Bujdosó Kálmán [Dezső László]

Nyomtatóbarát változat

1975-ben kerültem egyik megyei lapunk szerkesztőségébe újságíró-gyakornokként, havi 1800 Ft kezdő fizetéssel. Előzőleg néhány hónapig tudósításokat írtam a lapnak, így figyeltek fel rám. Mint később kiderült, kivételes szerencsém volt: éppen megüresedett egy státus a lapnál, és hirtelenjében nem akadt némi íráskészséggel is rendelkező protekciós, így esett rám a főszerkesztő választása. Az enyémhez hasonló munkaerő-felvétel viszonylag ritkán fordul elő a megyei újságoknál. Az általános gyakorlat szerint többéves külsőzgetés, feddhetetlen világnézet és szocialista összeköttetés híján szó sem lehet gyors karrierről, sőt, még felvételről sem.

Már a szerkesztőségben eltöltött első nap is érdekes meglepetésekkel szolgált: a kulturális rovat vezetője például azzal fogadott, hogy felesleges „humoros” anyagokat írnom, a „színeseket” úgyis megküldi a Központi Sajtószolgálat. A belpolitikai rovat vezetője viszont megnyugtatott, hogy „a világ legdemokratikusabb sajtójának” lettem a munkatársa, mert nálunk nem létezik „a cenzúra átkos burzsoá intézménye”. A főszerkesztőnek is volt néhány kedves szava: „Ez egy igen fontos, felelősségteljes szakma. Számíthat infarktusra, gyomorfekélyre, elvonókúrára; a korai elhalálozás szempontjából – hivatalos statisztikák szerint – csak a színészek veszik fel velünk a versenyt. De azért ne keseredjen el!”

Másnap annak rendje és módja szerint bemutattak a megyei tanács és a pártbizottság vezetőinek, mint ambiciózus, politikailag megbízható új kollégát. A belpolitikai rovatba osztottak be, az ötvennyolc éves, tapasztalt pártmunkás, B. felügyelete alá. Három kiemelkedően fontos területet kaptam: a Népfrontot, az MHSZ-t és a Nőszövetséget. Rovatvezetőm roppant precíz, akkurátus ember hírében állt, de gyakran megmutatta közvetlen, emberi oldalát is. Nyáron például rövidnadrágban járt be a szerkesztőségbe, kerékpáron, és mindenkivel tréfálkozott, mindenkit „elvtárskám”-nak becézett. Kedvenc jelszava: „ín médiás rés, ahogy a latinok mondják – azaz, elvtárskám, vágjunk a dolgok közepibe.” A horatiusi elv jegyében B. célratörő fogalmazást követelt. Cikkeiben maga is kerülte a körülményeskedést: ha munkásportrét írt, nyomban a kitüntetésekkel kezdte, és a termelési eredményekkel folytatta – hőse egyénisége, élete nem tartozott a dolgok közepibe.

Rovatvezetőnk természetesen nemcsak beosztottjai stílusára ügyelt gondosan, hanem a témaválasztásaikra is. A hét elején le kellett adni a heti munkatervet, s ő ezek alapján adott eligazítást. Egyik reggel például így szólt hozzám: „Elvtárskám, bár még csak február eleje van, de okulva a tavalyi szomorú tapasztalatokon, idén – felsőbb utasításra – már most megkezdjük a nemzetközi nőnap tervszerű tudati előkészítését; természetesen indirekt módszerekkel!” Az előkészítés javarészt– mint, jó megjelenésű, fiatal kollégára” – rám hárult; többek között egy gépkocsivezető oktatónőt kellett bemutatnom színesen, élményszerűen és lebilincselően. Megírtam a cikket, s blikkfangos címet kanyarítottam fölé: Hölgyek a volán mögött... B. szigorúan csóválta a fejét: „Ejnye, elvtárskám, ejnye! Hát nem tudja, kiket neveztek hölgyeknek az ántivilágban?! Azokat a bizonyos utcasarki... nem mondom, kicsodákat.” Másnap olvashattam a cikkemet B. átigazításában, ezzel a célratörő címmel: Nők – új feladatkörben.

B. nem szerette, ha tudtán kívül más rovatoknak cikkét adtam le. Kulturális jellegű próbálkozásaimat különösen nehezményezte. „Elvtárskám, már megint partizánkodik” – csóválgatta a fejét egy-egy cikkem olvastán. – „Jegyezze meg: a kultúra csak felépítmény, másodlagos jellegű!” Egy alkalommal – az ügyeletes olvasószerkesztő segítségével – sikerült egy rosszkedvű glosszát becsempésznem a lapba. Tréfás kedvű ifjakat bíráltam meg, akik bicskával-pengével felszabdalták egy mozi hátsó sorának üléseit. Másnap – épp kiküldetésben voltam – rovatvezetőm egész nap fel s alá járkált szerkesztőségi szobájában, egymás után itta a duplákat, és mindenkinek bepanaszolt: „Ez a nyálas szájú svihák! Visszaél a jóindulatommal! Hogy merészel tapasztalatok híján bírálgatni?! Nincs elég rendes ember a megyében? Mit kell neki ilyen huligán gazemberekről írni? És még a lelkükért aggódik!!”

A szerkesztőség légkörét az állandó idegeskedés, kapkodás, rossz közérzet jellemezte. Mindenki tartott mindenkitől, mindenki irígykedett a másik cikkére. Nem morális és hiúsági okokból, hanem anyagiakból. A normán felül írt cikkért jutalék jár. Manapság a kezdő zsurnaliszta helyzete azért is nehéz, mert a sajtóban is megjelent a „piacképesség” fogalma, a konkurenciaharc. S hogy melyik újságíró „piacképes”? Aki mesterien tud lavírozni a féligazságok és az igazság között. Egy pályakezdő újságíró – bármennyire stabilnak látszik is a helyzete – sohasem lehet biztos benne, hogy akár csak félig kimondott igazságaiért, csípős glosszáiért, társadalmi riportjaiért felfelé buktatás lesz-e a fizetség, vagy több hónapos szilencium, esetleg elbocsátás.

Főszerkesztőnk annyira féltette főnöki székét, hogy a legmindennapibb, a központi lapokban ezerszer kipellengérezett visszásságok megírásáért sem vállalta a felelősséget. Kizárólag a főmunkatársak, a törzsgárdatagok, a lap tekintélyes „bizalmi” szerzői írhattak a helyi játékbolt mackókészletének hiányosságairól, a köztisztasági vállalat gondatlanságáról vagy – urambocsá' –egy kiskirálykodó téeszelnök visszaéléseiről. Előfordult, nem is egyszer, hogy csípős glosszámat a főszerkesztő dörgedelmes szavakkal utasította vissza, majd néhány nap múlva maga kapta tollvégre a visszás jelenséget – miután központi napilapjaink valamelyike is foglalkozott a témával, s ezzel irányt mutatott nekünk is.

Kicsit elegem lett a lapból, és jelentkeztem a főiskola magyar-történelem szakára; föl is vettek. A főszerkesztő ünnepélyesen megígérte, hogy tanulmányaim elvégeztével visszavesz a laphoz, talán még a fizetésemet is emelni tudja. Az iskolából is szorgalmasan küldözgettem tudósításaimat, interjúimat. Meglepetésemre többször közölték bátor írásaimat (koszos az utca, nincs elég maci a játékboltban, már megint nem lehet zsebrádióelemet kapni...), mint amikor a lap belső munkatársa voltam. Sokat jelentett, hogy megszabadultam B. atyai felügyelete alól, no meg egy régebbi munkatárs többet megengedhet magának, mint más, pláne, ha főiskolára jár.

A főiskola igazgatójával viszont hamarosan meggyűlt a bajom. Egy visszás kollégiumi intézkedést figuráztam ki. Néhány héttel később fegyelmi eljárást indítottak ellenem. Természetesen nem a cikk miatt, hanem azért, mert testnevelésórán nem másztam fel a kötélre. Ettől kezdve ahány csípős glossza, éles karcolat – annyi fegyelmi megrovás, utóvizsga. Időközben a régi főszerkesztő nyugdíjba vonult, az új főszerkesztő a kulturális rovat egykori vezetője lett, aki jól ismert, támogatott és biztatott. Megörültem hát a kinevezésének, bár hallottam, hogy tudatosan és gondosan építgette karrierjét. Voltaképpen nem csoda, hogy az olyan „lázongó szellemű” emberekre, mint amilyen szerinte én is vagyok, nem volt szüksége. Elvégeztem a főiskolát, ám az új főszerkesztő – helyettem – három tapasztalatlanabb, fiatalabb és rutintalanabb gyakornokot vett föl. Levélben reklamáltam. Válasz helyett, hét hónap múlva, egy „olvasói” kritikát kaptam egy régebben megjelent cikkemre, a főszerkesztő kommentárjával: a „levélíró” – mint kiderült, a lap munkatársa – cikkem sajtóhibáit, kisebb tárgyi tévedéseit parodizálta. A levél aláírója, egy hat elemit végzet bányászasszony az önkéntes tűzoltói állást javasolja nekem – mint egykoron szerkesztőkollégám is. Megértettem az üzenetet: emberi és politikai megbízhatatlanságom alkalmatlanná tesz arra, hogy visszavegyenek a laphoz...