Szilágyi Sándor

Nyomtatóbarát változat

A verseidet olvasva föltűnt nekem valami: gyakran használsz olyan metaforákat és vershelyzeteket, amelyekben repülésről, ejtőernyőzésről esik szó. Van ennek valami életrajzi alapja?


Hogyne. Romániában még léteznek belső légivonalak, úgyhogy én már gyerekkoromtól kezdve rengeteget utaztam repülőn. Óriási és fölszabadító élmény számomra a repülés, egy új dimenzió átélése (meghódításnak azért nem mondanám). Azonkívül – tudj’ isten – a kockázat nekem mindig is jóleső érzés volt; „narkó”, ami fölfokozza az érzékeimet, az érzékelésemet, koncentrálja a tudattartalmaimat. A repülő – bármennyire is a legbiztonságosabb közlekedési eszköznek tartjuk – azzal, hogy kiveszi az ember lába alól a talajt, a biztonságot, megtanít átélni a belevetettség érzését. Ilyen értelemben döntő emberi élményem a repülés. Nem is értem, miért nem a madarak lettek a Föld vezető civilizációja, hiszen nekik megvan az a pluszuk, hogy még egy dimenzióban mozognak.

Téged a dimenziók egyébként is foglalkoztatnak. Egyik versedben például azt írod: elképzelhető, hogy a 180. szélességi fok egy házon, egy szobán húzódik keresztül, és ha átmész a szoba másik sarkába, ott még „tegnap” van. Miért foglalkoztat ez ennyire?

Engem tulajdonképpen bármely emberi kategória szubjektív és így óhatatlanul abszurd volta foglalkoztat. Amikor efféle koordinátákban gondolkodunk, meghamisítjuk a világot. Vagy ott vannak a számok; ha Isten nem számolta meg a dolgokat, akkor mi miért számoljuk meg? Végső elemzésben ez egyfajta nyelvkritikára, nyelvkritikai ösztönre megy vissza bennem. Azt a világképet szeretném valamennyire kiigazítani, amelyet ez az amúgy praktikus, de mégiscsak primitív nyelvi rendszer kényszerít ránk. Nem fogjuk megtudni soha, milyen volna egy nem verbális típusú gondolkodás, mert a nyelven, a nyelvi kategóriákon nőttünk föl. Csak a költészet az, ami itt-ott finoman rámutathat a nyelv természetéből fakadó torzulásokra a világképünkben, világérzékelésünkben.

Kik hatottak rád, a költészetedre a legerősebben?

Ha magyar kultúrában gondolkodunk, három döntő hatást említenék: a Weöres Sándorét, Szentkuthy Miklós Prae című regényét, mely kamaszkorom meghatározó olvasmánya volt (még a régi, a nagy kiadás); döntő élményem volt a Hamvas Béla esszéivel való megismerkedés is, ami akkoriban csak A láthatatlan történet című könyvére és néhány, folyóiratban elszórt esszéjére szorítkozott. Ehhez a háromhoz mérhető egyéb hatás nem ért.

Olyan műveket említettél, amelyekhez akkoriban még itt is nehezen lehetett hozzáférni. Te hogyan jutottál hozzájuk?

Nézd, értelmiségi családtól származom – édesapám irodalomkritikus és művelődéstörténész –, úgyhogy ezek nálunk megvoltak otthon. Nem kérkedhetem azzal, hogy utánuk jártam volna.

Mennyire jut el a mai magyar irodalom az olvasókhoz, könyvtárakba?

A kortárs irodalom gyakorlatilag semennyire; azt mondhatnám, a klasszikus szerzőkön kívül semmi. Például az egyetem magyar irodalmi tanszékén elvileg megvolnának a nagy központi lapok, folyóiratok, de már egy olyan szám, amiben bármilyen problematikusnak minősített anyag van – teszem azt a középkori Erdély –, ez már elég hozzá, hogy ne kerüljön be a tanszékre. Én most arról beszélek, hogy a diákok hogyan juthatnak hozzá az irodalomhoz. Merthogy az utca embere hogyan juthat hozzá például a Kortárshoz? Erre azt mondom: sehogy.

Még mindig a költészetnél-irodalomnál maradva: mit gondolsz, a mai román irodalomból kikre kell odafigyelni?

Három igen jó prózaírót tudnék megnevezni. Az egyik Dimitri Radu Popescu; Fodor Sándor fordította a Királyi vadászat című könyvét, érdemes elolvasni. Igen jó írónak tartom Stefan Banulescut, és európai mércével mérhető író Augustin Buzura is. Ez ami a prózát illeti. A költészetről: nemrégiben halt meg Nichita Stanescu; igen jelentékeny költő volt. A ma élő költők közül Dorin Tudorant mondanám, aki most az Egyesült Államokban él és Marin Sorescut. Úgy tudom, az Európa most készül kiadni Ana Blandiane verseit. Ezek mind igen jó, európai mércével mérhető költők és írók.

Dorin Tudoran aláírta a Király Károllyal közös felhívásotokat.[SZJ] Hogyan fogadták ezt a román értelmiségiek? És hogyan fogadták az Ellenpontok megjelenését?[SZJ]

Várjál, mert ez két dolog. Az Ellenpontok megjelenését, ami négy éve volt, a románok – sajnos, a Szabad Európa román adásának propagandája miatt is – negatívan fogadták. Ez egy olyan ügy volt, ami ellen fellépett a román belügy és a román Szabad Európa is, tehát a román értelmiség ebben az egy dologban egyetérthetett mind a Bukarest II., mind a müncheni adó propagandájával. Ezért aztán roppantul megzavarodtak, amikor Dorin Tudoran – aki akkoriban, állítom, a legnépszerűbb ember volt Romániában – mellénk állt. Felül kellett vizsgálniuk a képet, amit kialakítottak rólunk. Tehát az egyszerű román tudott arról, hogy volt valami zűr, hogy rossz fiúk voltunk, de most már – úgy tűnik – jó fiúk vagyunk, hiszen Dorin Tudoran mellénk állt. Dorin aláírása óriási erkölcsi tőkét jelentett. De mindez már az Ellenpontok megjelenését követő harmadik évben történt, ’85-ben.

És hogyan fogadták az Ellenpontok megjelenését a magyarok?

Az erdélyi magyarok? Ez is változó volt. Amikor még nem lehetett tudni, hogy ez micsoda, hol készül, kik csinálják, egyesek elzárkóztak előle, hogy ez valami provokáció. Amikor a rendőri akciók megkezdődtek, néhány napig pozitív mítosz lett az Ellenpontok; minden erdélyi író azt éreztette, hogy neki is köze van hozzá, hogy ez egy derék dolog. Amikor pedig a dolgok ügyészségi föllépés nélkül elcsitultak, akkor azzal a csalódottsággal, hogy egy színjátéktól megfosztották őket, azt mondták: értelmetlen volt az egész, semmit nem használt, a helyzet – az Ellenpontok miatt – csak rosszabbodott. (Ez nyilván hamis érv volt, hiszen a helyzet trendje 1948 óta egyértelmű; tehát azt mondani, hogy azért hoztak valami sérelmes intézkedést, mert van az Ellenpontok, az egyszerűen hülyeség.) Most pedig, hogy elteltek ezek az évek, és valamiféle távlat van, az Ellenpontok megítélése pozitívabb. Az emberek látják, hogy a világ figyelme sokkal inkább felénk, Erdély felé fordul, és titokban bár, de elismerik, hogy ez az Ellenpontok érdeme is.

Én nem láttam soha eredeti példányát, csak az itteni szamizdat-utánnyomást; mondd: egyáltalán hogyan nézett ki? Stencilezett volt vagy gépelt? Hogyan terjedt? Nem neveket akarok hallani tőled, hanem szeretném elképzelni, magam előtt látni.

Hogy úgy mondjam, ez a téma már évek óta a levegőben lógott. Hárman aztán – Ara-Kovács Attila, Tóth Károly és személyem – elhatároztuk, hogy megcsináljuk. Beszereztünk egy szitát, és azzal sokszorosítottuk. Tulajdonképpen bárki megcsinálhatja...

Továbbgépelték az emberek? Vagy pénzért árultátok?

Ez Romániában egészen más. Ugye, nektek itt elég kiterjedt olvasótáborotok van, még ha ez rétegbázis is. Ott pedig még a munkatársaidat is úgy kellett kiválasztanod, hogy 100 százalékosan megbízható legyen, ráadásul a szerző felismerhető se legyen az írásból. Aztán meg, akihez eljutott, lehet, hogy rémületében rögtön fölgyújtotta vagy elvitte a rendőrségre. De azért személyes csatornákon is terjedt, tovább is másolták, ismeretlenekhez is elkerült.

Lehet-e azt mondani, hogy abban az irányban, ahogy az itteni szamizdat terjed, ti is megjelentetek? Mondjuk pár száz példányban.

Ez csak a 8. számról állítható.

Most arra szeretnélek kérni, arról beszélj kicsit: hogyan nézett ki a hétköznapokban, amikor te „illegalitásban” voltál? Megint csak azért, hogy magam elé tudjam képzelni – mert erről is mendemondák keringtek.

Igen, sok találgatás volt. Nézd, én azoknak a heteknek a történetét pontosan rögzítettem, és a megfelelő pillanatban – akár élek, akár nem élek – napvilágra is fog jutni. Jelenleg azért volna nehéz részleteiben beszélni róla, mert olyan személyek is érintve vannak benne – méghozzá kulcsfontosságú mozzanatokban —, akiknek a neve ma még nem hozható nyilvánosságra.

Nem is nevekre gondoltam, hanem például arra, hogy meddig voltál vizsgálati fogságban, bántottak-e, effélékre.

Ez is hozzátartozik a történethez, úgyhogy erről is majd a maga idejében.

Értem. Akkor hagyjuk is a múltat. Svájcba készülsz, hogy ott folytasd az életed és a munkád. Hogyan hoztad meg a döntést, hogy eljössz Erdélyből?

Nézd, az én ottlétem egzisztenciálisan annyira képtelen helyzetbe hozta a barátaimat, a családomat – van két kislányom: egy hétéves és egy három hónapos –, én pedig annyira nem éreztem, hogy akár csak moccanni is tudnék... Ezért döntöttem így.

Miből éltél?

Miután elkerültem a kolozsvári újságtól, az Igazságtól, magyartanár lettem. Az Ellenpontok miatt elvesztettem az állásomat, nem taníthattam; évekig az apám tartott el. Az utóbbi egy évben volt állásom: az Irodalomtörténeti Intézetben voltam segédkutató.

Amikor nem volt állásod, nem vihettek volna el kényszermunkára mint munkakerülőt?


Írószövetségi tag vagyok; ez munkaviszonynak számít.

Nem próbáltak kirúgatni a szövetségből?

Azt hiszem, túl nagy botrány lett volna, azért nem próbálták.

Még két kérdésem volna, a kisebbségi helyzettel, kisebbségi sorssal kapcsolatosan. Az egyik: az erdélyi helyzet megoldására különféle elképzelések szoktak kavarogni, ilyesmik, mint „Mindent vissza!”, Észak-Erdélyt vissza, föderáció, lakosságcsere, kisebbségi jogvédelem, politikai autonómia, kulturális autonómia és így tovább. Te ezek közül – vagy egyáltalán – melyik megoldást tartod reálisnak, reálpolitikailag is kívánatosnak?

Én a Groza Péter kormányzása alatti éveket – a ’45–48 közötti időszakot – megfelelőnek tartom arra, hogy ilyen keretek és állapotok között a magyarság fönnmaradjon; pontosabban: hogy önmaga döntse el, fönnmarad-e vagy sem. Nem a határok számítanak. Én nem mondom, hogy egy autonóm vagy föderatív Erdély gondolata idegen vagy elképzelhetetlen számomra. De épp arról beszélek, hogy nem az számít, hogy egy országrész kinek a kormányzása alatt van. Az számít, hogy a szellemi hazát mennyire őrizzük meg épen.

És hogy a kormányzat mennyire tartja tiszteletben a kisebbségi jogokat...

Az az ő része. De akár tiszteletben tartja, akár nem, a mi részünk az, hogy ezt a nemzeteszményt, amely a határokon túlmutat, épségben megtartsuk. Svájcban például soha föl nem merült, hogy a német kantonoknak Németországhoz kellene tartozniuk. Ugyanígy: ha Erdély soha nem fog többé Magyarországhoz tartozni, engem az sem zavar, amennyiben biztosítva látom azokat a kereteket, amelyekben az erdélyi magyarság szabadon dönthet a sorsáról.

A másik, amit szeretnék megkérdezni: a románokat foglalkoztatja-e a Szovjetunióban, Moldvában-Besszarábiában élő mintegy másfél-kétmilliónyi román kisebbség helyzete?


A román nemzetet foglalkoztatja; viszont a román kormányzat, a sajtó, a média a legkisebb célzásig se megy el arra nézve, hogy Moldvában románok élnek; messzemenően respektálják annak az országrésznek a Szovjetunióhoz tartozását. Meg sem említik, teszem azt, hogy X. Y. moldvai román költő kiadta a verseit. De a román közember – vagy mondjuk inkább így: a közértelmiségi – számon tartja őket. Én, sajnos, elég keveset tudok róluk. Azt tudom, hogy a számuk kétmillió körül mozog, hogy a kultúrájuk cirill betűs, ami önmagában is óriási elidegenedés az anyakultúrától. Meglehetősen zárt az a világ; félrevezetnélek, ha bármit is mondanék, mert első kézből semmit se tudok. De nagyon fontosnak tartom, hogy a Románián kívül élő románok sorsával is foglalkozzunk. Az egymásra utaltságból ez következik, és ezenfelül erkölcsi kérdés is. Minden kisebbségnek, a románnak is pont azokat a jogokat szeretném, mint a magyar kisebbségnek.

(1986)

• demokrácia,
• jogok,
• Kisebbségek