[András Ferenc]

Nyomtatóbarát változat

Ki hiszi még, hogy a szocializmus életképes koraszülött és a proletárdiktatúra a történelem inkubátora? Kubától Vietnamig, Argentínától Algériáig, Kambodzsától Nicaraguáig, Albániától Jugoszláviáig mind kipróbálták a központosított államhatalom és az államosítás különféle formáit, ám az eredmény mindig a még sziszegve elviselhető és a szörnyűséges közé esett. Argentína példája mutatja, hogy a centralizált állam és a kiterjedt államosítás önmagában is hatékony eszköz a hanyatlás eléréséhez, külső befolyás már nem is szükséges. Dél-Korea példája pedig azt, hogy a diktatúra akkor is embertelen, ha gazdaságilag egyébként sikeres. Angolára és Etiópiára jobb nem gondolni. Gazdasági hanyatlás, nemzetközi elszigetelődés, erőszak és cenzúra, a hatalmi elit frakcióharcai a színfalak mögött, tespedés, züllés és általános korrupció a tünetei ennek a térségnek. Miféle ember az, aki ezt akarja megmenteni? Aki szerint a zsákutcán is végig kell menni? (Lásd Marosán György: Az úton végig kell menni.)

A Magyar Hírlap 1988. október 19-i száma „Baloldali Alternatíva” néven új csoportosulás egyesületalapítási szándékáról tudósít. Vonzónak tűnik, hogy olyan álláspontot kívánnak kialakítani, amelyben

„...a gazdaságosság és a humánum szempontjai együttesen érvényesülnek”.

Amikor azonban arról olvasok, hogy az ezt megalapozó elméleti háttér

„a marxi–engelsi kapitalizmuskritika, ennek nyomán Rosa Luxemburg munkássága, Lenin Állam és Forradalma, teoretikus tevékenysége, illetve Lukács György 1945 utáni művei...”,

az az érzésem támad: ennek az irányzatnak a népszerűségétől nem kell tartaniuk azoknak, akik egyébként minden független kezdeményezés népszerűségétől tartanak. A magyar értelmiség egy része ugyanis már többször rátalált az „igazi” marxizmusra annak felszálló ágában. De ki fog jegyet váltani egy süllyedő hajóra?

Mindegy. A jövendő egyesület célja az alapítók szándéka szerint nem a népszerűség, hanem az igazság. Nemes cél. Csakhogy az igazság az, hogy a leninisták által agyonkritizált nyugati demokráciák sokkal inkább szocialistának nevezhetik magukat, mint mi, ha a szocializmus gazdaság és autonóm, széles körű szociális védőhálóval ellátott társadalmat jelent. Az alapítók számára iránymutatóak Lukács György törekvései, aki

„...megpróbált elhatárolódni mind a polgári parlamentarizmus hagyományos megoldásaitól, mind pedig a sztálinizmus – Sztálin halálával korántsem lezárult – folyamataitól”.

Szerintük                                                   

„A kelet-európai népek közös jövőjének dilemmáira és nemzetünk sorskérdéseire csak ehhez a progresszióhoz kapcsolódó szellemi irányzatok és politikai törekvések kísérelhetnek meg választ adni”.

Hadd kíséreljem meg mégis. Szerintem hazánk boldogabb jövője azon múlik, hogy mennyire tudunk fölzárkózni Nyugat-Európához gazdaságilag és politikailag egyaránt. Ami ott működik, azt itt nem kell nekünk újra föltalálni és saját cégérrel ellátni. A legjobb szocialista demokrácia a polgári demokrácia, a százszor is elátkozott.

„Lehet, hogy végül kijutunk az alagútból, csak attól félek, hogy az alagút végén nem a szocializmus vár ránk”,

nyilatkozta valaki a rádióban a reformokkal kapcsolatban. Én inkább attól félek, hogy nem jutunk ki egyhamar az alagútból. Jobban féltem hazám sorsát, mint a szocializmus ügyét. Mondd meg, mitől félsz, és megmondom politikai nézeteidet. Ez jelöli ki a reform hívei és ellenzői között a határvonalat. Aki szerint a társadalom önszerveződésének megindulása rossz jel, az MDF, a Fidesz, a Rakpart Klub, a TDDSZ, az SZDSZ stb. valamiféle betegség tünetei, amiből ki kell gyógyulni, az ellensége a demokráciának és a tulajdonformák egyenlőségének. Ez a konzervativizmus öngól, hisz éppen nem az indulatokat mérsékli, és így nem a stabilitást szolgálja. A stabilitás ugyanis azon is múlik, hogy képes-e a hatalom a mostani politikai élénkülést fejlődésnek felfogni.

Ez a vízválasztó kérdés „fenn”. De mi van „lenn”? Aki szerint minden pártember egyformán álnok, és ezen nem lehet, nem is érdemes javítgatni, szar az egész, nemsokára úgyis lesz valami: az vagy buta, vagy rosszhiszemű. Annak idején Gerőék is igyekeztek bemocskolni Nagy Imrét, hogy a nép elveszítse a reményét. A helyzet kiélezése csak azoknak kedvez, akik „én megmondtam, hogy ez hova vezet” felkiáltással csak arra várnak, hogy ismét szükség legyen rájuk. A történeti és filozófiai kérdések nagyon fontosak, különösen ha a szó egyben tett is. Mert ahol a történeti igazságot ki lehet mondani, ott minden igazságot ki lehet mondani; a történeti igazságot azért is ki kell mondani, hogy minden igazságot ki lehessen mondani. De a reform sorsa nem azon múlik, hogy elkészül-e a szocializmus legeslegjobb teóriája – több is van raktáron –, amit aztán ismét rajtunk próbálnak ki. Hanem azon, hogy megadatik-e nekünk a jog, hogy saját drámánk szerzői és szereplői legyünk. És aki ettől fél, az nem híve a demokráciának, az nem része a mai magyar progressziónak.

• Témáinkhoz