Fehér Dániel [Iványi Gábor]

Nyomtatóbarát változat

Előzmények

Magyarországon a századforduló óta működik a Hetednapot Ünneplő Adventista Egyház. Az ötvenes évek elejéig virágzó életet élt; mintegy hétezer-ötszáz bemerített, felnőtt tagja volt ekkor (nem számítva a családtagokat, gyermekeket és szimpatizánsokat), és százhúsz igehirdetője.

A fordulat 1953–54-ben következett be, mikor – hatósági nyomásra – egy embercsempészésért rövid időre bebörtönzött adventista lelkész került az egyház élére.

A magyarországi adventisták, akiknek addig csupán a népegyházak ellenszenvével, a Horthy-korszakban a kommunistaság gyanújával, a fasizmus előretörésével pedig – szombatünneplésük miatt – faji-vallási üldözéssel kellett szembenézniük, két tűz közé kerültek. Az első nagyobb méretű szanálást 1957-ben hajtotta végre az egyház vezetősége: tizenkilenc lelkipásztort szélnek eresztett azzal az indoklással, hogy az ÁEH szerint kedvezőtlen a lelkészek és a hívek közötti arány.

A következő évben, egy nyárvégi éjszakán minden adventista lelkésznél házkutatást tartott a rendőrség.

Külföldön kiadott vallásos irodalom után kutattak. A hazai vallásos könyvkiadás méreteiből ítélve nem lehetetett nehéz dolguk. Ekkor kényszerítették távozásra az addigi területi vezetőket, több más kipróbált lelkésszel együtt.

1965-ben húsz-huszonöt igehirdető volt kénytelen tudomásul venni, hogy szolgálataira nem tartanak igényt. Akik ellenállásra gondoltak, ekkor tanulták meg a későbbi adventista egyházelnök nevét – Szakács Józsefnek hívják, jelenleg a Szabadegyházak Tanácsának (SZET) elnöke –, aki az elkeseredett és értetlen Uniókonferencia (a gyülekezeti képviselők országos közgyűlése) feloszlatására kihívta a rendőrséget.

Az elbocsátott lelkészekkel együtt természetesen egyháztagok is távoztak: ki önszántából, ki nyomásra. Az egyház lassan a felére zsugorodott. A megüresedett lelkészi állásokat az egyházvezetőség a lelkipásztori szolgálat hivatásszerű végzésére alkalmatlan, önálló véleménynyilvánítástól tartózkodó adventistákkal töltötte be.

Ki tudja, meddig lett volna még farkasa az adventista nyájnak az addigi elnök, ha titkolhatatlanná nem válik botrányos magánélete, így azonban távoznia kellett. Helyét azonban veje, az 1965-ös Uniókonferencia erőszakos feloszlatója foglalta el.

Ekkor harminchat lelkésze és alig négy-ötezer híve volt az egyháznak. Úgy látszott, többé nem tud talpra állni.

Tíz-tizenöt, főleg fiatalabb lelkész azonban – az egyik területi elnök vezetésével – megkísérelte a lehetetlent. Úgy próbálták megmenteni egyházukat, hogy visszanyúltak a hagyományos adventista elvekhez, mind a tanítás, mind az életgyakorlat terén; vállalták az ifjúsági munka újrakezdésével járó kockázatot, és a szombatiskolákban is igyekeztek visszatérni a bibliai alapokhoz. A megújulást kereső lelkipásztorok rendszeresen találkoztak egymással, lelkiismeretesen látogatták a híveket, próbálták felkutatni és felkarolni a perifériára szorult adventistákat. Igyekezetüket az egyház vezetői természetesen nem nézték jó szemmel.

Egyházszakadás

1975-ben Magyarországon járt P. Potter, az Egyházak Világtanácsának főtitkára. Ebből az alkalomból Szakács József is nyilatkozott az ökumenikus kérdésről, méltatván a protestánsok szervezett együttműködését. Nyilatkozata megbotránkoztatta az adventista hívők egy részét. A nemzetközi Adventista Egyház ugyanis azon a nézeten van, hogy az ökumenikus mozgalom a felekezeti határok összemosásával a katolikus egyházéhoz hasonló szervezetet eredményezhet protestáns oldalon is, tehát olyan szervezetet, mely inkább politikai intézmény, mint lelki közösség. Az adventisták jó kapcsolatokra törekszenek ugyan a más felekezetekhez tartozókkal, de a szervezett, kívülről irányított összehangolást elutasítják.

A felindult hívők véleményét Egervári Oszkár, a központi adventista gyülekezet lelkipásztora írásban terjesztette az egyháztanács elé. Szakács nyomban a levél kézhezvétele után magához kérette őt, és felszólította: azonnal vonja vissza bírálatát, különben két héten belül az utcán találja magát.

Az ökumenikus kérdés ugyanebben az időben még egy fegyelmi ügyet indított el. Vannó Zsuzsa lelkésznő, a szabadegyházak lelkészképző intézetének adventista tanára levélben kifogásolta Palotay Sándor, a SZET akkori elnöke tanévnyitó beszédét. Palotay – maga is adventista – azt fejtegette, hogy a lelkészképző ökumenikus intézmény, a közös protestáns szolgálatra készít elő. Vannó Zsuzsát is felszólították: vonja vissza levelét, ha meg akarja úszni áthelyezéssel. A lelkésznő azonban lelkiismereti kérdésnek tekintette az ügyet, és nem engedett. Azonnal felfüggesztették, majd a szintén hajthatatlan Egervárival együtt állásvesztésre ítélték.

A két fegyelmi tárgyalás egybeesése nem volt véletlen. Palotay és Szakács nem mulasztotta el felhívni az elítéltek figyelmét arra, hogy közös elbocsátásuk az erkölcsi félrelépés gyanúját fogja rájuk vetni. Úgy hírlik, meg is próbálták rávenni a menesztettek egyik barátját, hogy a gyülekezetekben híresztelje el: „van valami” kettejük között. Cserébe állást, gépkocsit ígértek volna neki.

Az egyház vezetői azonban elszámították magukat. A megtámadott lelkészek mellett négy társuk nyíltan szót emelt, és a SZET lelkészképzőjének adventista hallgatói közül huszonketten szintén bejelentették, hogy tiltakozásuk jeleként kilépnek a tanintézetből.

Az egész egyház közvéleménye háborogni kezdett. A vezetők a régi módszerhez folyamodtak: igyekeztek kemény kézzel, elbocsátásokkal megtörni az ellenállást.

Kivizsgálás

Az elbocsátott lelkészek a magyarországi adventista egyház felettes szervéhez, a Bernben székelő Euro-afrikai Divízió elnökéhez fellebbeztek, aki be is utazott az országba, hogy az ügyet kivizsgálja. Talán mentségére szolgál, hogy új ember volt ezen a poszton, mégsem hallgathatjuk el: szánalmasan bölcstelenül viselkedett. Nem tűnt fel neki, hogy az egyház lelkészkarát hirtelen harmincról százra duzzasztották, s hogy az érintett lelkészekkel csak a SZET és az egyháztanács jelenlétében találkozhatott, akkor is csak egyetlen alkalommal, késő éjszaka. Az sem keltette fel gyanúját, hogy miért erőszakolja a SZET és az adventista egyház elnöke az ügy azonnali lezárását, miért szigetelik el őt szokatlan óvatossággal a sebtében összehívott uniókonferencia résztvevőitől, s mikor a gyűlés résztvevői felszólalásaikban szót emelnek az elbocsátott lelkészek mellett, miért alakul át egy csapásra a tanácskozás jubileumi gyülekezetté, melynek célja immár nem a fellebbezés megvitatása, hanem egy huszonhat évvel azelőtti érdektelen egyházi esemény negyedszázados évfordulójának (sic!) megünneplése. A Divízió elnöke azt is elfogadta, hogy ő nem fellebbezési fórum, csupán tanácsadóként van jelen – ennek ellenére kész volt aláírásával hitelesíteni az elbocsátó határozatot.

Úgy látszott, a magyar adventista vezetőség elérte, amit akart. Az ÁEH 1975. december 10-én (az emberi jogok napján) hatáskörét átlépve felszólította az elbocsátott lelkészeket, hogy személyi igazolványukból töröltessék munkaviszonyukat. Indoklásul az 1958. évi XLIII. tc. már hatályon kívüli pontjára hivatkozott az ÁEH, mely szerint az egyház életébe külföldi egyházi szerv nem folyhat bele.

Megmozdul az egyház

Az egyházi és hatósági intézkedés azonban nem hozta meg a várt eredményt. 1976-ban megmozdult az egyház. Igazságot keresve levelek özönével árasztották el az egyháztanácsot. A válasz: tömeges elbocsátás, egész gyülekezetek kizárása. Mindez példátlan a demokratikus alapokon nyugvó adventista egyház nemzetközi történetében.

A fordulat az elbocsátott lelkészeket is váratlanul érte. Megértették, hogy nem állhatnak szép csendben félre, hanem meg kell kísérelniük az igazság felé billenteni a mérleget. A magyarországi unió vezetőivel nyilvánvalóan nem volt mit megbeszélniük. Az Euro-afrikai Divíziót és az adventista csúcsszervet, a Generálkonferenciát azonban meg kellett győzniük, hogy a Divízió elnökének állásfoglalása nemcsak törvénysértő: nem szolgálja a magyarországi egyház fennmaradását sem. Az ÁEH-hal pedig meg kell értetni, hogy a Divízió és a Generálkonferencia igenis fellebbezési fórum.

1977-ben váratlanul Magyarországra látogatott a Generálkonferencia elnöke, a Divízió elnökének kíséretében. Őt nem sikerült olyan könnyen rászedni, s most már a Divízió elnöke is belátta, hogy baklövést követett el. A Generálkonferencia elnöke ragaszkodott a perújrafelvételhez. A Divízió elnöke erre ígéretet is tett. A magyarországi egyházvezetőség tajtékzott. Közben a rendőrség és a tanácsok sem késlekedtek. Egymást követték az egyesületi joggal való visszaélés címén kirótt büntetések, a munkahelyi zaklatások és útlevélbevonások, az istentiszteleteket pedig karhatalmi úton próbálták feloszlatni.

A Divízió határozott magatartása – amire bőséges okot és kellő erkölcsi alapot szolgáltatott a hivatalos szervek eljárása – karnyújtásnyira hozhatta volna a megoldást. Ám elnökének gyenge, habozó jelleme meghosszabbította a kizárt adventisták megpróbáltatásait.

A blöff

1980-ban ismét ülésezett az ötévenként összehívott Generálkonferencia. A Magyarországi Adventista Egyház hivatalos küldöttsége azzal a meglepő hírrel tért haza a konferenciáról, hogy az Euro-afrikai Divízió és a Generálkonferencia többé nem hajlandó a kizárt adventisták ügyével foglalkozni, az ügy végleges lezárásával a magyarországi egyháztanácsot bízta meg. Erről az Adventista Egyház 1980. július 12-i keltezéssel körlevelet adott ki.

Az elbocsátott adventisták nyomban felhívták az ÁEH figyelmét: egy ilyen határozattal a Generálkonferencia súlyosan sértené az alapszabályt, semmiképpen sem származhat tehát tőle a magyarországi egyháztanács felhatalmazása. A jelek szerint a hivatal felmérte, mekkora botrány származhat az ügyből – váratlanul hozzájárult, hogy nevezzék ki a SZET élére az adventista elnököt, helyét pedig a választásig terjedő időre megbízott elnök foglalja el.

1981 júliusában ismét tanácskozott a Generálkonferencia alelnöke és a Divízió elnöke a magyarországi megbízott elnökkel. Úgy látszott, sikerül pontokba foglalni a megállapodást. Eszerint az elkülönítetten kezelt, közel kétezer adventista ismét felvenné (keresztényi megbocsátással) a kapcsolatot a magyarországi hivatalos adventista egyházzal, mely csorbítatlan jogokkal visszafogadná mind a hívőket, mind a lelkipásztorokat; a következő választó Uniókonferencián a kizárt tagság is képviseltetné magát, ötven emberként egy-egy küldöttel.

Az adventista egyháztanács azonban a külföldi elöljáróság távozása után csak a kizártak vállalásait volt hajlandó követelni, így a Divízió elnöke ismét megjelent, hogy a dolgokat sínre tegye. A mellőzött adventistákat akkor érte az újabb megrázkódtatás. A Divízió elnöke ugyanis ismét kész volt egyoldalúan magáévá tenni a hivatalos vezetés fondorlatos elképzeléseit, s a tárgyilagossághoz ragaszkodó, kizárt adventistákat indulatosságában a szájába rágott veszedelmes jelzőkkel: „tárgyalásra alkalmatlan illegális csoportnak” minősítette. Véleményét az ÁEH-ban is hangoztatta, s ilyen értelemben tájékoztatta a Generálkonferenciát is, mely – abban a hiszemben, hogy a megállapodást az elbocsátottak szegték meg – feltételesen megerősítette a Divízió ítéletét.

Bulldózerrel

A hatóságok ezt felsőbb biztatásnak vették. Évekkel korábban a kizárt adventisták egy télikert közbeiktatásával imateremmé alakították egy ikerház két hallját. Ezzel valamelyest eltértek az eredeti építési tervtől. Az efféle kihágások orvoslásának megvan a jól bevált humánus módja: az építtetők általában – nem túlzottan nagy – büntetést fizetnek, s ezzel a dolog el van intézve. Az adventista hívők azonban más elbánásban részesültek.

Ez év februárjában rendőri fedezet mellett bulldózerek jelentek meg a XII. kerületi Csiga utcában, a Libegő alatt épített háznál, és drótkötelek segítségével megpróbálták szétrombolni az imaterem középső részét, hogy aztán kétfelé falazzák a két hallt. Az intézkedést elrendelő tanácsot nem zavarta, hogy ezzel nagyobb mértékben térnek el a tervtől, mint az építtetők. A „munkát” csak a főfal veszélyes megrepedését követően hagyták abba. A vállalkozó közel négyszázezer forintot számított fel munkabér címén.

Megújultak a hatósági zaklatások is. A legfrissebb keserű tapasztalatokat a nyár folyamán szerezték az üldözött adventisták. Néhány hívő közösen vásárolt üdülőjükben nyaralással egybekötött bibliatanulmányozást tartott. Pihenésüket és vallásgyakorlásukat azonban nap mint nap megzavarták a helyi megyei tanács, a rendőrség, a Köjál és a megyei egyházügyi titkár ellenőrzései. Különböző szervek összesen harminckétezer forint bírságot szabtak ki a közös táborozás részvevőire. Jellemző, hogy ugyanazt a kútvizet, melyet a megyei Köjál-kirendeltség életveszélyesnek nyilvánított, egy másik, pártatlan egészségügyi intézmény csecsemők számára is fogyaszthatónak ítélte.

Tűrni, várni és reménykedni

A bel- és külföldi felháborodás hullámai végre ismét elérték a Generálkonferenciát, s önvizsgálatra indították a Divízió elnökét is, aki újra belátta, hogy a rossz oldal mellett tört lándzsát. Mennyire szilárd legutóbbi elszánása, nem tudhatjuk. Mindenesetre meglepő határozottsággal közölte: amíg az adventista egyház magyarországi vezetői nem teljesítik az elbocsátottakkal szemben 1981 júliusában vállalt kötelezettségeiket, a Divízió nem hajlandó részt venni a Magyarországi Unió választó gyűlésén. Ez komoly lépés, ugyanis az adventista egyházrend szerint enélkül nem érvényes az elnökválasztás.

Kérdés, mit tesznek most a hazai adventista vezetők. Az a gyanúnk, hogy ez erősen függ az ÁEH állásfoglalásától. A hivatal eddig minden esetben támogatta őket kiűzött társaikkal szemben, és az egyházi határozatoknak hatósági zaklatásokkal adott nyomatékot. Igaz, több ízben tanácsolták a kitaszított adventistáknak, hogy alapítsanak új egyházat. Ez azonban számukra nem megoldás. A magyar egyházügyi törvények kimondják, hogy nem alapítható olyan egyház, mely lényegében azonos hitelveket vall és nevet visel valamely már működő, elismert egyházzal. Ha tehát erre az útra lépnének, nem csupán a magyarországi Adventista Egyháztól kellene elszakadniuk: magukat zárnák ki a nemzetközi Adventista Egyházból is. Azonfelül jó okuk van kételkedni a tanács őszinteségében. Még 1970-ben az egyik elbocsátott lelkipásztor vezetésével egy csoport – már akkor is az ÁEH javaslatára – megpróbált önálló egyházzá szerveződni. Benyújtották szervezeti szabályzatukat, melyet a hivatal az Adventista Egyház vezetőjének adott ki szakértői véleményezésre. Az egyházfő persze sietett bizonyítani, hogy az új felekezet hitelvei az övéikkel azonosak, s kérte az új egyház engedélyezésének megtagadását. Az önálló elismertetésért folyamodók szakadároknak kikiáltva vettettek ki a világ összes adventistáját felölelő nemzetközi egyházból.

Nincs jele, hogy az ÁEH változtatni szándékozna magatartásán. A kitaszított adventisták számára tehát egyelőre nem marad más, mint tűrni, várni és reménykedni.

• Állam és egyház