Petri György

Nyomtatóbarát változat

„Az azonosnak látszó, de mégsem azonos dolgokat élesen megkülönböztetni.”
Hugo Grotius

A radikális pacifizmus rendelkezik azzal a két ismérvvel, amelyet hatni tudó mozgalom soha nem nélkülözhet: van nagy erejű erkölcsi alapelve, és egyértelmű cselekvési utasítást ad arra vonatkozóan, hogy ezt miként kell az életben megvalósítani. Az elv: az erőszak minden formájában és minden körülmények között elvetendő. Nincs igazságos és igazságtalan, jogosult és jogosulatlan erőszak. Az erőszak erőszakot szül, akárki s akárminek a nevében cselekedje is. A hibás körből csak akkor lehet kilépni, ha semmi körülmények között nem tántorodunk el az erőszakmentességtől. A cselekvési utasítás tehát: ne alkalmazz erőszakot, sőt, ne lépj az erőszakhoz vezető útra sem – még akkor se, ha ezzel a magad életét kockáztatod, vagy mások életének megmentéséről mondasz le.

Előre kell bocsátanom: a radikális pacifizmussal sem vallásos, sem vallástalan változatában nem azonosulok. Természetesen azt gondolom, hogy az emberi élet érték, s erőszakos kioltása rossz; mint ahogy rossz az is, hogy az embert erőszakkal korlátozzák szabadságában vagy emberhez nem méltó helyzetbe hozzák. De amit ebben a cikkben radikális pacifizmusnak nevezek, az nem egyszerűen az erőszak elítélése vagy „békeszeretet”. A radikális pacifizmus a végsőkig vitt erőszakellenesség: az az álláspont, amely szerint nem lehetséges olyan erkölcsi érték, amelynek kedvéért, nem lehetséges olyan erkölcsi konfliktushelyzet, amelyben az ember lemondhatna az erőszakmentesség követelményéről. Ez a szigorú, radikális szelídség az, amit nem tudok elfogadni.

Vegyük csak azt a szélső esetet, amikor a szó szoros értelmében életbe vágó az erőszak elfogadása vagy elvetése. Az önvédelemről van szó, életveszélyben. A személyes élet védelméről való lemondást ésszerűnek aligha nevezhetjük, bármit értsünk is ésszerűségen. Nem nevezhetjük másnak, mint ami: áldozat, a szó abszolút értelmében. Mégpedig olyan áldozat, amely nem igazolható semmilyen evilági etika keretein belül. Hiszen nem valakinek vagy valakiknek a javára hozott áldozat. Ez nemcsak roppant lelki terheket ró az átlagos, normális egyénre, de még a kivételes bátorsággal megáldott embert is etikai vákuumhelyzetbe hozza, amennyiben nem hívő. A hívő ember persze más helyzetben van, hiszem számára a „Ne ölj!” parancsa nem evilági eredetű. De úgy gondolom, ő sem egykönnyen birkózik meg a paranccsal, ha a „semmilyen körülmények között” elvont felszólítását a lehetséges szélső helyzetek felsorolásával helyettesítik: „Ne ölj, még akkor sem, ha kisgyermeket kínoznak a szemed előtt”, „Ne ölj, még akkor sem, ha egy elvetemült gonosztevővel kellene végezned, aki emberek százainak kiirtására készül” stb.

Hogy az emberi élet a legfőbb erkölcsi érték, ezen – a radikális pacifistától eltérően – én nem azt értem, hogy elképzelhetetlen olyan helyzet, amelyben a „Ne ölj!” parancsát más követelmények háttérbe szoríthatják. Csupán azt értem rajta, hogy ilyen helyzet sokkal ritkábban adódhat, s hogy a szabálytól eltérő döntéshez sokkal nyomósabb indokokra van szükség, mint bármilyen más követelmény esetében.

Még néhány szót arról, hogy mi a viszonyom a pacifizmus sajátosan vallásos változatához. Mindenekelőtt nem vizsgálhatom vallási tartalmát; élményközösség híján ebben állást nem foglalhatok, sem együttérzően, sem elutasítólag. A hívő számára egy erkölcsi parancs azért tartandó be, mert Istentől való. A nem hívő számára ez a szakrális indokoltság nem átélhető. Nem nyilatkozhatom abban a kérdésben sem, hogy teológiai szempontból kinek van igaza: a pacifista kisközösségieknek, akik elvetik, vagy a katolikus hierarchia vezetőinek, akik kötelezőnek nyilvánítják a fegyveres katonai szolgálatot. Végül – amennyire meg tudom ítélni – a vallásos pacifisták esetlegesnek tekintik állásfoglalásuk politikai következményeit. Némelyek talán semmi egyebet nem akarnak, csak személy szerint az Evangélium szellemében cselekedni. Mások bizonyára gondolnak arra, hogy példaadó viselkedésük befolyással lesz a többi emberre, de ezt a hatást csakis erkölcsi kihívásként értelmezik, amely a szemlélőnek alkalmat ad a lelkiismeret-vizsgálatra. Számomra viszont a szolgálatmegtagadók ügye politikai kihívást is jelent. Az állam ugyanis sok esetben bünteti azokat, akik lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadják a fegyveres szolgálatot, s nekem – egy olyan mozgalom részeseként, amely az emberi jogok érvényesítésére törekszik – óhatatlanul állást kell foglalnom ebben a konfliktusban. Maga a szolgálatmegtagadó azt gondolhatja, hogy nem rá tartozik törődni tettének jogi következményeivel; így kell cselekednie, bármilyenek legyenek a következmények. Én azonban nem lehetek közömbös a jogi konzekvenciák iránt. Csakhogy állásfoglalásom nem teremt közösséget kettőnk között: az üldözött pacifistának bizonyára jólesik ugyan, ha védelmére kelnek, de az aligha okoz neki örömet, hogy politikai ellentétek gyújtópontjába kerül.

Ebben a sarkításban alig látszik értelmesnek nemhogy a párbeszéd, de még egymás meghallgatása is. Mégis úgy hiszem, találhatunk olyan pontot, ahonnan a szellemi érintkezés lehetségesnek, sőt termékenynek mutatkozik. Arra a triviális tényre gondolok, hogy közös világban élünk. Hogy ez mit jelent, azonnal kitűnik, ha szemügyre vesszük, hogy milyen reakciókat válthat ki, milyen beidegződéseket provokálhat a radikális erőszak-ellenesség az államban és a társadalmi közvéleményben. (Természetesen igen fontos volna vizsgálni azt a kérdést is, hogy milyen hatást tesz a kisközösségekben terjedő pacifizmus a hivatalos Egyházra, amelybe a nem pacifista hívőket is beleértem – ezt azonban, elégséges ismeretek és illetékesség híján, nem tárgyalhatom.)

Az állam válasza határozott és formális. Hivatalból üldözi azt, aki lelkiismereti okokból megtagadja a katonai szolgálatot. A helyzet látszólag mindkét fél számára problémátlan. Az illetékes hadbíró teljesíti kötelességét, kiszabja a büntető törvénykönyv szerint járó ítéletet. A hívő pacifista pedig tudomásul veszi a büntetést, mint azt az áldozatot, amit meggyőződéséért ebben a világban hoznia kell. Ám a helyzet valójában sokkal bonyolultabb.

A hadbíró, ha megfelel hivatásetikájának, nem paragrafusalkalmazó gép, hanem értelmiségi, akinek az ítéleteket és következményeiket a lehető legszélesebb kontextusban kell mérlegelnie. Nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a legtöbb civilizált országban a fegyveres szolgálatot megtagadók jogi helyzete lényegesen kedvezőbb, mint Magyarországon. Méghozzá anélkül, hogy a toleráns szabályozás csökkentené ezen országok védelmi képességét és katonai ütőerejét. Arra is gondolnia kell, hogy némely kis felekezet hadköteles fiataljai számára – kivételképpen – a magyar állam is biztosítja a lehetőséget, hogy fegyvermentes szolgálatot teljesítsenek. Meg kell fontolnia, nincs-e ellentmondás a büntető paragrafus és a lelkiismereti szabadság alkotmányos garantálása között. Elmélkednie kell azon is, hogy noha a háborús veszély – legalábbis az újságok szerint – időről időre fokozódik, mégis: életünk nagyobb részét békében éljük le, tehát a békeerények tántoríthatatlan gyakorlása ígéretesebb társadalmi légkörrel kecsegtet, mint a vitézi virtusra való ernyedetlen felkészülés. S végül a hadbírónak – éspedig csak neki, de neki mindenképpen – fontolóra kell vennie, hogy számszerűen szerény kisebbségről van szó, tehát az a méltatlan vegzatúra és szenvedés, amit a fegyveres szolgálat megtagadóira zúdítanak, nem áll arányban a mozgalom elenyészően csekély katonapolitikai jelentőségével.

Ám bőven van mit átgondolnia a hívő pacifistának is. Hogy a végén kezdjük: ő – és egyedül ő – nem hivatkozhat saját táborának számbeli csekélységére. Ha csak a valláserkölcsi kötelesség érdekli, és hidegen hagyja, hogy magatartása népszerű-e vagy sem a földi világban, akkor eszméinek önmagukért való jelentőséget tulajdonít; nem kifogásolhatja tehát, ha a politikai hatóságok is jelentőséget tulajdonítanak neki. Ha pedig számít rá, hogy a személyes példa másokat is meg fog téríteni, ha reméli, hogy tábora sokasodni fog, akkor még kevésbé érvelhet azzal, hogy a megtorlás – kevesekről lévén szó – szükségtelen. Másfelől viszont az sem áll, hogy minden büntetést készséggel el kell fogadnia. Semmi sem indokolja, hogy ellenkezés nélkül törődjön bele éppen abba a büntetésbe, amit kiszabnak rá. Hiszen tettének minden megtorlása – a legenyhébb is – méltánytalan, azt pedig semmiképpen sem tarthatja szükségszerűnek, hogy éppen Magyarországon, éppen a nem nazarénus és nem pünkösdista szolgálatmegtagadókat éppen ennyi és ennyi börtönnel sújtják. Meggyőződését természetesen nem adhatja fel annak érdekében, hogy a jogi következményeket megússza, de minden jogi érvet felhasználhat a következmények enyhítése céljából. Tehát előadhatja ugyanazokat az alkotmányos meggondolásokat, amelyeket a lelkiismeretes hadbírónak is szemügyre kell vennie. Ezzel azonban – eredeti szándékával ellentétben – a világ, a politikai érvek terepére lépett.

Kevésbé drámaiak és körvonalazottak, ám annál fontosabbak azok az értékkonfliktusok, amelyek a közvélemény ítéletei és a pacifista morális bizonyossága között támadhatnak. Megpróbálom leírni a legfontosabbakat.

Civilizációnk kétségkívül központi értékei közé tartozik a békeszeretet, a szelídség és a türelem. Annyi ékesszólás dicsőíti ezeket az erényeket, hogy ha egyoldalúan válogatunk a hagyományból, azt hihetnők: ez a civilizáció a háborút, erőszakot, gyilkolást valamiféle szükséges rossznak, emberi mivoltunkból eredő gyarlóságnak tekinti, amit nem tudunk ugyan mindig elkerülni, de amit semmiképpen nem akarhatunk. Azonban nem kevésbé ékesszóló antológiát állíthatunk össze azokból a kijelentésekből, amelyek erényként magasztalják a tökélyig fejlesztett harciasságot és kérlelhetetlenséget: a „vaskezű”, a „rettenthetetlen”, a „törvény teljes szigora” meg hasonló kifejezések az emberek jelentős részében határozottan tiszteletet ébresztenek. És az erőszak kultusza nem kizárólag kultúránk görög-római, illetve barbár forrásaiból ered. A katolikus és reformált kereszténység számos szellemi és gyakorlati dokumentumával szolgál a megszentelt erőszak iránti tiszteletnek. („A Darven habja skót vértől dagad” – írja a mélységesen keresztény Milton, Cromwelt dicsőítendő.)

Az erőszak erényét bizonyos esetekben nem is szabadon választható dicsőségforrásnak tekintik, hanem kötelességnek: például a zsarnokölésről szóló traktátusok vagy a forradalmi erőszak teóriái. Szélsőséges esetekben még a csalárd és aljas eszközökkel legitimált erőszakot is elfogadják a történelmi cél nélkülözhetetlen eszközeként. Persze többnyire ilyenkor is különbséget tesznek jogosult és jogosulatlan erőszak között. Akár elfogadható ez a különbségtevés, akár nem: az erőszak glorifikálása közhely az európai kultúrában. Az exkluzív filozófiai traktátusoktól és a magas művészetektől a hazafias vagy forradalmi ponyváig mindenütt jelen van, és átitatja a közoktatást is. A pacifizmus eszméje ezért sokak részéről érzelmi ellenállásba ütközik. Nem azzal utasítják el, hogy túl magasra állítja a mércét, hanem hogy lemond nélkülözhetetlen erényekről.

Az erőszak kultuszának egy másik, etikai változata az erkölcsi alapozottságú bosszúszomj. A bosszú itt az erkölcsi egyensúly, a kibillent világrend helyreállítása. Pragmatikusabb változatában a bosszú a bűnös cselekedet megtorlása a társadalom ártatlan és normális tagjainak védelmére, illetve az erkölcsileg ingatagok elrettentésére szolgál. Függetlenül attól, hogy mennyi ésszerű tartalma van ezeknek az elképzeléseknek, és mennyire puszta köntösei az animális agresszivitásnak, el kell ismernünk: erős tömegérzelemmel van dolgunk. Így például a halálbüntetés eltörlése népszerűtlen eszme a népesség zöme előtt. Az a gondolat, hogy a bosszú erkölcsileg helyes és gyakorlatilag célszerű, valamilyen általános, konzervatív tekintélytiszteletbe ágyazódik, amely – különösen válságos időkben – igen hangosan lép fel. Jelszava az „erős kéz”, eszménye a szigorú és mindenütt jelen lévő hatóság, amely büntet és megrendszabályoz. Ez volna az ellenszere az utcai garázdaságnak, a munkafegyelem lazaságainak vagy akár a válások növekvő számának. Az ilyen gondolkodásmód népszerűségére annál inkább oda kell figyelnünk, mert politikai pluralizmus híján lévő rendszerekben – amilyen a miénk – könnyen keletkezhet az a látszat, hogy az erőszak kizárólag a bürokratikus hatalomból ered; csupán rákényszerítik a lakosságra, és véletlenül sem táplálkozik társadalmi forrásokból. Ezt a látszatot erősíti az a körülmény, hogy kézzelfogható üldöztetés és zaklatás a bürokrácia felől éri a pacifizmus híveit – spontán társadalmi szerveződés hiányában máshonnan nem is érheti.

Ilyenek közös vívmányunknak azok a vonásai, amelyekkel szemközt a vallásos pacifista és az emberi jogi mozgalom laikus tagja egyetértésre juthat.

Bármennyire közömbös a nem hívő, nem pacifista a vallásos pacifizmus transzcendens tartalma iránt, bármennyire távol áll tőle az erőszak teljes elutasítása, termékeny kihívás lehet számára a pacifista eltökéltsége, mert ébren tarthatja benne a tudatot, hogy a világi békekonstrukciók mennyire felemásak, mennyi időzített bombát tartalmaznak, hogy a közkeletű eszmekincs mennyire tele van nyílt vagy burkolt erőszak-retorikával, mennyire nélkülözi az erőszak mibenlétére és jogosult alkalmazására vonatkozó, kellően világos és racionális fogalmi megkülönböztetéseket, hogy mennyire cérnavékonyak az agressziókiélés szociális terelőkorlátai. A hívő pacifistának – sajátos érzékenységénél fogva – kiemelkedő szerepe lehet annak tisztázásában, hogy kultúránkban hogyan bogozódtak össze az alkotás és az erőszak szálai, s hogyan választhatók szét – ha egyáltalán szétválaszthatok – ezek a szálak.

Nem gondolom, hogy a hívő pacifista beéri ilyen korlátozott eredménnyel. De az ő számára sem lehet közömbös, hogy vannak emberek, akik – ha nem is a feltétlen erőszakmentesség álláspontjáról – ugyancsak szembefordulnak a kultúránkat, köznapi vélekedéseinket át- meg átjáró erőszakkultusszal, bosszúszomjjal, az „erős kéz” dicsőítésével. Ha nem zárkózik el magatartásának jogi védelmétől, az emberi jogok és alkalmazásaik eszmekincséből érveket meríthet a törvény előtti fellépéshez. S végül akadhat olyan hívő pacifista is, aki nem éri be azzal, hogy saját életvezetésében nem enged a szelídség és emberszeretet eszményeiből, hanem – a maga erőszakmentes eszközeivel – az erőszakot és gyűlölködést szülő hiedelmek, szokások és intézmények megváltoztatásáért is tenni akar valamit. Ebben a törekvésében társakat találhat az emberi jogokat védelmezők között.

De mindenekelőtt a riasztóan lepusztult társadalmi információcsere helyreállítására volna szükség. Ez a politikai kulturálódás, vagyis nevelődés első lépcsője, mely a kölcsönös tolerancia és szolidaritás felé vezet. Nem valamiféle „népfrontos akcióegységre” gondolok itt, hanem arra az elemi együttérzésre, amely természetes velejárója az emberek közötti normális érintkezésnek.

• Állam és egyház