Fehér Dániel [Iványi Gábor]

Nyomtatóbarát változat

Az utóbbi egy-két évben szokatlanul élénk mozgás tapasztalható az egyházak, egyházi tömörülések és az egyházügyi hivatal háza táján.

Egyrészt megerősödött az ÁEH tárgyalási kedve (deviza-elszámolású partnerekkel). Miklós államtitkár[SZJ] a közelmúltban járt az Egyesült Államokban (izraelita személyek útitársaként), vatikáni utazásai szinte már rutinjellegűek, a napokban Bécsben állt a mikrofonok elé, s mikor ezeket a sorokat írom, a Köpeczi kulturális miniszter által vezetett magyar delegáció tagjai között ül Velencében az emberi jogokról és a vallásszabadságróltanácskozó nemzetközi konferencia résztvevőjeként, hogy tisztelőket szerezzen a magyarországi egyházpolitika számára.

A nagy élénkség mögött másfelől a legfelsőbb Hatalmasság ritkán kifürkészhető szándékai fedezhetők fel. Mintha az egyiptomi tizedik csapás elevenednék meg: „Mert általmégyek Egyiptom földén ezen éjszakán és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földén, az embertől kezdve a baromig, és Egyiptom minden istene felett ítéletet tartok, én, az Úr.” (II. Mózes 12:12)

Mi történt? A halál elküldött angyalának csontos keze csaknem minden jelentősebb egyház, egyházi tömörülés „elsőszülöttjének” ajtaját megkopogtatta az utóbbi hónapokban. A katolikus, izraelita, református és evangélikus egyházvezetők után Szakács József, a Szabadegyházak Tanácsának elnöke is kiszólíttatott „e jelenvaló gonosz világból”.

Pályája mindmostanáig töretlenül ívelt felfele. Talán ő volt a magyarországi adventista felekezet eddigi történetében a legfiatalabb korban egyházelnöki székbe helyeztetett személy. Már „megválasztásának” körülményei is egyedülállóak. Az egyhangú szavazatok összeszámlálása során kirobbant, tettlegességig fokozódó vita berekesztésére a rendőrséget kérték fel. A Szabadegyházak Tanácsa akkori, szintén adventista elnökének szinte kezdettől fogva ellenlábasa volt, így senkit sem lepett meg, hogy annak halála után a SZÉT elnöki székét (feltehetően egyhangú szavazatok alapján) Szakács József foglalhatta el. Mindenkit meglepett, hogy milyen hamar túlszárnyalta elődje kétes értékű sikereit. Ő is kapott ajándékba doktori címet a református teológiai akadémiától, azután a kiemelt, országos listán a szavazók bizalmát legalább 99 százalékban megnyerte, a SZÉT történetében elsőként országgyűlési képviselő lett. Ezt az egyre ígéretesebben bontakozó életpályát kaszálta most el az Utolsó Követ. De nem célom, hogy a hivatalos sajtótermékekben úgyis kimerítő alaposságú méltatások számát szaporítsam.

Milyen következtetéseket vonhatunk le a fentiek ismeretében a magyarországi egyházpolitika jövőjét illetően?

Tagadhatatlanul tapasztalhatók bizonyos változások. Szó van róla, hogy néhány középiskolát egyházi kézbe adnak vissza, az állam – a katasztrofális egészségügyi viszonyok enyhítése érdekében – kegyesen engedélyezte egy ápoló rend életre keltését stb. A katolikus egyház engedélyt kapott, hogy Szent István halálának 950. évfordulóján körbehordozzák Magyarországon a szent jobb-ereklyét. (Rossz nyelvek szerint a szegény kis zsugorodott markot felfelé fordítva helyezik a bársony párnára.) Augusztus 20-án Budapesten ünnepi szentmise lesz a Szent István-bazilika előtti téren; „megújítják Szent István felajánlását, mellyel nemzetünket a Boldogságos Szűznek, a Magyarok Nagyasszonyának oltalmába helyezte halála előtt.”

Mint látjuk, vannak eredmények. Vajon milyen árat fizetnek értük az egyházak? A katolikus egyház koncként dobta a hatóságok elé Bulányi György szerzetes papot és a kisközösségi mozgalmat. Némán tűri (vagy inkább helyesli) a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadók bebörtönzését. Ha már szóba hoztuk a szabadegyházakat,a helyzet ott sem jobb. Tizenhárom éve küzd fennmaradásáért az egyházukból méltatlanul és törvénytelenül üldözött adventisták 1500-2000 fős csoportja. Az ÁEH elnöke sikeresen elérte, hogy kirekesszék őket az adventista világszövetségből is. Nagy eredményeket ért el hajdan a metodista egyház megosztásában is. Ennek a felekezetnek nyugati vezetői is elhitték, hogy az egyház érdeke a magyarországi egyháztest szétszakítása. Igaz, később az állam elismerte új felekezetként a kirekesztett metodistákat (Evangéliumi Testvérközösség néven), de mindent elkövet(ett) e közösség egyházi életének fékezésére és elszigetelésére. Sok kis csoport (így a Hit Gyülekezete nevű karizmatikus közösség) a jelek szerint hiába várja, hogy az állam nyilvántartásba vegye.

Mi lenne, ha az állam és az egyházak közötti kapcsolat látványos javulása helyett inkább meghonosodnék a vallásszabadság Magyarországon? Ha nem csupán az egyházi vezetők, hanem az egyháztagok is elégedettek lehetnének a kapott lehetőségekkel?

Ezt aligha fogják Velencében megkérdezni Miklós Imrétől. Úgy hírlik, az államtitkár kiváló vitatkozó. Némelyek szerint még egy zongoraművészt is képes lenne rábírni, hogy karrierje érdekében amputáltassa jobb karját. Nincs okunk tehát nyugtalankodni: a magyarországi egyházpolitika eztán is kedvezően alakul, és külhoni megítélésével sem lesz semmi baj.

• Állam és egyház