Az Unita Nagy Imréről

Egy magyar ellenzéki folyóiratban nemrég jelent meg az a beszéd, amelyet Nagy Imre a párt Központi Vezetősége előtt tartott 1953 júniusában. Mennyiben árnyalja ez a beszéd a korról alkotott történelmi képünket?

Először is le kéne szögezni, hogy a beszéd hitelességéhez nem férhet kétség. Felettébb ortodox marxi–lenini terminológiája és ízes magyar nyelvezete Nagy Imre stílusára vall. Nagy azzal vádolja benne a párt vezetőit, Rákosit, Gerőt és Farkast, hogy súlyos hibákat követtek el a szocializmus építése során. Bírálja túlfeszített iparosítási politikájukat, a mezőgazdaság elhanyagolását és az önkényes, despotikus kormányzási módszereket. De ami a legfeltűnőbb: a „túlzott központosítás” és a „személyi kultusz” vádjával Nagy majdnem három évvel megelőzi azt a támadást, amelyet az SZKP XX. kongresszusán Hruscsov intézett Sztálin ellen. Ez azt sugallja, hogy a desztalinizációt sürgető nyomás korábbi keletű, mintsem az ötvenes évek történész kutatói eddig gondolták.

Lehet-e történelmileg visszatekintve úgy mondani, hogy Kádár azt vitte sikerre, amit Nagy Imre kezdeményezett 1953-ban?

Hogyne. A Kádár-rendszer vívmányai több vonatkozásban túl is mennek a Nagy Imre-beszédben megfogalmazott célokon. Az a beszéd csak előzetes vázlatát adta a XX. kongresszuson bejelentett, hruscsovi desztalinizációs programnak. Ha lényeges vonásait tekintjük, ez a program valósult meg Magyarországon Kádár alatt. A XX. kongresszus után azonban Nagy Imre lassanként messzebbmenő követelésekkel azonosult: többpártrendszeren alapuló, demokratikus választásokat, nemzeti függetlenséget és tömbönkívüliséget, gyári munkásönkormányzatot akart. Ez a program még radikálisabb szakítást jelentett a sztálinizmussal, és a szocializmusnak egy olyan, sokkal demokratikusabb fajtájáért szállt síkra, amelyhez a kádári Magyarország semmiben sem hasonlít.

Magyarországról szóló írásaidban elutasítod a rendszer öninterpretációját, de Hellerrel és Fehérrel is vitába szállsz, akik szerint a kádárizmus csupán „machiavellista politika”. Összefoglalnád, hogy mi erről a véleményed?

Aki a kádárizmusban a represszív tolerancia elvére épülő protekcionista rendszert lát, sokban segít megérteni a mai magyar társadalmi rendszer valóságos működését. Nem ad viszont magyarázatot a Kádár-rezsim történelmi fejlődésére, és nem segít felmérni a benne rejlő, további evolúciós lehetőségeket sem. A Kádár-kormánynak az a programja, mely 1956. november 4-én, az októberi felkelés leverése után született, semmivel sem volt kevésbé radikális, mint Nagy Imre 1953. júniusi beszéde. Ekkoriban Kádár azt remélte, hogy megvalósíthatja a törekvéseit annak, amit ő még 1956. november 26-án is változatlanul „október 23-i népfelkelésnek” nevezett. De Kádár ekkor még viszonylag tapasztalatlan politikus volt. Csak fokozatosan mérte föl, milyen megkötöttségei vannak a szovjet blokkban egy belső titkárnak. Ebben a felismerésben van a rezsim vívmányainak és korlátainak a titka. Azt a nemzedéket, amely átélte a negyvenes és ötvenes évek nélkülözéseit, politikai terrorját és személyes tragédiáit, meg lehetett vásárolni bizonyos felülről adagolt engedményekkel, még ha ezek az engedmények bármelyik pillanatban visszavonhatók voltak is. A kádárizmus alatt felnőtt nemzedékkel azonban már nem ez a helyzet; ez a nemzedék nagyobb személyi szabadságot és magasabb életszínvonalat akar, hiszen ezek a különféle demokratikus véleménynyilvánítási, társulási és tevékenységi formák révén gyakorolható és védhető jogok. Tehát igaz ugyan, hogy maga a Kádár-rezsim gyakorlatilag nem sokkal többet valósított meg annál, amit Nagy Imre 1953-as programja tartalmazott, mégis a javára írandó, hogy a következő nemzedék számára előkészítette egy sokkal igazibb szocialista demokrácia talaját.

Hogyan látod a magyar reform jövőjét az MSZMP
XIII. kongresszusának és Mihail Gorbacsov szovjetunióbeli megválasztásának a fényében?

Az ötvenes évek legnagyobb tragédiája az volt, hogy a kelet-európai reformkísérletek sorsát annak a hatalmi harcnak a kimenetele határozta meg, amelyet a Sztálin-utódok a szovjet vezetésen belül egymással vívtak. Malenkov 1953–54-es vereségei vezettek Nagy Imre kezdeti reformprogramjának a bukásához, és a régi vágású sztálinisták a Hruscsov desztalinizációs politikája elleni támadása billentette 1956 őszén a magyarországi intervenció javára a mérleget.

Az, hogy a Szovjetunióban Gorbacsov került hatalomra, most egy időre stabilitást ígér, ami a szovjet vezetésből az elmúlt évtized során egyre jobban hiányzott. Ez az elmúlt húsz év legkedvezőbb reformkilátásait teremti meg Kelet-Európában. Csakhogy ezek veszélybe is kerülhetnek, ha a fejlemények az ellenőrzés alóli kibújás látszatát keltenék. Eszerint kellene értékelni az MSZMP XIII. kongresszusát. Kelet-Európában a látszatot sosem szabad összetéveszteni a valósággal: igaz, a kongresszus során a kemény vonal néhány ismert képviselője vezető posztokra került, de ez talán nem annyira fenyegeti, mint inkább védi a reformok folytatását. Fennáll némi veszély, hogy a túlzott óvatosság folytán ezek a reformok kevésbé lesznek hatásosak, de valószínű, hogy ennek a veszélynek a növekvő felismerése éppenséggel erősíteni fogja azoknak az érveit, akik következetesebb stratégiával szorgalmazott gazdasági-társadalmi változásokat akarnak.

Téged 1982 végén kiutasítottak Magyarországról, és azóta nem engedélyezik a beutazásodat Mit tudsz erről mondani?

Magyarország lenyűgöző és csábító hely, és annak, aki túl szoros viszonyba kerül vele, számolnia kell minden olyan veszéllyel, ami egy szerelemmel jár. Minél meghittebb és intenzívebb ez a viszony, annál nagyobb a veszekedések és konfliktusok valószínűsége. De lehet, hogy ha a konfliktusok megoldódnak, ez a kapcsolat megerősödve születik újjá, növekszik a kölcsönös megértés és tisztelet. Érthető, hogy a mai Magyarországon az ötvenes évek eseményei továbbra is kényes kérdésnek számítanak, én azonban őszintén hiszem, hogy tisztességes és tudományos tanulmányozásuk csakis használhat mind magának Magyarországnak, mint pedig a szocializmus jövőjének.