ig kizárta”, mert „Külföldi tartózkodása alatt a Magyar Népköztársaság állampolgárához nem méltó magatartást tanúsított”.

A határozat elleni fellebbezést az ORFK Útlevélosztálya szeptember 24-én elutasította. A határozat záradéka: „A döntésnél figyelembe vettem a Legfőbb Ügyészséghez intézett beadványát is” – azaz határozatával a döntéshozó – Drucker Tiborné rendőr ezredes – a legfőbb ügyészhez benyújtott panaszt is elutasította.

18. Fónay Jenő

1927. szeptember 5-én született. Lakcíme: Budapest II., Frankel Leó út 7. Mérnök, rokkantnyugdíjas.

1956-os politikai tevékenységéért – részint koholt vádak alapján – halálra ítélték, majd ítéletét kegyelemből életfogytiglani szabadságvesztésre változtatták. Az 1963-as általános amnesztiával szabadult. Mint meghatározatlan idejű szabadságvesztésre ítélt, a büntetett előélet hátrányos következményei alól való mentesítést bírói úton nem kaphatott, kegyelmi kérvényt az Elnöki Tanácshoz nem nyújtott be.

Első ízben 1967-ben próbált külföldre utazni; kérelmét visszautasították. Büntetett előéletére hivatkozva utasították vissza 1977-ben, 1981-ben s végül 1985-ben benyújtott útlevélkérelmét is.

Peréről és börtönéveiről írt könyve Megtorlás címmel Svájcban jelent meg.

Külföldön sosem járt.

19. Lőcsei Pál

1922. január 21-én született Békéscsabán. Lakcíme: Budapest II., Trombitás u. 2. Újságíró, szociológus, nyugdíjas.

1947-től a Szabad Nép szerkesztőségében dolgozott. 1953-ban csatlakozott ahhoz az újságírói csoporthoz, amely a szerkesztőségben Rákosival szemben határozottan Nagy Imrét és 1953 júliusában meghirdetett kormányprogramját támogatta.                                 

1954-ben a szerkesztőségből eltávolították. 1956 októberében azok közé tartozott, akik Nagy Imrét politikai irányváltásra, a forradalom eredményeinek elismerésére ösztökélték. 1957 januárjában letartóztatták, 1958-ban államellenes szervezkedés címén egyszemélyes perben nyolc év szabadságvesztéssel büntették. 1962. július 1-jén szabadlábra helyezték. 1965-től a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutató Intézetének tudományos munkatársa.

1972-ben intézete lengyelországi tanulmányútra akarta küldeni, a szolgálatiútlevél-kérelmet azonban elutasították, mivel a kérelmező „büntetőítélet hatálya alatt áll”. A határozatot a másodfokú hatóság sem változtatta meg, holott a fellebbezéshez csatolt levélben az intézet igazgatója és személyzeti vezetője az utazás tudományos értékére, és Lőcsei Pál politikai lojalitására hívta fel a döntéshozó figyelmét.

Fellebbezésében Lőcsei Pál arra hivatkozott, hogy szabadon bocsátása óta több mint öt év telt el, sőt, ha büntetésének teljes idejét le kellett volna töltenie, akkor is hét éve szabad lenne, tehát büntetőítéletének hatálya már megszűnt.

Az érvelés téves volt: az 1972-ben – és jelenleg is – érvényes rendelkezés szerint az elítélt szabadulása után 10 évvel a bíróságtól kérheti mentesítését a büntetett előélet hátrányos következményei alól. (1971-ig a politikai elítéltek kötelező várakozási ideje 15 év volt.)

Tévedéséről Lőcsei Pált az útlevélosztály nem világosította fel, holott jogpolitikai alapelv, hogy az államigazgatási szerveknek különös gondot kell fordítaniuk az ügyfelek tájékoztatására. Büntetett előélete ellenére 1979-ben megkapta a szocialista országokba érvényes útlevelet, 1985-ben pedig engedélyezték kiutazását Jugoszláviába.

Nyugatiútlevél-kérelmét – büntetett előéletére hivatkozva – 1979-ben, 1985-ben és utoljára 1986-ban is elutasították.                            

20. Mécs Imre

1933. szeptember 4-én született Budapesten. Lakcíme: Budapest XII., Zugligeti út 33. Villamosmérnök.

Műegyetemi hallgatóként 1956 novemberében diákokból és munkásokból ellenállási csoportot szervezett. Tevékenységéért mint az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetőjét 1958 májusában halálra ítélték, az ítéletet a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa 1959 februárjában életfogytiglani szabadságvesztésre enyhítette. Az általános amnesztiával szabadult 1963 márciusában.

1972-ben munkáltatója ki akarta küldeni a szovjet Rádióipari Minisztérium moszkvai kiállítására, amelyen bemutatták egy találmányát. Az útlevél kiadását a BRFK Útlevél Alosztálya a kérelmező büntetett előéletére hivatkozva megtagadta, majd a munkáltató közbenjárására – Mécs Imre beidézése és kihallgatása után – mégis engedélyezte. Ettől kezdve Mécs Imre – noha a büntetett előélethez fűződő hátrányos következmények alól nem mentesült, és mint életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt, csak kegyelmi úton mentesülhetett volna – hét éven át rendelkezett a kelet-európai országokba való kiutazásra jogosító piros útlevéllel. Nyugatra azonban hiába kért több ízben is útlevelet.

1979-ben aláírta a csehszlovák polgárjogi aktivisták prágai elítélése ellen tiltakozó memorandumot: ekkor piros útlevelét – büntetett előéletére hivatkozva – visszavonták. Erre a hatóság jogosult, ha olyan kizáró okról szerez tudomást, amelynek alapján az útlevélkérelem megtagadható. Csakhogy a büntetett előélet semmiképpen sem lehetett új tény, hiszen a hatóság nyilvántartásában mindig is szerepelt.

1982-ben munkáltatója egy müncheni konferenciára delegálta: ekkor kapta meg első ízben a nyugati utazásra jogosító kék útlevelet.

1983 áprilisában beszédet mondott Péterfi Miklós, az 1956-os Újpesti Munkástanács tagja temetésén.[SZJ] Ezután rendőri figyelmeztetést kapott, majd visszavonták az útlevelét, minthogy kizáró ok keletkezett: az akkor már húsz éve folyamatosan fennálló büntetett előélet.

1985-ben nyugati turistaútra kért és kapott útlevelet; ekkor a már egységes útlevélbe megkapta a szocialista országokba szóló kiutazási engedélyt. 1986-ban szakmai társasutazás keretében járt ismét Nyugaton majd Csehszlovákiában.

1986 őszén aláírta az 1956-os forradalom harmincadik évfordulójára kibocsátott Nyilatkozatot, és interjút adott több nyugati lapnak és tévétársaságnak.

1987-ben az USA-ba kért kiutazási engedélyt, hogy meglátogassa Bostonban tartózkodó lányát. Kérelmét – büntetett előéletére hivatkozva – ismét visszautasították. Elutasították fellebbezését és a belügyminiszternek címzett felülvizsgálati kérelmét is, hiába utalt arra, hogy meghívója a híres bostoni műszaki egyetem, a MIT tanára, és mint négyszeres kiváló feltaláló útja során a népgazdaság számára is hasznos, új szakmai ismeretekre tehetne szert.

Hasonlóképpen formális választ kapott a Horváth Istvánhoz, az MSZMP KB titkárához küldött beadványára.

21. Rácz Sándor

1933. március 17-én született. Lakcíme: Budapest XII., Széher út 7. Szerszámkészítő szakmunkás, rokkantnyugdíjas.

1956-ban a Nagy-budapesti Munkástanács elnöke volt, politikai tevékenységéért életfogytiglani börtönre ítélték. Útlevélkérelmeit minden alkalommal büntetett előéletére hivatkozva utasították vissza.

1986-ban meghívást kapott a legnagyobb amerikai szakszervezeti szövetség, az ALF-CIO washingtoni központjától. A meghívás alapján benyújtott útlevélkérelmet ismét visszautasították. Fellebbezése ügyében behívták a BRFK Útlevél Alosztályára, átadták a fellebbezés elutasításáról hozott írásos határozatot, és „bizalmasan” közölték vele, hogy sosem fog útlevelet kapni. E beszélgetés után Rácz Sándor panaszt nyújtott be a belügyminiszterhez.

1987. március 12-én, a késő esti órákban két civil ruhás nyomozó jelent meg a lakásán, és átnyújtották az útlevelét.

Szűrös Mátyás, az MSZMP KB külügyi titkára március 13-án indult az Egyesült Államokba.

22. Sever József                                  

1956. november 26-án született, Eisenstadtban (Ausztria). Lakcíme: Tata II., Vörös Hadsereg útja 5/2. 11. Faipari mérnök.                                              

1977-ben – sikeres egyetemi felvételi vizsgája után – sorkatonai szolgálatra hívták be. A szokásos 11 hónapos szolgálati idő letöltése után tanulmányait 1978-ban kezdte meg.

Nyugati útlevelet 1980-ban, majd 1984-ben kért és kapott. Kelet-európai országokban számos alkalommal járt.

Egyetemi évei alatt katolikus bázisközösségekkel került kapcsolatba. Ettől kezdve vallja magát hívő kereszténynek.

1984-ben, tanulmányai befejezése után ismét behívták a hátralévő kéthónapos szolgálatra. Ekkor – meggyőződéshez híven – a fegyveres szolgálatot megtagadta. Ezért 14 havi fogházra ítélték. Büntetését Baracskán töltötte le, 1985 novemberében szabadult. Állásába visszavették.

Bírói mentesítését a büntetett előélet hátrányos következményei alól 1990-ben kérheti, törvényi mentesítésre 1995-től jogosult. 1987-ben turista kiutazási engedélyt kért az NSZK-ba és Ausztriába. Noha büntetett előéletű, kérelmét – május 26-án – nem erre hivatkozva utasították el, hanem a szokványos „Kiutazása jelentős közérdeket sért” formulával. A Komárom Megyei Rendőr-főkapitányság határozatát július 17-i kelettel az ORFK útlevélosztálya is helybenhagyta.

23. Barnóczky István

1962. augusztus 17-én született. Lakcíme: Miskolc, Középszer u. 62. Melegburkoló szakmunkás.

Sosem járt külföldön. Tizennyolc éves korától két évig rendőri felügyelet alatt állt. 1985 szeptemberében Diósgyőrön egy futballmeccsen összeszólalkozott egy rendőrrel, s azt mondta neki: Utállak. A megbántott rendőr egy társával utánafutott. „Kit utálsz te?” – kiáltással elkapták, megverték, majd előállították. Kihallgatása után szóban közölték, hogy ügyét hatósági személy megsértése miatt vádemelési indítvánnyal átadják az ügyészségnek.

További kihallgatásra nem idézték be, ügye folytatásáról semmiféle értesítést nem kapott, de amikor öt hónappal később útlevelet kért Csehszlovákiába, ezt azzal utasították el, hogy büntetőeljárás alatt áll. Hasonló választ kapott újabb kérelmére fél évvel később.

1987 áprilisában újabb kérelmet nyújtott be. Abban a hiszemben, hogy a másfél éve abbamaradt büntetőeljárás időközben megszűnt, arra a kérdésre, büntetőeljárás alatt áll-e, az útlevélkérő-lapon nemmel válaszolt. A Miskolci Rendőrkapitányság 1987. május 26-án kelt határozata az MT útlevélrendelet 7. § (2) bekezdés a) pontja alapján kérelmét visszautasította, mert „a büntetőeljárására vonatkozóan valótlan adatot közölt” és a külföldi utazásból három évre – 1990. április 28-ig – kizárta.

A vádemelési indítványt a büntetőeljárás szabályai szerint a nyomozó hatóságnak három (az 1987-es módosítás értelmében nyolc) napon belül meg kell küldeni az ügyészségnek, az ügyész pedig tizenöt, illetve – hosszabbítás esetén – harminc napon belül dönt, hogy vádat emel, felfüggeszti vagy megszünteti az eljárást (Be. 145. 9. § [11] és [2] bekezdés). Másfél évig elhúzódó büntetőeljárás, amelyről a terhelt nem tud, nem létezhet. Ha tehát a fentebb előadottak megfelelnek a valóságnak, nem az útlevélkérelem benyújtója, hanem a hatóság állított valótlant, és a büntetőeljárás meg sem indult.

Ezt valószínűsíti az is, hogy a fent idézett kijelentés („Utállak”) a jogszabályok szerint aligha minősíthető bűncselekménynek. (Vö. a Btk. 232 § [1] bekezdését hatósági vagy hivatalos személy megsértésének vétségéről és a 271. § [1] bekezdését a garázdaság bűntettéről.)

24. Sz. M.

1952-ben született Budapesten. Ügyintéző.

1972-ben részt vett a március 15-i diákmegmozdulásban – ezért 7000 Ft pénzbüntetést kapott, és kizárták a főiskoláról, amelynek hallgatója volt. Ugyanebben az évben Bulgáriába kért kiutazási engedélyt – ekkor piros útlevelét „Kiutazása közrendet sért” indoklással visszavonták. 1978-ban és 1979-ben nyugati társasutazáson vett részt. 1981-ben Jugoszlávián való átutazásra kért engedélyt. A kizárólag kelet-európai országokba érvényes útlevéllel átment Ausztriába, és az engedélyezett időnél tovább tartózkodott Jugoszláviában is.

Hazatérése után szabálysértési eljárás indult ellene; a lakhelye szerint illetékes kerületi rendőrkapitányság a kiszabható pénzbüntetést (maximum 10 000 Ft) mellőzte, de útlevelét öt évre, 1987 szeptemberéig bevonta. Ez év nyarán a kerületi rendőrkapitányságon azt a tanácsot kapta, hogy legkorábban 1988-ban próbálkozzon újabb útlevélkérelemmel.

25. Gortva László

1951. december 15-én született Budapesten. Lakcíme: Budapest VII., Vörösmarty u. 9.

1967-ben tiltott határátlépés kísérlete és izgatás miatt letartóztatták. (Az izgatás vádjához az szolgált alapul, hogy letartóztatásakor 1956-os jelvényt találtak nála.) Fiatal korára való tekintettel a börtönbüntetést az előzetes letartóztatás idejével kitöltöttnek tekintették.

1968-ban destruktív szellem terjesztése miatt kizárták az ország összes középiskolájából, ettől kezdve műszaki rajzolóként dolgozott.

1971-ben szocialista országokba szóló útlevélkérelmét visszautasították arra hivatkozva, hogy munkahelye nem javasolja kiutazását.

1972-ben megkapta a kelet-európai útlevelet, de jugoszláviai útlevélkérelmét visszautasították azzal, hogy kiutazása közérdeket sért.

1971-ben kivándorló-útlevelet kért Svédországba. Megkapta a svéd elővízumot, kiutazási kérelmét azonban visszautasították, mert meghívója nem hozzátartozója.

1973-ban feleségül vette meghívóját. Felesége nála több mint húsz évvel idősebb volt, magyar származású svéd állampolgár. Kivándorlási kérelmét újból visszautasították. Felesége öngyilkosságot követett el.

1977-ben kiutazott az NDK-ba, illegálisan munkát vállalt, és több mint egy évet töltött kint. 1978. november 10-én az NDK hatóságok letartóztatták, kiadták a magyar szerveknek. Tiltott határátlépés miatt tíz hónap szabadságvesztésre ítélték, ebből hét hónapot ült le, 1979-ben szabadult.

Kiszabadulása után, 1979-ben levelet írt a Szabad Európának: szívesen készítene számukra színes riportokat hazai eseményekről. Szabályosan postázott levelét a vámhatóság felbontotta, és kémkedésre való felajánlkozás címén (Btk. 147. § [2] bekezdés) három év fegyházra ítélték, és tíz évre eltiltották a közügyektől. Minthogy a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól legkorábban 1992-ben mentesülhet, útlevelet kiszabadulása óta nem kért.                         

26. Kis János

1943. szeptember 17-én született Budapesten. Lakcíme: Budapest XI., Kelenhegyi út 23/a. Filozófus.

1967-től az MTA Filozófiai Intézetének munkatársa volt; publikációi a Kritikában, a Magyar Filozófiai Szemlében, az Általános Nyelvészeti Tanulmányokban és más folyóiratokban jelentek meg.                 

1972-ben turistaútlevéllel Franciaországban járt.

1973-ban a Politikai Bizottság határozatban ítélte el Lukács György egyes tanítványainak „antimarxista nézeteit”. E határozatban bírálta – Bence Györggyel és Márkus Györggyel közösen írt – Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan? című kiadatlan könyvét. A határozat nyomán a szerzőket elbocsátották állásukból, és foglalkoztatási tilalommal sújtották őket.

A következő tíz évben Kis János minden nyugati útlevélkérelmét elutasították. Az elutasítást 1978-tól általában a „Külföldre történő utazása jelentős közérdeket sért” formulával indokolták.

1979-ben Lengyelországba utazott, és találkozott a KOR[SZJ] néhány tagjával. Amikor újabb kelet-európai kilépési engedélyt kért, behívták akkori lakhelye szerint illetékes XII. kerületi rendőrkapitányságra, és közölték vele, hogy a jövőben kelet-európai országokba sem utazhat. Piros útlevelét nem kapta vissza.

Időközben szamizdatkiadásban számos elméleti tanulmánya jelent meg. Bence Györggyel közösen írt könyve A szovjet típusú társadalom marxista szemmel 1977-ben Franciaországban, 1978-ban Angliában, 1979-ben az USA-ban került kiadásra. 1981 óta a Beszélő egyik szerkesztője.

1982-ben vendégtanári meghívást kapott a párizsi École des Hautes Études én Sciences Sociales[SZJ]-ra. Ekkor megkapta a kiutazási engedélyt, és állományon kívüli professzorként három hónapig tanított a nagyhírű társadalomtudományi kollégiumban.

Az engedély megadásának politikai háttere volt. 1982-ben Amerikában tárgyalt Marjai József miniszterelnök-helyettes. Ekkor tetőzött a Magyar Nemzeti Bank fizetési válsága, a magyar államháztartásnak azonnali gyorssegélyre volt szüksége. Az International Helsinki Federation[SZJ] amerikai szervezete, a Helsinki Watch (Helsinki Jogőr) a magyar miniszterelnök-helyettes elé terjesztette azoknak a névsorát, akiktől a magyar hatóságok a közelmúltban politikai okból megtagadták a kiutazási engedélyt. Marjai ígéretet tett, hogy valamennyien megkapják az útlevelet, és szavát be is váltotta. De az ígéret csak egy alkalomra szólt.

1983 októberében a párizsi École újabb egyéves vendégprofesszori meghívást küldött Kis Jánosnak. Ezzel egy négy évig tartó és ma sem lezárult huzavona vette kezdetét. A BM útlevélrendelet szerint ugyanis „munkavállalás céljából történő utazás esetén” a kérelemhez csatolni kell „az ennek engedélyezésére feljogosított szerv… engedélyét”. (9. § [5] bekezdés c) pont). Kis Jánosnak tehát útlevélkérelme benyújtása előtt munkavállalási engedélyt kellett kérnie a Budapest Fővárosi Tanács Tervgazdasági és Munkaügyi Főosztályától. A hosszúra nyúló ügyet rövidre lehetett volna zárni, ha az ügyben illetékes másodfokú hatóság, az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal Foglalkoztatáspolitikai és Területi Főosztályának vezetője, dr. Rózsa József mindjárt elárulja a hivatalát irányító jogelvet, ahogy végül az 1987. július 2-án kelt határozatában megtette. Eszerint ugyanis a vonatkozó jogszabály – a 8/1983. (V. 4.) MT sz. rendelet –

„nem határoz meg kizáró okot, hanem az ügy összes körülményének figyelembevételével hozandó döntést a hatóság mérlegelési jogkörébe utalja, mivel a munkavállalási engedélyre az állampolgárnak nincs alanyi joga.” (Saját kiemelésünk.)

Magyarán: mehet, akinek megengedjük. Ilyen világosan az útlevélosztály ezt sosem fogalmazta meg.

De azért a Bér- és Munkaügyi Hivatalnak is négy év kellett hozzá, amíg rájött, hogy a munkavállalás (amely itthon, mint tudjuk, kötelesség) külföldön nem jog, hanem kegy. Addig a hatóság azt igyekezett bizonyítani, hogy Kis János személye nem felel meg a külföldi munkavállalóval szemben támasztott követelményeknek.

Az idézett rendelet 2. §-ának (2) bekezdése szerint a munkavállalás annak engedélyezhető, aki „magatartásánál fogva erre alkalmas”. A rendelethely tehát nem tartalmaz politikai megszorítást. A (3) bekezdés szerint az engedélykérelem elbírálásánál figyelembe kell venni, hogy a külföldi munkavállalás feleljen meg társadalmi célkitűzéseinknek, gazdasági, tudományos és kulturális szempontból hasznos legyen, és tapasztalatai a belföldi munkáltatónál hasznosíthatók legyenek. Az utóbbi előírás ellentmond az előző bekezdésnek, amely szerint a munkavállalási engedély „csak munkaviszonyban álló vagy kereső foglalkozást folytató személynek”, továbbá nyugdíjasnak, illetve velük együtt élő családtagjaiknak adható meg. (Kérdés: csak kinek nem adható meg – a lottómilliomosokat és az ún. közveszélyes munkakerülőket kivéve?) Az engedély megadásának tehát nem feltétele a belföldi munkaviszony.

Első kérelmét Kis János 1984. január 12-én adta be; a Fővárosi Tanács február 24-én az ügyintézési határidő 30 napos meghosszabbításáról értesítette, az elutasítás március 9-én kelt.

A tanács nem útlevélosztály, nem elégedhet meg azzal, hogy indoklásképpen a rendelet szövegét idézze. De azért – legalábbis ilyen ügyekben – érdemi indoklásra sem kényszerül. Közbülső megoldásként kissé átfogalmazva, cirkalmazva, egyéni interpretációval idézi a rendelet szövegét.              

Az elutasító határozat szerint

„külföldi munkavállalásnál figyelembe kell venni, hogy engedélyt csak olyan személy kaphasson, aki politikai magatartásánál fogva megfelelően képviseli hazánkat, annak érdekeit”. „Az elbírálás kritériuma az is, hogy a magyar állampolgárok külföldi munkavállalása feleljen meg társadalmi célkitűzéseinknek” stb. Következésképp: „Az engedélyező számára megszabott kötelezettségek betartása és az Ön külföldi munkavállalása ezekkel a követelményekkel nem összeegyeztethető és kellően nem megalapozható.”

Utolsó mondatukkal az ügy előadója, dr. Tordai és a határozat aláírója, dr. Vojcsek László főosztályvezető-helyettes mintegy elhatárolják magukat saját döntésüktől: az elutasítást rájuk nehezedő kényszerűségnek állítják be. Csakhogy ez sem menti fel őket bizonyítási kötelezettségük alól, amelyet az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló törvény (1981. évi I. tv.) előír. Joggal hivatkozik fellebbezésében Kis János is erre a törvényre. Nem a kérelmező hibája, hogy a Minisztertanács rendelete a kérelem teljesítését olyan kritériumokhoz köti, amelyeknek hiányát a tanács nem bizonyíthatja.

Nem ítélheti meg a tanács a külföldi tevékenység hasznosságát – különösen tudományos és kulturális hasznosságát – sem. Kis János idevágó érvelése a rendelet általános kritikája:

„…a tudományos tevékenységek természetéből következően nincs mód előre megállapítani, hogy biztosan nem származik belőlük gazdasági, tudományos és kulturális haszon. Eleve kizárni ezt az esélyt csak abban az esetben lehet, ha a hatóság tudja, hogy a kérelmező alkalmatlan a tudomány művelésére. Csakhogy itt olyan területre téved, ahol nem illetékes.” 

Az érvek nem hatottak, a fellebbezést dr. Rózsa József további magyarázat nélkül visszautasította.

Az École nem hagyta annyiban az ügyet, és elnöke, Francois Furet 1984. szeptember 5-én megismételte meghívását, most már az 1984–85-ös tanévre.

A Fővárosi Tanács ezt a tényt nem vette figyelembe, és az új kérelmet mint a  „korábban már elutasított munkavállalási kérelem” megismétlését érdemi indoklás nélkül utasította el. A másodfokú hatóság nem zárkózott el az érdemi indoklás elől. Álláspontja szerint csak olyan külföldi munkavállalás engedélyezhető, amelyek „tapasztalatai a belföldi munkáltatónál hasznosíthatók”. Azaz külföldi munkavállalási engedélyt csak az kaphat, aki itthon munkaviszonyban áll. Ezt az értelmezési lehetőséget a rendelet előző bekezdése kizárja, de kizárja a hivatal egész gyakorlata is. Az ellentmondásra Kis János is rámutat az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal vezetőjéhez benyújtott panaszában, amelyet a hivatal jogi osztálya dr. Rácz Albert államtitkár megbízásából érdemi indoklás nélkül elutasít.

1985 őszén egyébként Kis János turistaútlevéllel Spanyolországban járt, és előadást tartott az európai kultúra egységéről rendezett konferencián. A 30 napos kiutazási engedélyt szeptemberben kapta meg, néhány héttel a Helsinki Egyezményt aláíró államok budapesti Kulturális Fórumának megnyitása előtt.

A munkavállalási engedély körül folyó játék harmadszor is megismétlődik, miután 1985. június 27-én az École harmadszor is meghívja Kis Jánost, most már az 1985–86-os tanévre. A válaszok nem változnak, dr. Vojcsek az intézet harmadik meghívását ismét a notórius beadványozók ügyeiben szokásos formulával utasítja el: „lényegében megegyezik korábban már elutasított munkavállalási kérelmével.” Pedig az ügyben Francois Furet a Tudományos Akadémiánál is interveniál, hisz intézete évekkel ezelőtt többször megújított tudományos csereegyezményt kötött az MTA-val, és a magyar akadémia illetékesei meg is ígérik közbenjárásukat.

A közbenjárásnak csak annyi az eredménye – ha egyáltalán annak az eredménye –, hogy a tanács illetékes osztályán bizalmasan azt ajánlják Kis Jánosnak: ne kérjen munkavállalási engedélyt, az École legközelebbi meghívóját adja be a magánmeghívóként az IBUSZ-nál. Erre 1986 februárjában került sor. A kérelmet a BRFK Útlevél Alosztálya teljesítette, de a kért öt hónap helyett csak a szokásos 30 napos külföldi tartózkodást engedélyezték.

Fellebbezéséhez mellékelve Kis János ezt a kiutazási engedélyt visszaküldte. Az ORFK Útlevélosztálya erre megsemmisítette az elsőfokú határozatot, és a kérelmezőt munkavállalási engedély beszerzésére kötelezte.

Az útlevélkérelem benyújtása (1986. február) és a jogerős határozat kelte között négy hónap telt el, a meghívólevél érvényét vesztette, különben sem küldték vissza. Az École július 11-i dátummal küldött új meghívót, és ennek még a hiteles fordítása is időbe tellett. A BRFK Útlevél Alosztály mégis az eljárás megszüntetéséről küldött értesítést július 22-én, „mivel az útlevélkérelem elbírálásához szükséges munkavállalási engedélyt felhívásunkra nem csatolta”. Ezúttal a hatóság belátó volt: a fellebbezésre beleegyezett, hogy az eljárást a munkavállalási engedély beszerzéséig felfüggeszti. Ismét Vojcsekéken volt tehát a sor. Az augusztus 7-én beadott kérelemre a tanács október 7-én válaszolt. Most már idézik az egyébként is oly mélységesen tiszteletben tartott államigazgatási eljárási törvényt:

„az államigazgatási szerv a felülvizsgálati kérelmet érdemi vizsgálat nélkül elutasíthatja, ha… ugyanabban az ügyben ismételten terjesztették elő, és az nem tartalmaz az ügy elbírálása szempontjából lényeges új tényt vagy körülményt.” (1981. évi I. tv. 68. § [2] – helyesen: [3] – bekezdés c) pont.)

Fellebbezésében Kis János arra hívta fel a hatóság figyelmét, hogy időközben útlevelet kapott.

„Az Útlevélosztály határozata, amellyel 1 hónapos kiutazási engedélyt adott nekem, …kérdésessé teszi az eddigi elutasításokban szereplő egyik indoklást, azt, hogy magyar állampolgárhoz méltó magatartásom nincs biztosítva, s ezért mindenképpen alapot ad arra, hogy a munkaügyi hatóság érdemben elbírálja kérelmemet.” 

Láss csodát: az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal ezúttal helyt adott a fellebbezésnek, és kötelezte a tanács illetékes osztályát az érdemi eljárás lefolytatására. Az új elutasítás január 15-én kelt, aláírója ismét dr. Vojcsek főosztályvezető-helyettes. Most már mindkét torzítást tartalmazza: a megfelelő politikai magatartás és a belföldi munkáltatónál hasznosítható tapasztalat kritériumát. Csak az érdemi indoklás hiányzik. Egyetlen mondat helyettesíti. „E törvényes feltételek az Ön esetében nem állnak fenn.” Időközben a kérdés tárgytalanná vált: a BRFK Útlevél Alosztálya az eljárást megszüntette, mert az „előírt munkavállalási engedélyt nem tudta csatolni”.

A franciák belefáradtak a küzdelembe. 1987 januári kelettel azonban új meghívás érkezett. Ezúttal a New York-i New School for Social Research[SZJ] hívta meg Kis Jánost egy évre vendégelőadónak. A meghívó alapján beadott munkavállalási engedély iránti kérelemre a tanács – kézhez véve Kis János sürgető levelét – 90 nap elteltével válaszolt. Az ismerős szövegű elutasítást ezúttal Pápay Judit osztályvezető írta alá. Azt követő fellebbezésre vesztette el dr. Rózsa József a türelmét és adta írásba – amint leírásunk elején már idéztük –, hogy a külföldi munkavállalás nem alanyi jog.

A magyar hatóságok eljárása meglehetősen nagy feltűnést keltett az Egyesült Államokban. Tizenhárom neves értelmiségi, köztük Timothy Garton Ash, Arthur Miller, Susan Sontag, William Styron és Kurt Vonnegut levélben fordult Köpeczi Béla művelődési miniszterhez. „A New School számára – írták – megtiszteltetés, hogy Kis Jánost fogadhatják; vajon Magyarország számára nem megtisztelő az az érdeklődés, amelyet Kis János keltett?” A New School elnöke, Jonathan F. Fanton június 11-én tiltakozott Köpeczi Bélánál Kis János kiutazásának akadályozása ellen, majd miután nem kapott választ, július 16-án újabb levélben sürgette az ügy kedvező elintézését. Az amerikai diplomácia magas szinten interveniált Kis János érdekében. Az üggyel több amerikai lap is foglalkozott, így a New York Review of Books, a New Republic és a New York Times. Ez utóbbi cikkírója Amikor az USA és Magyarország egyformán bolond módra viselkedik című írásában a magyar útlevél-politikát az amerikai külügyminisztérium vízumpolitikájához hasonlítja, Kis János ügyét pedig ahhoz, hogy Allende özvegye, vagy Nino Pasti olasz tábornok, az európai rakétatelepítés ellenzője nem kapott beutazási engedélyt az Egyesült Államokba.

A tiltakozások, úgy tűnt, eredményt hoznak. Boldizsár Iván, a Magyar PEN Club elnöke augusztus 12-én levélben biztosította Susan Sontagot, hogy ő maga járt közben az ügyben a legmagasabb szinten, és Kis János megkapta az útlevelet. Az utazás Magyarország java érdekét (best interest) fogja szolgálni.

Míg a huzavona folyt, Kis János 1987 nyarán két hétre Bulgáriába utazott. Útlevelébe ugyanis olyan kiutazási engedélyt bélyegeztek, amely csak Bulgáriába és az NDK-ba érvényes.

A munkavállalási engedély végleges visszautasítása után Kis János ismét az útlevélosztályhoz fordult, és a New School meghívása alapján 370 napra kért kiutazási engedélyt. Kérelmét a BRFK Útlevél Alosztálya szeptember 24-én azzal az indoklással utasította vissza, hogy „magáncélú külföldi tartózkodás Európán kívüli államokba 90 napra engedélyezhető”.

Az indoklás valótlan, a BM útlevélrendelet szerint (14. §) a külföldi tartózkodás általában 90 napra engedélyezhető. Esetgyűjteményünkből kiviláglik, hogy pl. Kőszeg Ferenc ugyancsak a New School meghívása alapján 365 napra kapott látogató-útlevelet.

Utolsó, október 12-én kelt fellebbezésében Kis János így írt:

„Minthogy 90 nap alatt egész tanévre szóló oktatói kötelezettségeimnek eleget tenni nem tudok, kénytelen lennék a meghívásról lemondani. Úgy hiszem, sem meghívóim, sem mindazok a vezető amerikai értelmiségiek, akik ügyem korábbi szakaszában a magyar hatóságok elutasító határozata ellen tiltakoztak, nem fogják megérteni az újabb korlátozó döntés indoklását. Nem fogják megérteni, mert korábban hivatalos úton arról tájékoztatták őket, hogy a vendégtanári meghívás tartamára kinntartózkodási engedélyt kapok. S mivel ők is tudnak arról a nagyszámú esetről, amikor az útlevélhatóság Európán kívüli államokban egy évre vagy még hosszabb időre magáncélú tartózkodásra kiutazási engedélyt adott, óhatatlanul úgy fogják tekinteni, hogy a jelen határozat semmi más, mint annak a diszkriminatív gyakorlatnak a folytatása, mellyel a hatóság évek óta rendszeresen megakadályozza, hogy külföldi egyetemek meghívásainak eleget tegyek.”

Az ORFK Útlevélosztály helyt adott a fellebbezésnek: megküldték a kiutazási engedélyt – 90 napra.

Hátra van a kérdés: vajon a munkaügyi engedéllyel foglalkozó hatóság pápább a pápánál, és túllihegi a Belügyminisztériumot? Úgy hisszük: nem. Egyszerűen a belügy kihelyezett szerve, afféle előszűrő, amely a kérelmek egy részét visszatartja, mielőtt még az útlevélosztályra érnének. Dicstelen feladata csupán annyi, hogy a negatív döntések ódiumának egy részét átvállalja az útlevélosztálytól. Határozatainak indoklása – bár nem olyan formalizált, mint az útlevélosztály határozataié – éppoly formális. Közhivatalt vállaló jogászok szégyene, hogy átveszik a belügytől a piszkos munkát, holott eljárásuk szakmai abszurditásával nyilván tisztában vannak.

Kis János ügyében a munkaügyi hatóság és a belügy egymásra mutogató taktikája mögött egyetlen rejtett döntéshozót sejthetünk: a Központi Bizottság hivatali apparátusát. Nem a külügyi osztályt, amely megnyugtató ígéreteket tesz a külföldi tiltakozóknak és nem is a fegyveres erőket, illetve az államigazgatást felügyelő osztályt, hanem az ellenzék felügyeletével megbízott koordinációs csoportot, amely kulturális és belügyi szakértőket fog össze. Ezt a csoportot évek óta Knopp András vezeti.

De vajon miért éppen Kis Jánost sújtja a legkövetkezetesebben a diszkrimináció? Régi kommunista tradíció, hogy a párt kulturális politikája mindig a minőséget, a kikezdhetetlen értéket támadta a leghevesebben. Így tett Révai, így tesznek kései, silány utódai is.

27. Radnóti Sándor

1947. március 27-én született Budapesten. Állandó lakása: Budapest V., Stollár Béla u. 3/a. Kritikus, irodalomtörténész.

A Magvető, majd a Gondolat Könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozott. 1979-ben egyik aláírója volt annak a memorandumnak, amellyel kétszázötven magyar értelmiségi tiltakozott csehszlovák polgárjogi aktivisták prágai pere és elítéltetése ellen. Kiadói szerződését ezután nem hosszabbították meg, 1980 óta szabadfoglalkozású író.

Nagyszámú tanulmánya, kritikája jelent meg mind az első, mind a második nyilvánosság sajtójában.[SZJ] Pilinszky Jánosról írt könyve az Akadémiai Könyvkiadónál látott napvilágot, írásait angol, német, francia, olasz és szerbhorvát tudományos folyóiratok közölték. A Magyar Írók Szövetségének tagja.

Számos nemzetközi kongresszuson vett részt, előadásokat tartott Párizsban, New Yorkban, Dubrovnikban, Poznanban. Minthogy nincs állásban, szolgálati célú útlevelet nem kaphat, Nyugatra tehát csak látogató-útlevéllel utazhat. Látogató-útlevelet a jelenleg érvényes rendelkezések értelmében egy személy általában csak évente egyszer kaphat.

Az 1986-os évre két meghívást kapott: előadásra kérték fel a nancyi egyetem nemzetközi kollokviumán, a bécsi Institul für die Wissenschaften von Menschen[SZJ] pedig ösztöndíjat ajánlott fel a számára. A második meghívás alapján benyújtott útlevélkérelmet a BRFK Útlevél Alosztálya a Művelődési Minisztérium ajánlása ellenére visszautasította. Radnóti Sándor ekkor levelet írt Köpeczi Béla művelődési miniszternek: saját ügyének támogatásán kívül a szabadfoglalkozású tudományos kutatók kutatási célú utazási lehetőségeinek általános rendezését kérte.                           

A személyes ügyben a miniszter segítőkész volt: fellebbezése nyomán Radnóti Sándor megkapta az évi második kiutazási engedélyt. Az általános probléma megoldására nem került sor.

E rendezetlenségnek 1987-ben kedvezőtlenebbek voltak a következményei. Radnóti Sándor több hónapos – ezúttal magáncélú – amerikai útra készült, útlevélkérelmére azonban még hatvan nap múltán sem kapott választ. Időközben meghívták, hogy tartson előadást a Berlin–Budapest–Wien um 1900 című Nyugat-Berlinben április 24–26-án rendezendő kongresszuson. Radnóti levélben kérte az útlevélosztályt, hogy útlevelét két kiutazási engedéllyel szereljék fel, és ismételten Köpeczi Béla támogatását kérte. (Ügyében a kongresszus berlini rendezői is levelet írtak a magyar művelődési miniszternek.)

A miniszteri közbenjárásra másodízben nem került sor vagy nem volt sikeres. Radnóti Sándort már a kongresszus lezárulása után behívták az Útlevél Alosztályra, és közölték vele, hogy látogató-útlevelet egy évben csak egyszer kaphat.

Az Egyesült Államokba szóló kiutazási engedélyt megkapta.

28. Farkas Pál

1946. november 1-jén született Budapesten. Lakcíme: Budapest, Kertész u. 39. Külkereskedelmi üzletkötő.

Farkas Pál útlevélügyének minden részletére fény derül abból a levélből, amelyet 1987. április 2-án írt dr. Horváth Istvánnak, az MSZMP KB akkori titkárának, jelenlegi miniszterelnök-helyettesnek.

Álljon itt tehát a levél teljes szövege:

Tisztelt Horváth elvtárs!

Azzal a kéréssel fordulok Önhöz, hogy szíveskedjék segítséget nyújtani a kiutazásiengedély-kérelmem körül kialakult zavaros helyzet tisztázása ügyében. Előrebocsátom, hogy kérelemmel vállalatomon belül már valamennyi fórumhoz, valamint – ez a számos mellékletből is kitűnik – a Belügyminisztérium Útlevélosztálya vezetőjéhez, majd magához a belügyminiszterhez fordultam. Nem vitatható, hogy kérdéseimre általában kaptam válaszokat, ezek azonban formálisak, semmitmondók, a lényeget megkerülők voltak, így érdemi intézkedéseknek nem tekinthetők.

Emberi, de ennél jóval szűkebben értelmezhető állampolgári jogaim megsértésének érzem, hogy saját, már-már nem is létezőnek beállított útlevélügyemben nem vagyok képes a legminimálisabb információ megszerzésére sem, hogy emberek és hatóságok úgy manipulálják az életemet, mintha nem egy ember sorsáról, hanem egy használati tárgy ide- vagy odahelyezéséről lenne szó.

Megkísérlem tömören leírni a lényeget, bár sokszor feltételezésekre, következtetésekre, sejtésekre kell hagyatkoznom, konkrét ismeretek híján:

Kertészmérnök vagyok, 1970-ben végeztem, de érdeklődésem a külkereskedelem felé vonzott, így – letéve a felsőfokú külkereskedelmi szakvizsgákat, elsajátítva az angol és német nyelvet – már közel tíz éve különböző külkereskedelmi vállalatoknál, illetve a külkereskedelemmel kapcsolatos munkakörben dolgozom. Számos alkalommal jártam Európa, Ázsia és Afrika országaiban hivatalos kiküldetésben. 1984. május 6-án az NSZK-ba utaztam volna szolgálati célból. A repülőtéren meglehetősen furcsa körülmények között lezajlott vizsgálat után nálam lévő iratokat – köztük személyes feljegyzéseimet – foglaltak le (máig sem tudom, hogy ki és milyen szervtől), majd a 20/1979. (X. 14.) MÉM számú TÜK-rendelet[SZJ] megsértésére hivatkozva, véleményem szerint jogtalanul, kizártak az utazásból. Heteken át próbáltam kapcsolatot teremteni az illetékes szervekkel, hiába, bár kiutazásom elmaradása nagy értékű exportüzletkötést odázott el, és irataim hiánya munkám elvégzésében erősen gátolt. Augusztus elején 1984. július 23-i keltezéssel 5000 Ft alapprémium-csökkentés fegyelmi büntetést kaptam, melynek elfogadása ellenében augusztus 8-án kaptam vissza útlevelemet és irataimat. Az események valódi kiváltó okaként két lehetséges variációt tartottam elképzelhetőnek:

1. Öcsém, Péter 1982 tavaszán az NSZK-ba utazott, és nem tért haza, ott telepedett le.

2. Munkahelyemről vagy máshonnan feljelentést tettek ellenem, esetleg olyan vádakkal, melyek a kiutazással összefüggésbe hozhatók.

Még ugyanezen év őszén engedélyt kaptam azonban személyes célú kiutazásra meghívólevéllel, s ezt az engedélyt az ügy kétoldalú lezárásaként értékeltem. 1986. augusztus 27-ig abban a hiszemben voltam, hogy hasonló eset nem fordul majd elő. Ekkor adta be ugyanis jelenlegi cégem, a Videoton Rt. kiutazásiengedély-kérelmemet. Az engedély megadása azonban késett, vállalatom állítólag nem kapott ennek okáról tájékoztatást, tehetetlenségüket látva magam fordultam információért a BM Útlevélosztályához. A válasz 1986. december l-jén (!) keltezett levélben érkezett meg, miközben november 20-án vállalatom a kérelmet tudtom nélkül visszavonta, vélhetően nem minden előzmény nélkül. Ezután írtam a belügyminiszternek, hogy kérem különös helyzetem tisztázását, hiszen üzletkötőként dolgozom, munkaeszközöm az útlevél. Egyben tájékoztatást kértem arra vonatkozóan, hogy utazhatok-e külföldre, s ha nem, milyen indokkal tagadják meg kérelmemet. Vállalatomon belül ugyanezekre a kérdésekre kerestem feleletet. A mellékletek jól megvilágítják, hogy valójában egyetlen kérdésemre sem kaptam választ sehonnan sem. Levelezésem egyre inkább meggyőzött arról, hogy a Belügyminisztérium önkényesen dönthet állampolgárok sorsáról anélkül, hogy az érintetteket az ellenük folyó eljárás vagy vizsgálat megindulásáról, annak lefolytatásáról, a végső döntésről tájékoztatnák. Lehetetlen olyan fórumot találni, ahol az érintettek egyáltalán információkat szerezhetnének (ismétlem) saját magukkal kapcsolatos ügyekről, nemhogy olyat, amely az ellenük elkövetett jogsérelmet orvosolná. A társadalmi ellenőrzés hiánya és a nyilvánosság kizárása miatt az állampolgárok olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetnek a Belügyminisztériummal szemben, melyet állampolgári jogon sérelmezek. Így a hatóság elhibázott döntéseinek és azok végrehajtásának szinte sosincs konzekvenciája. Mivel hasonló helyzetbe bárki kerülhet, s minden bizonnyal kerül is, szíveskedjék levelemet közérdekű bejelentésnek tekinteni, és annak megfelelően vizsgálni.

Egyben kérem segítségét, hogy indokolatlanul elhúzódó ügyemet végre kielégítő megoldással rendezhessem. Negyvenéves vagyok: ez állítólag az ember leghasznosabb és legtermékenyebb alkotói korszakának ideje. Felhalmoztam meglehetős tudást és tapasztalatot, melyet társadalmilag hasznos és csakugyan alkotómunkára, nem pedig terméketlen levelezgetésre szeretnék fölhasználni. Szeretnék jó közérzettel élni és dolgozni itt, ebben az országban – kérem, segítsenek hozzá.

Budapest, 1987. április 2.                             

Tisztelettel:
Farkas Pál

Február 5-én, tehát két hónappal a fenti levél előtt Farkas Pál a Videoton vezérigazgatóját kérte ügye tisztázására. Kázsmér János vezérigazgató február 17-én kemény hangú levélben utasította dr. Molnár Ottó ügyvezető igazgatót, hogy vizsgálja ki az ügyet, vonja felelősségre a mulasztókat, és a történtekről tegyen írásbeli jelentést. De mielőtt ez a vezérigazgatói utasítás a címzetthez ért volna, február 12-én Papp József a személyzeti főosztályra kérette Farkas Pált, és hangsúlyozva, hogy az ügyvezető igazgatóval egyetértésben beszél, közölte, egyelőre úgy ítélik, az üzletkötő számára – akinek a munkájával elégedettek – belátható időn belül nem kérnek kiutazási engedélyt, mert munkaterületén nem folyik olyan munka, amely indokolná ezt, vagy ha igen, nem az ő szintjén szükséges a kiutazás.

Március 23-án Farkas Pál újabb levéllel fordult a vezérigazgatóhoz: addig ugyanis a fent leírt (és a levélben ismertetett) beszélgetésen kívül a vezérigazgatói közbelépés ellenére sem történt semmi.

Levelét nem is a jogorvoslat reményében írta Farkas Pál, hanem azért, mert úgy vélte, a vezérigazgató az egyetlen, akitől információt várhat a saját ügyéről. A vezérigazgató azonban vagy maga sem rendelkezett a szükséges információkkal, vagy mégsem kívánta továbbadni őket – ezért fordult Farkas Pál két héttel később az MSZMP KB akkori titkárához.

Dr. Horváth István feltehetőleg kivizsgáltatta az ügyet: Farkas Pál útlevele szolgálati kilépővel május 19-én megérkezett vállalatához. Erről azonban őt magát a vállalaton belül hivatalosan csak újabb két hét múlva tájékoztatták.

Június 10-én levélben köszönte meg dr. Horváth Istvánnak a közbenjárást, de ismét kifogásolta, hogy „mind ez ideig sem a Belügyminisztérium illetékes szerve, sem vállalatom illetékes vezetői semmilyen felvilágosítással nem szolgáltak az események kiváltó okait illetően”.

Június 15-én a vállalat Államközi Főosztálya vezetőjének titkárnője telefonon átszólt Farkas Pálnak, hogy másnap 3 órára menjen be a BRFK Útlevél Alosztály (VI., Népköztársaság útja 93. sz. alatti) épületébe. „Ott majd várják.”

A beszélgetésen a Belügyminisztérium két tisztje vett részt. „Ügyében mulasztások történtek” – közölték Farkas Pállal. Az egyik munkatársuk „bizonyos beérkezett információkat” nem megfelelően értékelt, és ezt a hibáját, ahelyett, hogy feltárta volna, leplezni igyekezett. Mulasztásáért fegyelmi büntetést kapott. De az Útlevélosztály munkája megsokszorozódott az elmúlt években, és a számítógépes feldolgozó rendszer még nem működik. Lássa be Farkas Pál: „Mi is emberek vagyunk.” Azt, hogy mi volt az a bizonyos információ, amelyet valaki tévesen értékelt, nem közölték.

Farkas Pált a magyarázat nem tette elégedetté. Vállalatának 1987. július 31-i dátummal felmondott.

Utolsó kérdésünk: Ha Farkas Pál esetében mulasztások történtek, vajon milyen alapon kell feltételeznünk, hogy az esetgyűjteményünkben bemutatott jogsértések nem hasonló mulasztások következményei-e? Általában: ha a Belügyminisztérium munkatársai, mint állítják, maguk is emberek, megengedhető-e, hogy tevékenységüket évtizedek óta kivonják minden földi hatalom ellenőrzése alól?

• demokrácia,
• jogok,
• Kisebbségek