Méray Tibor, Molnár Miklós

Nyomtatóbarát változat

Méray Tibor levele a Beszélő szerkesztőinek

A Beszélő 2. száma a Dokumentumok rovatban közölte Donáth Ferenc 1978. június 20-án kelt levelét Molnár Miklóshoz. Bevezető kommentárként lapotok a következőket jegyezte meg: „Tudomásunk szerint Molnár Miklós több nyugati magyar folyóiratnak felajánlotta a levelet, közlésére azonban mindmáig nem került sor. Ezt sajnálatosnak tartjuk, mivel ama ritka források egyikéről van szó, ahonnét egyet-mást megtudhat a nyilvánosság a Nagy Imre-ügy részleteiről.”

Feltételezem, hogy a „tudomásunk szerint” többes száma a Beszélő egész szerkesztői kollektíváját jelenti -engedjétek meg tehát, hogy valamennyiőtökhöz fordulva megjegyezzem: információtok téves, s így a hozzá kapcsolódó sajnálatotok felesleges.

Molnár Miklós egyetlen magyar folyóiratnak ajánlotta fel közlésre Donáth Ferenc leveleit: az Irodalmi Újságnak (gondolom, ez logikusan következett abból, hogy a Nagy Imre-életrajz szerzője és az Irodalmi Újság szerkesztője azonos). Mellékelem kísérőlevelét, amelyikben természetesen rám bízza, hogyan reagálok a Donáthéra, csak éppen egyvalamitől tanácsol el egyértelműen – attól, amit a Beszélő kommentárja „több nyugati magyar folyóirattól” is elvárt volna –, attól ugyanis, hogy Donáth levelének teljes szövegét nyilvánosságra hozzam. A legmegfelelőbb megoldásnak azt javasolja, hogy magam szólaljak meg az ügyben, felsorolva azt, amit ő Donáth levelének általam addig nem ismert tényeinek nevez.

Pontosan ezt tettem. Molnár levele 1978. szeptember 26-ról kelt, és én az Irodalmi Újság következő, 1978. november–decemberi számában egész oldalas cikkben szóról szóra idézve ismertettem Donáth Ferenc levelének teljes, ’56-ra vonatkozó anyagát. A cikket mellékelem. Láthatjátok belőle, hogy mindaz, amit Ti a Nagy Imre-ügyről szóló „egyet-mást”-nak neveztem s aminek forrásértéke lehet, betű szerint benne van: Donáth verziója a november 4-i rádióbeszéd szövegezéséről, Münnich és Malnaseanu ajánlatának elutasítása.

Közbenjártam annak érdekében is, hogy a Szabad Európa Rádió ugyanazokban az időpontokban és ugyanannyiszor sugározza ezt az anyagot, mint ahogy és ahányszor a Donáth által sérelmezett könyvrészletemet sugározta.

Azzal, hogy a Donáth Ferenc megbízásából eljáró Molnár Miklós kívánságát nemcsak teljesítettem, de a levelet Donáth személyét illetően – azt hiszem – igencsak tisztelettudóan kommentáltam, azzal, hogy mindez a Szabad Európában is elhangzott, úgy gondoltam, hogy messzemenően elégtételt szolgáltattam Donáth Ferencnek.

Abból a jobb ügyhöz méltó igyekezetből, amivel Donáth több mint három év óta, a hozzám érkezett eredeti kéréssel ellentétben, a levél teljes szövegét közöltetni akarja, s minekután a Magyar Füzetek erre nem volt hajlandó, ezt a Beszélőnél érte el, nehéz másra következtetni, mint arra, hogy számára a levél személyes és személyeskedő részei legalább annyira fontosak, mint a történelmi adalékok, amelyek – s ezt lehetetlen nem tudnia – már 1978 végén nyomtatásban is megjelentek, rádióban is elhangzottak.

Talán meg fogtok érteni, ha nem kívánom őt ezen a talajon követni. Már úgyis az a meggyőződésem, hogy Donáth ennek az idestova négyéves ügynek a napirenden tartásával és a Beszélő a levél közlésével valójában azoknak tett jó szolgálatot, akiknek feltehetően nem akart.

Természetesnek tartanám, ha ez Számotokra külön kockázat nélkül megtehető, akkor levelemet és az Irodaim Újság csatolt cikkét a Beszélő következő számában közölnétek.

Párizs, 1982. május 14.

Méray Tibor

Molnár Miklós kísérőlevele Donáth Ferenc leveléhez



Kedves Tiborkám,

Donáth Feri megbízásából továbbítom Neked a mellékelt levelet, amely bár június 20-án kelt, csak 8-10 napja jutott el hozzám eredeti és hiteles formájában.

A levél tartalmához nem akarok most kommentárt hozzáfűzni, már azért sem, mert Donáth, szeptemberi keltezésű kísérőlevelében, elsősorban közvetítő szerepet bízott rám. Arra kért engem, hogy levelének másolatát továbbítsam Neked, és hogy beszéljem meg Veled egy helyreigazító közlemény módozatait, amennyiben Te is szükségét érzed, hogy az inkriminált szövegrészeket rektifikáld.

Három változat merült fel:

1. az egész levél közlése (az Irodalmi Ú.-ban és a SZER-ben);

2. részletek közlése (1-2. old. az utolsó előtti bekezdés végéig);

3. helyreigazító cikk a levélre való hivatkozással, amelyben felsorolhatnád azokat az általad nem ismert tényeket (a nov. 4-i nyilatkozat keletkezése, a Donáth ellen emelt vádak beismerése D. által, a perbe fogottak szolidaritása stb.), amelyek a Fehér Könyv meghamisított változata alapján kerültek bele könyvedbe és a rádióba.

A döntés Rád hárul, én csupán néhány észrevételemet közlöm tájékoztatásod végett. Mindenekelőtt azt, hogy szerintem Donáth levelét tudomásul nem venni egyszerűen nem lehet. Ebben oly biztosan egyetértünk, hogy érveimet nem is akarom felsorolni.

Tovább: azt hiszem, hogy bármelyik változat mellett kötsz ki, mindenképp magad is megszólalsz ebben az ügyben, hiszen ez történelem, történetírás és a Te dolgod egy füst alatt.

Ami a három változatot illeti, amennyire a helyzetet ismerem, pillanatnyilag a harmadik látszik a legcélszerűbbnek, Donáth helyzetére való tekintettel. D. már azzal is nagy kockázatot vállalt, hogy ezt a levelet egyáltalán megírta és kiküldte, illetve kihozta, ne súlyosbítsuk ezt a levél közreadásával. Elég lenne, ha hivatkoznál rá a tények, de nem a szöveg idézésével.

Megbízatásom ezzel a ponttal véget ér. Csak annyit fűznék hozzá, hogy ha véleményemnek hasznát tudod venni, az egész dolog eldöntésében és megformulázásá-ban rendelkezésedre állok, teljes mértékben. Csak azt nem mondhatom, sajnos, hogy boldogan, mert elhiheted, hogy nem könnyű szívvel közvetítek olyan barátok között, mint Te és Feri, akiket egyaránt szeretek és becsülök.

A levelet D. javaslatára Kende Péternek is elküldöm, hogy mi hárman legalább, akiket itt kint legközelebbről érint a dolog, kicserélhessük gondolatainkat.

Válaszodat várva szeretettel ölel:

Miklós

Genf, 1978. szeptember 26.

A november 4-i rádiószózat

Donáth Ferenc adalékai

„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”

1956. november 4-én, reggeli 5 óra 20 perckor hangzott el a budapesti rádióban a drámai bejelentés. Akik hallották, sohasem fogják elfelejteni. Nem felejtik el, hiszen tulajdonképpen ebből a beszédből tudták meg, mi is történik Budapesten. Igaz, a főváros különböző részein már hajnal óta fegyverropogást, tankok hernyótalpainak dübörgését lehetett hallani, de az esemény értelmét-jelentőségét Nagy Imre szavai fogalmazták meg: a szovjet hadsereg megindult, hogy letörje a forradalmat, és megbuktassa a kormányt. De nem felejtik el a fültanúk a magyar miniszterelnök hangját sem, ezt a dunántúli akcentu-sú, mély és meleg hangot, amely a szörnyű órában is végtelenül nyugodtnak, szinte félelmetesen nyugodtnak hatott; ez volt az utolsó alkalom, amikor az ország és a világ Nagy Imrét hallhatta.

Az otthoni fiatalabb nemzedék sem nyomtatásból, sem hanglemezről nem ismerheti a szöveget – legalábbis nem tudok egyetlen olyan hazai kiadványról sem, amelyik közölte volna. Istenkém, Kossuth híres megajánlási beszéde sem forgott közkézen a monarchiában, és több mint 70 évig kellett várni, amíg „tananyag” lett belőle; ma viszont minden iskolásgyerek fújja: „Uraim, midőn a szószékre lépek…” Nincs sok kétségem afelől, hogy egyszer ugyanez fog történni Nagy Imre utolsó beszédével is.

A történelmi mondatok és dokumentumok közös sorsa, hogy valóságos és legenda keveredik körülöttük. „Et tu mi fili Brute” – Te is fiam, Brutus – tanítják – idézik több mint kétezer éve Julius Caesar utolsó szavait, amelyek így sohasem hangzottak el, mivelhogy Caesar nem latínul, hanem görögül ejtette ki őket. De Gaulle tábornok emlékezetes június 18-i felhívásának, amelyben 1940 nyarán a londoni rádión keresztül további ellenállásra szólította fel a francia népet, leghíresebb mondata: „Franciaország elvesztett egy csatát, de a háborút nem vesztette el” – nincs bent az eredeti beszédben. De Gaulle utólag írta bele – a rádióban nem hangzott el, a szöveg plakátjain szerepelt először. Nagy Imre utolsó beszédének szó szerinti pontossága-hitelessége körül nincs vita – s mégis, e rövid textus is osztozik a történelmi szövegek végzetében, azaz nem problémamentes.

Az első probléma: az értelmezése. Ezt nem Nagy Imre hívei vetették fel, nem is a tárgyilagos kívülállók, hanem az ellenségei, azok, akik a perén és a halálán munkálkodtak, akik a kivégzését akarták a magyar nép és az egész világ (talán önmaguk előtt is) igazolni. A budapesti Igazságügyi Minisztérium közleményében, amely 1958. június 17-én a Nagy Imre-per ítéleteit és a halálos ítéletek végrehajtását bejelentette, a következőket lehet olvasni: „Nagy Imre 1956. november 4-i rádiófelhívása… a forradalmi munkás-paraszt kormánnyal és az általa segítségül hívott szovjet csapatokkal szemben a nyugati imperialistákat nyílt, fegyveres beavatkozásra hívta fel.”

A bevezetőben idéztem a rádiófelhívás teljes szövegét. Attól a részlettől eltekintve, hogy az úgynevezett forradalmi munkás-paraszt kormányról szó sem esik benne (hogyan is eshetett volna: Nagy Imre a Kádárféle ellenkormány megalakulásáról csak a felhívás után értesült) – nyilvánvaló, hogy a beszédben még a leghalványabb nyoma sincs a „nyugati imperialisták” felkérésének „nyílt, fegyveres beavatkozásra”, de még fegyvertelen, azaz diplomáciai beavatkozásra sem. A budapesti Igazságügyi Minisztérium állítása nem egyéb, mint ráfogás, rágalmazás, valótlanság.

Akkor, 1958-ban, ezt még lehetett úgy magyarázni, mint a bosszúállás szellemének és a törvénytipró ítéletek miatti rossz lelkiismeretnek túlzások és torzítások mögé bújó keveredését. De mit szóljunk ahhoz a könyvhöz, amely idén, 1978-ban jelent meg A magyar népi demokrácia története, 1944–1962 címmel a budapesti Kossuth Könyvkiadónál, hat szerző közös műveként, s amely ugyancsak foglalkozik Nagy Imre november 4-i beszédével. A kötetben, amely a kiadó szerint „a tudományos követelmények sérelme nélkül” készült, a 290. oldalon a következőket olvashatjuk: „Nagy Imre – a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulásának és a Szovjet Hadsereg segítségnyújtásának hírére – az ENSZ-hez fordult, és a nyugati hatalmak beavatkozását sürgette koalíciós kabinetje nevében az ellenforradalom támogatására. Az ellenforradalmi kormánynak egyébként ez volt az utolsó »legális« megnyilvánulása.” Két évtizednyi kutatás után a hazai történészeknek ez a csoportja eljutott tehát odáig, hogy a Nagy Imre-szövegben már nemcsak a nyugati hatalmak katonai beavatkozására való felhívást, hanem az ENSZ-hez fordulást is sikerült megtalálnia. Nem lebecsülhető teljesítmény, és félreérthetetlen jelzés arra is, meddig terjed a rendszer liberalizmusa, és mennyit ér az otthoni „történelemtudomány”, mihelyt 1956-ról van szó.

De a Nagy Imre-beszéd értelmezésén túl (amely az idézett értelmezők nem csillapuló gyűlölködésére való tekintettel akkor is másodrendű fontosságú jelenség, ha szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy még ma is egy egész országot mételyeznek vele) van egy sokkal izgalmasabb probléma, s ennek a cikknek valójában ez kíván a témája lenni. A szerzőség kérdésére gondolok. Arra, hogy tó írta Nagy Imre november 4-i beszédét.

Az idén magyarul is megjelent Nagy Imre-életrajzomban (Nagy Imre élete és halála: Újváry–Griff Kiadó, München) megjegyzem: „azzal, hogy ő (Nagy Imre) mint az ország törvényes miniszterelnöke beolvasta ezt a szöveget a rádióba, éppen akkora felelősséget vállalt magára, mintha az első betűtől az utolsóig ő írta volna.” De idézek két forrást, melyek arra utaltak, hogy a szerző nem ő volt, hanem egyik leghűségesebb és legközvetlenebb munkatársa, Donáth Ferenc, s ő legfeljebb csak módosításokat végzett rajta. Az egyik forrás a Népszabadság volt, amelyben egy Szenes Imre nevű újságíró, aki november 4-nek hajnalán olt tartózkodott a Parlament épületében, 1957. július 1-jén azt írta, hogy miközben Tildy és Nagy Imre arról beszéltek, hogyan kellene a rádióban bejelenteni a történteket, azaz a szovjet csapatok intervencióját, „Donáth Ferenc ekkor már el is készítette a rádióközlés szövegét, Nagy Imre valamit módosított rajta”, és aztán átment a Parlament másik oldalán lévő stúdióba, és ott beolvasta a mikrofonba. A másik forrás az a Fehér Könyv volt (Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése; kiadja a Magyar Népköztársaság Tájékoztatási Hivatala, Budapest, 1958), amelyet Kádárék a per és a kivégzések után adtak ki, és amely részleteket közölt a „bűnvádi eljárás” és a bírósági tárgyalások anyagából. A Fehér Könyv szerint Donáth az 1958. június 9-i tárgyalási napon azt mondotta, hogy a rádióbeszéd szövegét Nagy Imre diktálta neki, s ő csak valamilyen stiláris megjegyzést tett, de érdemlegesen nem szólt bele – Nagy Imre viszont azt állította, hogy a szöveget Donáth írta.

Most, húsz év elteltével olyan tanúságtétel érkezett Budapestről, amely véglegesen hivatott eldönteni a történelmi beszéd születésének a körülményeit. A tanú nem más, mint Donáth Ferenc, a magyar kommunista mozgalom egyik legrégibb harcosa, volt földművelésügyi államtitkár, a Magyar Szocialista Munkáspárt egyik alapítója, aki háromszor szenvedett börtönt eszméiért: a Horthy-rendszerben, Rákosi idején és 1956 után, amikor is a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként 12 évi börtönre ítélték. Donáth a Rákosi börtönéből való kiszabadulása után Nagy Imre belső baráti köréhez tartozott, a demokratikus és szocialista megújhodáson munkálkodott, ott állt Nagy Imre mellett a forradalom viharában, s ott volt Nagy Imre oldalán azon a vészes november 4-i hajnalon is. Az ’56 utáni hosszú börtönévek sem tudlak megtörni: egyik aláírója volt annak a nyilatkozatnak, amelyben 34 magyar értelmiségi 1977 februárjában szolidaritását fejezte ki a csehszlovák Charta ’77 aláíróival, és elítélte az ellenük gyakorolt repressziót. (Irodalmi Újság; 1977. január–február)

Molnár Miklós barátom, a genfi egyetem professzora eljuttatta hozzám azt a levelet, amit nemrégiben kapott Donáth Ferenctől, és amelyben Donáth az 1956. november 4-i felhívás születésével kapcsolatban a következőket írja: „A Fehér Könyv durván meghamisítja vallomásomat. A vizsgálat során felvett jegyzőkönyvemben, amelyet a tárgyaláson kihallgatásomkor megismételtem, a nyilatkozat első mondatál (Donáth eltekint a „bemutatkozó” mondattól: „Itt Nagy Imre beszél…” – M. T.), amely megállapítja, hogy a szovjet csapatok a főváros ellen támadási indítottak »…nyilván azzal a szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes és demokratikus magyar kormányt« egyedül én fogalmaztam. A nyilatkozat ezt követő, politikailag nem hangsúlyos, tényszerű megállapításokat tartalmazó mondatait (Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt kívánom közölni az ország népével és a világ közvéleményével) Nagy Imre fogalmazta olyan módon, hogy a fogalmazásba beleszólt Tildy Zoltán és én is. Ez volt az én vallomásom. Ezt tartalmazta az általam aláirt jegyzőkönyv, szemben a Fehér Könyv szövegével, amely Nagy Imrét és engemet is gyalázó célzattal vallomásomat ilyen módon hamisítja meg: »Valamilyen stiláris vonatkozású megjegyzést tettein, de érdemlegesen nem szóltam bele a szövegbe.«”

Donáth leveléből tehát kiderül – és a jövő történészeinek ennyivel is könnyebb lesz a dolguk –, hogy a november 4-i felhívás, ha a szöveg egészét tekintjük, nem egyetlen ember műve, hanem a manapság divatos szóval: kollektív munka. Az első mondatot Donáth fogalmazta, a további hármat Nagy Imre, de ennek a három mondatnak a fogalmazásába beleszólt Donáth is, Tildy Zoltán is. Képzeljük el, képzeljük vissza azt a hideg, reménytelen novemberi hajnalt. A város peremétől a Parlamentig hallható lövések moraját. A közeledő szovjet páncélosok zaját. A kétségbeesett telefonhívásokat Maiéter eltűnését. Mindszenty váratlan betoppanását a Parlament épületébe.[SZJ] Akármilyen rövid is a nyilatkozat szövege, csoda számba megy, hogy a három férfiben, Nagy Imrében, Tildyben és Donáthban együttesen volt elég erő ennek a megfontolt, higgadt, tényközlő, keserű és mégsem véráldozatra buzdító beszédnek az elkészítéséhez. Ezekben a forró órákban – nem is órákban, hanem percekben – volt bennük annyi tisztánlátás és realizmus, hogy elkerüljék azt, amivel aztán utóbb megvádolták őket: a Nyugathoz szóló – egyébként is teljesen irrealisztikus – kérést katonai beavatkozásra. Ahogy Donáth az első mondatban, úgy Nagy Imre is a rákövetkezőkben is megmaradt a tényközlésnél: nem szólította fel harcra a magyar hadsereget, hiszen előre tudta, mi a harc kimenetele. Király Béla megírja, hogy Nagy egyenesen megtiltott[SZJ] minden olyasféle kiáltványt, ami a magyar katonai alakulatokat fegyveres ellenállásra szólította volna fel (Irodalmi Újság; 1976. szeptember–október), de a nemzeti becsület megőrzése miatt nem beszélt fegyverletételről sem; egyszerűen legszögezte, hogy „csapataink harcban állnak”. S ha ebben a mondatában, hogy „a kormány helyén van”, volt is némi eufemizmus, hiszen akkor már megkapta Tito meghívását a jugoszláv nagykövetségre, és nem lehetett kétsége afelől, milyen sors vár a kormány tagjaira – ez a mondat éppúgy, mint Donáth megfogalmazása a „törvényes kormányról”, valójában a jogfolytonosságot kívánta hangsúlyozni; ki tudja, talán egy békés kibontakozás reményében. Ma, visszatekintve, ez illúziónak látszik. De akkor, azon a hajnalon, abban a légkörben, amikor az ország lakosságának legalább 95 százaléka a forradalom ügye mellett állt, nem látszott illúziónak.

S hogy ez mennyire így volt – mennyire elképzelhetőnek tűnt, hogy a durva katonai intervenció nem jelent megoldást az oroszoknak, s egy politikai kibontakozáshoz nekik is, magyar megbízottaiknak is szükségük lesz valamiféle kompromisszumra a magyar nép igazi képviselőivel, tehát hogy mennyire fontos a Nagy Imre-kormány törvényességének, a jogfolytonosságnak a hangsúlyozása és a szélsőséges hang elkerülése – ez kiderül Donáth levelének egy másik részéből.

Itt ugyan már nem a november 4-i beszéd születésének körülményeiről van szó, de közvetve ez a rész is hozzátartozik a beszéd motivációinak, „diplomatikus” megfogalmazásának mélyebb megértéséhez.

Emlékezetes, hogy Nagy Imre és elvtársai – közöttük Donáth is – november 4-én családtagjaikkal együtt a jugoszláv nagykövetségen kaptak menedéket. Hosszas tárgyalás után Kádár és Münnich november 22-én kicsalta őket a követség épületéből azzal az írásos ígérettel, hogy bántatlanul hazatérhetnek otthonaikba. Az autóbuszt, amelyre felszálltak, szovjet katonai erők elrabolták, a városparancsnokságra kísérték, majd a foglyokat (az asszonyokat és gyerekeket is) november 24-én a mátyásföldi repülőtérről Romániába deportálták. Ehhez az eseményhez kapcsolódik Donáth levelének következő részlete:

„1956. november 24-én Mátyásföldön, már a szovjet hadsereg őrizetében, egymástól elkülönülve voltunk, amikor engem is, másokat is külön-külön Münnich Ferenc elé vezettek, aki az új vezetés második embere, a szovjet kormány első számú bizalmasa volt. Arra hívott fel, hogy ne legyek Nagy Imrével szolidáris, támogassam az új kormányt, vegyek részt a vezetésben. Az ún. Nagy-csoport tagjai, akiket utóbb bíróság elé állítottak, elutasították Münnich ajánlatát, holott nemcsak a maguk, hanem az őrizetben tartott feleségek, apró gyermekek akkor még teljesen bizonytalan sorsáról kellett dönteniük.

Romániában a magyar vezetés megbízásából többször felkeresett Malnaseanu (Románia volt budapesti nagykövete), aki arra hívott fel, hogy térjek vissza a magyar közéletbe. Így jártak el másokkal is. Senki, akit utóbb bíróság elé állítottak, nem engedett a felhívásnak, jóllehet kétségük nem lehetett, hogy pert készítenek elő ellenük.”

Ha Donáth mostani revelációihoz hozzáfűzzük Kádár 1961-es kijelentését Menon indiai nagykövetnek, miszerint Nagy Imrének ahhoz, hogy életben maradjon, elég lett volna egy lemondólevelet aláírnia, akkor világos, hogy a november 4-i rádióbeszéd szerzői: Donáth, Nagy Imre és Tildy nem voltak áloműzők akkor, amikor mértéktartó megfogalmazásaikkal, higgadt hangütésükkel, szigorúan a tények közlésénél maradva nemcsak a felesleges vérontást kívánták elkerülni, hanem nem akartak minden ajtót bezárni egy, a magyar nemzet érdekeit, a forradalom vívmányait tekintetbe vevő kibontakozás előtt. Donáth levele megerősíti, hogy politikai elszigeteltségükben az oroszok és magyar szószólóik is kerestek valamiféle megegyezést – de ennek ára ‘56 megtagadása, a feltétel nélküli kollaboráció lett volna. Ezt az árat sem Nagy Imre, sem barátai nem voltak hajlandók megfizetni. Inkább fizettek az életükkel vagy – mint Donáth Ferenc – hosszú börtönévekkel a meggyőződésükért, a magyar nép ügyéhez való hűségükért.

Tisztelet és becsület valamennyiöknek!

Méray Tibor

(Irodalmi Újság; 1978. november–december, 3. o.)

• Ellenvélemény