Skip to main content

Passzív rezisztencia

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Vidéki származású pesti munkás lévén, gyakran járok haza szüleimhez, barátaimhoz. Elmondhatom, hogy örömmel és érdeklődéssel olvassák a Hírmondó és a Beszélő számait, és őszinte tisztelettel beszélnek a számomra is ismeretlen szerkesztőkről.

Az én barátai körömben is több évtizedes múltra tekint vissza a „passzív rezisztencia”, amiről Bak Ilona írt a Beszélő 10-es számában. Épp ezért örömmel olvastam cikkét, habár azzal nem teljes mértékben értek egyet.

1956 őszén az általános iskola 7. osztályába jártam. Egy életre szóló emlékünk maradt az a forradalmi hangulat, amely október 23-án a mi kisvárosunkba is elért. Úgy éreztük, ehhez hasonló lehetett 1848. március 15-e is. Megkezdődött a csillaghullás, a magyar zászlókból a Rákosi-címer kivágása. Rajzlapból Kossuth-címert készítettünk, átlós irányban fekete gyászszalagot rá, s az elesett felkelők iránti együttérzés jeléül ezt hordta mindenki a kabátja gallérján.

Mit tehettünk mást, 13-14 éves gyerekek? Nem jártunk oroszórákra. A többség titkos szavazáson az angol nyelv mellett döntött. De nem sokáig tanulhattunk angolul. Fordult a kocka, újra az oroszt tanították. S mi nem voltunk hajlandók felelni. Sorban kaptuk az egyeseket. Megbuktatni mégsem mertek! Az úttörőkhöz a fél osztály nem lépett vissza. Végül burkolt és nyílt fenyegetésekkel a többséget beléptették, heten maradtunk „függetlenek”.

Mondanom sem kell, hogy a KISZ-be sem léptünk be. A KISZ-tagokkal való beszélgetésekből kiderült, hogy ők sem kaptak semmiféle erkölcsi pluszt a „mozgalomtól”.

Március 15-én és október 23-án rendszeresen szabadságot veszünk ki. Javaslatom március 15-ére: a kokárda közepére tűzzétek ki a Kossuth-címert!

Kommunista szombatokra mi sem járunk. Egyszer kíváncsiságból elmentem; pofafürdő volt az, ivászattal egybekötve.

A Szolidaritás betiltásakor a Lengyelország című újság egy összetépett példányát visszaküldtük a varsói szerkesztőség címére, a következő szöveggel: „Elvtárs urak! Hazudtatok! Éljen a Szolidaritás!”

A szovjet árukat magától értetődően bojkottáljuk. Vegyék csak a párttagok, akik a szovjet hatalmat akarják. Nekünk jók az agonizáló kapitalizmus termékei is.

A Mozgó Világ szerkesztőségének leváltása óta[SZJ] hazai lapokat sem vásárolunk. Egy kivétel van: a Heti Világgazdaság. Véleményünk szerint ez az egyetlen újság, amely tárgyilagosan foglalkozik a világ és benne Magyarország problémáival.

Mi az, amit nem helyeslek Bak Ilona cikkében? Nem helyeslem, hogy ő és társai „elirányítják” a cseh, szlovák és román turistákat. Ők ugyanolyan elnyomottak, mint mi vagyunk. A félrevezetésük nem használ nekünk, inkább keresni kell a párbeszéd lehetőségeit! A harmadik világgal kapcsolatban is a Beszélő szerkesztőinek adok igazat.

„Világ proletárjai, egyesüljetek” – ez legyen a mi jelszavunk is, Lengyelországtól Afganisztánig.
























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon