Úgy látszik, a háborús idők változó alakban, de törvényszerűen újrateremtik az öreg obsitost, Garay János hősét. Ezúttal a Beszélő lapjaira lopakodott be: a 22.

Kedves barátaim!

Szeptemberben, a lakiteleki almafák alatt hárman vagy négyen összeverődve beszélgettünk. Azt latolgattuk, hogy milyen nagy lehet a folyóirat olvasótábora? Szándékosan kerülöm a szamizdat elnevezést. A Beszélő – véleményem szerint – már régen nem az, függetlenül a hivatalos megítélésétől és státusától. Az idő, az Unitában megjelent Pozsgay-interjútól függetlenül is engem és a folyóirat elnevezést látszik igazolni. A lapot sokan olvassák. A párt és állami szervezetekben persze hivatalból. Ez azonban a minoritás. A másik a nagy többség.

A Beszélő két legutóbbi számában közölte a Hertelendy Lászlóval folytatott beszélgetést. Rendkívül fontosnak tartom, hogy a Beszélő a jövőben is ilyen nyitott legyen a legkülönbözőbb irányzatok, nézetek és elképzelések felé.

Két felháborodott levélíró szerint a szerkesztők rosszul tették, hogy közreadták ezt a beszélgetést. Szerintem a Beszélő szerkesztőit ezért csak dicsérni lehet.

Ugyan miért ne közölnék egy olyan személy emlékeit, aki annak idején valóban benne élt az úgynevezett közélet sűrűjében.

1986 októberében véletlenül eljutott hozzám az ÉGTÁJAK KÖZÖTT – MENTA, 1986. szeptemberi dátummal jelzett magyarországi szamizdat egy példánya, amelynek kiadója a budapesti Vox Humana Kör. E stencillel készült lapban végre elolvashattam Janics Kálmánnak, a Hontalanság évei c. könyv magyar körökben jól ismert szerzőjének kivonatosan közölt cikkét, amelyet állítólag Kutyaszorító c. könyvem kemény bírálatának szánt. Janics írásáról eddig is sokat hallottam.

Vidéki származású pesti munkás lévén, gyakran járok haza szüleimhez, barátaimhoz. Elmondhatom, hogy örömmel és érdeklődéssel olvassák a Hírmondó és a Beszélő számait, és őszinte tisztelettel beszélnek a számomra is ismeretlen szerkesztőkről.

Az én barátai körömben is több évtizedes múltra tekint vissza a „passzív rezisztencia”, amiről Bak Ilona írt a Beszélő 10-es számában. Épp ezért örömmel olvastam cikkét, habár azzal nem teljes mértékben értek egyet.

1956 őszén az általános iskola 7. osztályába jártam.

Hány újság, hetilap, folyóirat, periodika jelenik meg Magyarországon, s hány példányban: ezt bárki megtudhatja a statisztikai zsebkönyvekből. Nehezebb volna számot vetni azzal, hányan olvassák ezeket, és még nehezebb, hogy hányan értik azt, amit olvasnak.

„Magyar napilapokat nem járatunk, nem vásárolunk” – írja tiltakozásai sorában Bak Ilona a Beszélő 10-ben. Érthető. A magyar napilapok és az írott sajtó – irányított sajtó. Cenzúra természetesen nincsen, a válogatott főszerkesztők valamennyien tudják, mit szabad és mit nem, sőt, azt is, hogy mit kell közölni újságjaikban.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kitörő lelkesedéssel olvastam Átutazó cikkét. De örülök neki, hogy megjelent, mert olyasmiről szól, ami régóta beszédtéma a – hogy is fejezzem ki magam – Beszélő (meg a Hírmondó meg a többi) olvasóinak körében. Mit jelent ellenzékinek lenni? Megéri-e a nyílt ellenzékiséggel járó kellemetlenségeket a... mi is? A tiszta lelkiismeret? De nem hatékonyabb-e ugyanazt az ügyet „belül”, a hivatalos keretek feszegetésével képviselni? S nincs-e valami feltűnési viszketegség ebben az egész ellenzékieskedésben?

Böhm Vilmos visszaemlékezéseiben („Az 1947. évi választások”, Beszélő 15.) egyetlen vitatható pontot látok: a választásokon fellépő ellenzéki pártok jellemzését. A Pfeiffer-féle Magyar Függetlenségi Pártról azt mondja Böhm, hogy „fasiszta jellegű programmal állott a választók elé”, a Barankovics-féle Demokrata Néppártról pedig, hogy „katolikus-klerikális jellegű..., irányítója a püspöki kar”.

Teljességgel megértem Böhmnek, a magyar szocialista mozgalom e nagy alakjának még az elfogultságait is, de azonosítani nem tudom magamat velük.

„Ti jobban reszkettek.” – Giordano Bruno mondta az inkvizítorainak



Döbbent szomorúsággal olvastam a Beszélő 12-ben Átutazó „Dánia hű fia” című névtelenül kitárulkozó vallomását.

Félelem. A cementnél keményebben köt meg, a legtartósabb állapot – olyan, melyet – ha egyszer létrejött – nem lehet megsemmisíteni. Ha egyszer befészkelte magát az emberbe, egyesül vele, részévé válik, megsemmisíteni csak az ember egészével együtt lehet.

A Beszélő 11. számában közölt, Négymillió állampolgár... című cikk érdekes elemzéseket közölt a vállalati szakszervezet és a vállalatvezetés viszonyáról. De alig foglalkozik a párt és a szakszervezet kapcsolatával. Pedig a szakszervezetek lehetőségeit ez legalább olyan erősen behatárolja, mint a gazdasági irányításhoz való viszony. Talán még annál is erősebben. Ezért erről szeretnék néhány tényt hozzáfűzni a Beszélő cikkéhez.

A vállalaton belüli párt–szakszervezet viszony teljesen rendezetlen.