Kovács András

Nyomtatóbarát változat

Úgy látszik, a háborús idők változó alakban, de törvényszerűen újrateremtik az öreg obsitost, Garay János hősét. Ezúttal a Beszélő lapjaira lopakodott be: a 22. számban Hertelendy László mesél háborús kalandjairól az olvasónak.

Hertelendy nem kevesebbet állít, mint hogy Raoul Wallenberg embermentő akcióinak 75 százalékában része volt, valamint, hogy nagyrészt ő teremtette meg Wallenberg számára azokat a kapcsolatokat, amelyek egyáltalán lehetővé tették működését.

Az ember eleinte csak csodálkozik, hogy a terjedelmes Wallenberg-irodalomban, amelynek listáján ott sorakoznak Wallenberg budapesti magyar és nem magyar munkatársainak visszaemlékezései, egyszer sem fordul elő Hertelendy neve, dacára a közte és Wallenberg közötti állítólagos szoros kapcsolatnak. De minél tovább haladunk a szövegben, annál jobban csökken csodálkozásunk, és erősödik a meggyőződés: Hertelendy egyáltalán nem ismerte Wallenberget. Nézzük a tényeket.

A Magyar Hírlapnak adott interjújában Hertelendy még azt állította, hogy 1938 és 1944 között állandó kapcsolatban állt a gyakorta Budapesten tartózkodó és mulatozó Wallenberggel. A Beszélőben már azt mondja, hogy az 1938-as futó találkozást követően másodszorra már svéd diplomataként látta viszont Wallenberget, tehát értelemszerűen 1944. május 9-e – Wallenberg budapesti diplomáciai küldetésének kezdete – után. Így aztán joggal vagyunk meglepve, mikor azt olvassuk, hogy Hertelendy kapcsolatteremtő tevékenysége egyik első lépéseként Wallenberget a farsangi vitézi bálra vitte el (az 1945-ös farsangi szezonban, gondolom, már nem báloztak a vitézek). Több mint kétséges egy másik kapcsolatteremtő akcióról szóló beszámoló is: ahhoz még Hertelendy oly sokszor hangoztatott kitűnő kapcsolatai sem lehettek elegendők, hogy Wallenberget összehozza Ripka Ferenc főpolgármesterrel, ugyanis Ripka – aki egyébként tizenkét évvel korábban, 1925 és 1932 között volt Budapest főpolgármestere – 1944 márciusában meghalt. Nem valószínű az sem, hogy Wallenberg ismerte volna Horthy Istvánt – Hertelendy ezt állítja –, hiszen a kormányzóhelyettes repülőgépe 1942 nyarán zuhant le, Wallenberg pedig – a hitelt érdemlő források szerint – ekkor járt először – üzletemberként – Budapesten.

Hertelendy többször visszatért arra, hogy Wallenberg amerikai kém volt. Nos, ha az lett volna, akkor nagyon felkészületlenül jött erre a magyarországi bevetésre, ugyanis az az Álgya Pap Sándor nevű honvédelmi államtitkár, akivel valamilyen rejtélyes kémfeladat elvégzése érdekében Hertelendy révén feltétlenül találkozni akart, 1925 és 1929 között töltötte be ezt a tisztséget. (Egyébként meglehetősen ügyefogyott kém lehetett az, aki 1944 nyarán épp a magyar vitorlázórepülés és leventekiképzés iránt érdeklődött…)

Itt van aztán Wallenberg és Eichmann közös mulatozásainak története. Ezeknek eleddig Hertelendy az egyetlen tanúja. Több tanúja van viszont Wallenberg és Eichmann első magánjellegű találkozásának, amely 1944 decemberében zajlott le – az esetet John Biermannak az ABC Kiadó gondozásában megjelent könyve is leírja. Hogy ezután találkoztak-e, persze nem tudjuk, de nem hiszem, hogy az elkövetkező hetekben oly sok alkalmuk lett volna együtt vacsorázgatni a pesti szórakozóhelyeken…

Hertelendy azt állítja, hogy Wallenberg nem vett részt személyesen mentőakciókban, a „kritikus és piszkos dolgokat” neki kellett elvégeznie. Nos, mind Lévai Jenő, mind pedig Bierman – hogy csak a magyarul is hozzáférhető könyveket említsem – számos tanút idéz, akik jelen voltak, amikor Wallenberg (és a másik svéd diplomata, Per Anger) maga emelt ki embereket a téglagyárakban összegyűjtött, pályaudvarokon bevagonírozott vagy éppenséggel már útnak indított deportáltak közül. Hertelendyt nem említik…

És ezzel áttérhetünk az embermentési történetekre. Ezek közül a leginkább lélegzetelállító – teljes valószínűtlensége miatt – a kormányzói mentesítésekről szóló. Miután a nyilasok a külföldi követségek menleveleit már semmibe vették – meséli Hertelendy –, „akkor kezdtem én el a kabinetirodánál próbálkozni”. Kissé későn. Mint köztudott ugyanis, a kormányzói kabinetiroda a nyilas hatalomátvétel után többé nem működött, miként a kormányzó maga sem. Ami pedig a felemlített, mindig segítőkész szárnysegédeket illeti, Hertelendynek itt határozottan pechje van: Tost Gyula ugyanis a nyilas hatalomátvételt követő napon, 1944. október 16-án öngyilkos lett, Koós Miklós pedig már 1943-tól nem tartozott Horthy szárnysegédei közé. A legvalószínűbbnek egyébként azt tartom, hogy Hertelendy sohasem látott kormányzói menlevelet. Az interjúban ugyanis azt állítja, hogy erre rá kellett írni, miért is kapott az illető mentességet. Valójában ezekre a menlevelekre a mentesített személyazonossági adatain kívül semmit sem kellett rávezetni – erről bárki meggyőződhet, aki a 447. oldalon felüti Lévai Jenő Zsidósors Magyarországon című könyvét, ahol is megtekinthető egy kormányzói menlevél űrlapja.

Ezek után már bizonyára nem okoz meglepetést, hogy a lipótmezei elmegyógyintézet igazgató főorvosát, akinél Hertelendy állítólag „nagyon sok embert” helyezett el, nem Petrovitsnak hívták, hanem dr. Zsakó Istvánnak, vagy hogy Bachruch Károly, a neves ékszerész, akitől Hertelendy állítólag – régi családi kapcsolatukat felhasználva – Wallenberg sötét üzelmek útján szerzett briliánsai számára ékszerdobozokat kapott, már 1926-ban meghalt, nevét csak a cég viselte. Merőben valószínűtlen, hogy Hertelendy összehozhatta volna Wallenberget Bajcsy-Zsilinszkyvel, aki október 14-ig letartóztatásban volt, majd utána szigorú illegalitásban élt, és minden bizonnyal teljesen légből kapott a Wallenberggel való utolsó, februári találkozás története, amelynek részleteit a Magyar Hírlapban olvashattuk: Wallenberg 1945. január 17-i eltűnését több, egymástól független beszámoló megerősíti, esetleges szökése esetén pedig nyilvánvalóan biztosabb rejtekhelyet is tudott volna találni a sok mozgósítható magyar és külföldi kapcsolattal rendelkező diplomata, mint a Krisztina téri templom. (A Magyar Hírlapban egyébként Hertelendy azzal lepi meg az olvasót, hogy Wallenberg kitűnően tudott magyarul. Úgy látszik azonban, hogy Wallenberg a magyar nyelvű társalgás privilégiumát csak Hertelendy számára tartotta fenn, és ezt a képességét több tucat magyar munkatársa előtt titokban tartotta.) Hihetetlenül hangzanak a zsidókkal és kommunistákkal való háború utáni leszámolásról a Bajcsy-Zsilinszky szájába adott szavak, és tökéletesen abszurd a Hertelendyt feljelentő zsidó nőről szóló történet minden eleme.

A régi bírói gyakorlat szerint, ha egy tanúvallomás ellenőrizhető állításainak nagy része hamisnak bizonyul, akkor ellenőrizhetetlen kijelentéseinek sem adnak hitelt. Ami Hertelendy „visszaemlékezéseit” illeti, még az is lehet, hogy egynémely dolog valóban úgy játszódott le, ahogy elmeséli. De mivel lehetetlen minden állítását megvizsgálni, valószínűleg akkor követjük el a legkisebb tévedést, ha abból indulunk ki, hogy az egész háborús történetből egy szó sem igaz.

Minderre nem is lenne érdemes ennyi szót vesztegetni, ha Hertelendy szövege csupán ingatag hitelű történetekből állna. De ez a szöveg irányzatos: azt sugallja, hogy míg a propaganda Wallenberget az embermentés szentjévé avatja, addig az igazi érdem azoké, akik – mint ő maga – a mentés „piszkos munkáját” végezték. Természetesen én örülnék a legjobban, ha Hertelendy hitelt érdemlő bizonyítékokat tudna felhozni amellett, hogy a „csendőrség régi állománya”, a rendőrtiszti kar és mindazok a kormányzói körök, akiket említ, tevékenyen részt vettek az üldözött zsidók mentésében – ez gazdagítaná a történelemképünket. Ehelyett azonban Wallenberg erkölcsi integritását vonja kétségbe – talán úgy érzi, ha bebizonyítja, hogy Wallenberg sem volt jobb a többinél, akkor azzal azt bizonyította, hogy csak egy volt a sok közül. Hertelendy azt még csak sugallja, hogy Wallenberg igazi magyarországi küldetése a katonai hírszerzés volt, a zsidómentés pedig csak egy olyan foglalatosságot jelentett számára, amellyel ez az „okos, de nem bátor” svéd playboy viszonylag rizikómentesen kiélhette kalandvágyát, és egyben jó pénzt is keresett. Nyíltan állítja viszont azt, hogy Wallenberg szélhámos volt, azaz „nagyon sok esetben” a saját zsebére dolgozott, és visszaélve bajba került emberek kiszolgáltatottságával segítséget ígérve „megkopasztotta” őket – mégpedig mintegy osztozva a zsákmányon Eichmannal. Ez már nem egy szentté stilizált történelmi személy emberi arcának megrajzolása, ez becsületbe gázoló, sanda rágalmazás. A hitele pedig éppen annyi, mint Hertelendy többi meséjének.

Őszintén szólva nem értem, hogy a Beszélő miért találta közlésre érdemesnek ezt a szöveget.

• Ellenvélemény