Sobri József

Nyomtatóbarát változat

Jugoszlávia az elmúlt négy évtizedben többek között demokratikus nemzetiségpolitikájával tűnt ki a kelet-európai országok lehangoló szürkeségéből. Ez a nemzetiségpolitika nem volt talán minden tekintetben kellően átgondolt és következetes, ennek ellenére bizonyos mértékig követendő példaként állhatott és állt minden demokratikus reformmozgalom előtt, Keleten és Nyugaton egyaránt. A magyarországi köztudatban Jugoszlávia az a szomszédos ország, ahol a kisebbségi magyarság – más szomszédos országokban elő sorstársaival összehasonlítva – a legtöbb szabadságjog birtokában van, politikai és kulturális autonómiával rendelkezik, biztosítottak a demokratikus fejlődés lehetőségei. A hozzánk érkező hírek, valamint a legújabb tények, statisztikai adatok ismeretében ezzel az ábránddal egy időre szakítanunk kell. Természetesen nem pusztán azért, mivel szemtanúi lehetünk a kisebbségi magyarság egyre intenzívebb asszimilációjának – az asszimiláció kevert népességű területeken elkerülhetetlen, s tulajdonképpen, ha nem egyirányú, egészséges jele nyelvek, népek és kultúrák interakciójának. A magyar kisebbség beolvadása jelen esetben egyoldalú és egészségtelen folyamatok következménye. Intenzitására jellemző, hogy 1961-től 1981-ig, húsz év alatt tehát, a magyarok száma több mint húsz százalékkal fogyott. A tendenciát az alacsony természetes szaporulat is fokozta. Az 1981-es népszámlálás adatait a magyarországi sajtó is ismertette, érthetetlen, hogy elemző módon tudtommal senki sem foglalkozott a kérdéssel, sem a hivatalos, sem az ellenzéki sajtóban.

Ami a vajdasági magyar kisebbség önkormányzatát illeti, annak legfőbb sajátossága, hogy nem létezik. A Vajdaság autonóm tartomány jelentős önállóságra tett szert az elmúlt években, mindez azonban teljesen mentes a nemzetiségi autonómia, a közművelődési és az oktatási önkormányzat szikrájától is. A kisebbségi ügyeket az érdekeltek feje fölött intézik. Lényegében a tartományi politikai bürokrácia monopóliuma ez a terület. Mindez vonatkozik a Vajdaságban élő kisebbségek mindegyikére, a szlovákokra, ruténekre, románokra is. Mivel a Vajdaság autonómiája lényegét tekintve területi autonómia, a tartományban is kisebbséget alkotó nemzetiségiek önkormányzata megoldatlan maradt. Ezért pedig súlyos árat kell fizetni, különösen akkor, ha a demokratikus fejlődés lehetőségei csökkennek. A hetvenes évek dereka óta ennek lehetünk szemtanúi. Az egyre mélyülő resztalinizáció és az albán nacionalista megmozdulások nyomán szárba szökkent revanstörekvések, valamint a közhangulat némely hisztérikus megnyilvánulása szinte minden téren növelte a hatósági bizalmatlanságot. A nemzetiségi ügyek terén is. Lehangoló dolog szabadkai, újvidéki értelmiségiekkel beszélni: gyanakvás, kishitűség, félelem, a falnak is füle van. Egykor nem ilyen fagyos élményekkel tértem vissza Budapestre. Mi történhetett? Barátaim érvelnek, legyintenek, kimutatásokat tolnak az orrom alá. A hatvanas években közel hatvan középiskolában folyt magyar nyelvű oktatás a Vajdaságban, ma jó, ha negyvenben, ám a tényleges adatok többnyire ismeretlenek.

Az általános iskolák magyar tagozatain egyre kevesebb a magyar diák, de egyre kevesebb a magyar iskola is:

A magyar anyanyelvű tanulók száma természetesen nagyobb, az 1980/81-es tanévben megközelítette a 35 ezret, azonban kb. 7 ezer fő nem magyar tagozaton tanult. Százalékban kifejezve ez pontosan 20% – igen rossz arány!

A középiskolában a helyzet még lesújtóbb, olyannyira, hogy a jugoszláviai magyar sajtó erre vonatkozó adatokat már évek óta nem közöl. 1975-ben a négyosztályos középiskolai rendszert 2+2 rendszerű, egy általános és egy szakosított középiskolából álló rendszerré alakították át, és ezzel párhuzamosan az addigi középiskolai hálózatot is átszervezték. Az új középiskolák területi elhelyezkedése kedvezőtlenül érintette a kisebbségeket, de még ennél is nagyobb károkat okozott, hogy a korábbinál jóval differenciáltabb szakosítási rendszer számos esetben lehetetlenné tette nemzetiségi tagozat indítását, mert nem volt elég jelentkező. A tanintézeteknek eddig semmilyen anyagi érdekeltségük nem fűződött kis létszámú nemzetiségi tagozatok indításához. Ennek eredményeként a mintegy hatodfélezer magyar középiskolás egyharmada nem folytathatja anyanyelvén a tanulmányait. És ez a szám évről évre növekszik.

A rossz közérzethez hozzájárul a közelmúltban elfogadott ún. anyanyelvi törzsanyag is. Ennek célja az anyanyelvi irodalmi oktatás országos szintű egységesítése, azzal a látszatcéllal, hogy segítse a kulturális közeledést Jugoszlávia nemzetei és kisebbségei között. A demokratikus közvélemény Jugoszlávia-szerte felemelte szavát a törzsanyag ellen, különösen a szlovén értelmiségi közvélemény utasította el igen hevesen, mondván, hogy az új törzsanyag a nemzeti kultúrák sokszínűsége és emancipációja helyett a bürokratizálódás, az oktatás sztalinizálása irányába mutat. A jugoszláviai magyar értelmiség közönyös belenyugvással fogadta a tervet, leszámítva néhány vérszegény írást a magyar hetilapok egyikében-másikában. Minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk: a jugoszláviai magyarság, beleértve az értelmiséget is, igen súlyos csapásokat élt át, és még súlyosabbak elé néz a közeljövőben. Indokolt tehát, hogy az eddiginél nagyobb figyelemben részesítsük jugoszláviai barátaink eseménytelennek tűnő hétköznapjait.

• Témáinkhoz