Skip to main content

Ellenvélemény


A Beszélő két legutóbbi számában közölte a Hertelendy Lászlóval folytatott beszélgetést. Rendkívül fontosnak tartom, hogy a Beszélő a jövőben is ilyen nyitott legyen a legkülönbözőbb irányzatok, nézetek és elképzelések felé.

Két felháborodott levélíró szerint a szerkesztők rosszul tették, hogy közreadták ezt a beszélgetést. Szerintem a Beszélő szerkesztőit ezért csak dicsérni lehet.

Ugyan miért ne közölnék egy olyan személy emlékeit, aki annak idején valóban benne élt az úgynevezett közélet sűrűjében.





Kedves barátaim!

Szeptemberben, a lakiteleki almafák alatt hárman vagy négyen összeverődve beszélgettünk. Azt latolgattuk, hogy milyen nagy lehet a folyóirat olvasótábora? Szándékosan kerülöm a szamizdat elnevezést. A Beszélő – véleményem szerint – már régen nem az, függetlenül a hivatalos megítélésétől és státusától. Az idő, az Unitában megjelent Pozsgay-interjútól függetlenül is engem és a folyóirat elnevezést látszik igazolni. A lapot sokan olvassák. A párt és állami szervezetekben persze hivatalból. Ez azonban a minoritás. A másik a nagy többség.



Úgy látszik, a háborús idők változó alakban, de törvényszerűen újrateremtik az öreg obsitost, Garay János hősét. Ezúttal a Beszélő lapjaira lopakodott be: a 22.


1986 októberében véletlenül eljutott hozzám az ÉGTÁJAK KÖZÖTT – MENTA, 1986. szeptemberi dátummal jelzett magyarországi szamizdat egy példánya, amelynek kiadója a budapesti Vox Humana Kör. E stencillel készült lapban végre elolvashattam Janics Kálmánnak, a Hontalanság évei c. könyv magyar körökben jól ismert szerzőjének kivonatosan közölt cikkét, amelyet állítólag Kutyaszorító c. könyvem kemény bírálatának szánt. Janics írásáról eddig is sokat hallottam.


„Ti jobban reszkettek.” – Giordano Bruno mondta az inkvizítorainak



Döbbent szomorúsággal olvastam a Beszélő 12-ben Átutazó „Dánia hű fia” című névtelenül kitárulkozó vallomását.

Félelem. A cementnél keményebben köt meg, a legtartósabb állapot – olyan, melyet – ha egyszer létrejött – nem lehet megsemmisíteni. Ha egyszer befészkelte magát az emberbe, egyesül vele, részévé válik, megsemmisíteni csak az ember egészével együtt lehet.



Böhm Vilmos visszaemlékezéseiben („Az 1947. évi választások”, Beszélő 15.) egyetlen vitatható pontot látok: a választásokon fellépő ellenzéki pártok jellemzését. A Pfeiffer-féle Magyar Függetlenségi Pártról azt mondja Böhm, hogy „fasiszta jellegű programmal állott a választók elé”, a Barankovics-féle Demokrata Néppártról pedig, hogy „katolikus-klerikális jellegű..., irányítója a püspöki kar”.

Teljességgel megértem Böhmnek, a magyar szocialista mozgalom e nagy alakjának még az elfogultságait is, de azonosítani nem tudom magamat velük.



Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kitörő lelkesedéssel olvastam Átutazó cikkét. De örülök neki, hogy megjelent, mert olyasmiről szól, ami régóta beszédtéma a – hogy is fejezzem ki magam – Beszélő (meg a Hírmondó meg a többi) olvasóinak körében. Mit jelent ellenzékinek lenni? Megéri-e a nyílt ellenzékiséggel járó kellemetlenségeket a... mi is? A tiszta lelkiismeret? De nem hatékonyabb-e ugyanazt az ügyet „belül”, a hivatalos keretek feszegetésével képviselni? S nincs-e valami feltűnési viszketegség ebben az egész ellenzékieskedésben?


Hány újság, hetilap, folyóirat, periodika jelenik meg Magyarországon, s hány példányban: ezt bárki megtudhatja a statisztikai zsebkönyvekből. Nehezebb volna számot vetni azzal, hányan olvassák ezeket, és még nehezebb, hogy hányan értik azt, amit olvasnak.

„Magyar napilapokat nem járatunk, nem vásárolunk” – írja tiltakozásai sorában Bak Ilona a Beszélő 10-ben. Érthető. A magyar napilapok és az írott sajtó – irányított sajtó. Cenzúra természetesen nincsen, a válogatott főszerkesztők valamennyien tudják, mit szabad és mit nem, sőt, azt is, hogy mit kell közölni újságjaikban.



Vidéki származású pesti munkás lévén, gyakran járok haza szüleimhez, barátaimhoz. Elmondhatom, hogy örömmel és érdeklődéssel olvassák a Hírmondó és a Beszélő számait, és őszinte tisztelettel beszélnek a számomra is ismeretlen szerkesztőkről.

Az én barátai körömben is több évtizedes múltra tekint vissza a „passzív rezisztencia”, amiről Bak Ilona írt a Beszélő 10-es számában. Épp ezért örömmel olvastam cikkét, habár azzal nem teljes mértékben értek egyet.

1956 őszén az általános iskola 7. osztályába jártam.




Szilágyi Sándor könyvismertetéséről (Beszélő 11)


Tudvalévő, a bolsevik ideológia feltétlen engedelmességet, a Vezérbe és a Pártba vetett megingathatatlan hitet követelt az egyéntől.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon