Janics Kálmán

Nyomtatóbarát változat

Duray Miklós különös „ellenvéleménye” nem személyes ügy, a sértegetések és a valótlanságok csak mellékzörejek, a dolgok hátterében a nemzetiségi alkotmánytörvény sorsa borzolja az idegeket, hogy az elkötelezett gárdát a betanult hamis szerep erőszakolására serkentse. A vezértéma megvitatása előtt mégis szembe kell nézni a bevezető sorok fölényes vádaskodásával, ezzel vállalnom kell olyan események kiteregetését, amelyekről eddig hallgattam.

Ami a Kutyaszorító recenzióját illeti, a jegyzetekben felsorolt harminchárom bizonyíték közül Duray egyre sem válaszolt, kimagyarázkodás helyett elegendőnek tartja „rendőrspicli” szerepem hangsúlyozását. Ezért – bár nem szokásom olyan dolgokról vitatkozni, ahol álláspontom igazolására a jelen pillanatban még nem szolgálhatok látható bizonyítékokkal – a Duray-féle erkölcsökkel szemben most én is kénytelen vagyok az önéletrajz és az öninterjú módszereit átvenni, azzal a különbséggel, hogy aki vállalja, ellenőrizheti adataimat.

A Duray-per tárgyalásán egyetlen szóval sem tettem célzást Duray „felforgató” tevékenységére, azt ellenben pontosan részleteztem, hogy munkatársaival együtt hogyan akart lépésről lépésre olyan szerep eljátszásába beugratni, amelynek következetes vállalása végzetes csapdával fenyegetett. Álláspontom ez volt: Duray Miklós nem a nemzetiségi és polgári jogok védelmezője, hanem szakszerűen képzett hivatásos provokátor, ezt a tanácselnök felszólítására határozottan a szemébe mondtam. A tárgyaláson elhangzott álláspontom óta a Kutyaszorító meggyőzött arról, hogy nemcsak provokátor, de hivatásos dezinformátor is.

A kívülállók nem értették, miért vagyok olyan makacsul következetes, miért nem kapitulálok legalább az „őrizzük meg az egység látszatát” elv előtt. Most elérkezett az ideje annak, hogy az elszigeteltségben is elszánt álláspontomat megmagyarázzam. Előre kell bocsátani, hogy barátságunkat nem egyszerre „rúgtam fel”, erre csak 1980. február 1-jén került sor, amikor már több mint egy éve gyanakodva figyeltem minden mozdulatát.

A tisztánlátás érdekében térjünk rá az életrajzra. 1978 júliusában költöztem a galántai járásba, Vágkirályfa szülőfalumba. Duray Miklóssal akkor már több mint két éve baráti ismeretséget tartottam fenn. (1976 áprilisában ismerkedtünk meg egymással, amikor Jolsván felkeresett.) Négy hónap múlva, 1978. november 25-én, barátjával együtt meglátogatott, egy csomagot nyújtott át, amely kizárólag belső használatra szánt miniszteriális iskolai statisztikai anyagot tartalmazott. A köteget vendégeim jelenlétében az íróasztalom melletti könyvszekrénybe helyeztem. Tizennyolc nap múlva, 1978. december 13-án reggel a kassai rendőrség kiemelt a munkahelyemről, hazakocsikáztatott, és alapos házkutatást tartott egyetlen szekrényben, ahová a miniszteriális anyagot félretettem. (A házkutatás irányítója Molnár őrnagy, Bickos századossal Kassáról, de jelen volt egy fiatal galántai hadnagy is.) A miniszteriális anyagot megtalálták, és összecsomagolták, azután jegyzőkönyvet kezdtek írni életem egyetlen házkutatásáról. Az egész esemény roppant különösnek látszott, Molnár őrnagyhoz fordultam azzal a megjegyzéssel, hogy még van négy könyvszekrényem és sok iratom a pincében. Molnár őrnagy hidegen és élesen válaszolt: „Nincs időnk!” Volt tehát okom a gondolkodásra, főleg azt latolgatva, hogy már a házkutatás előtt, dec. 2-án Pozsonyban elvállaltam, hogy szóvivője leszek a Szlovákiai Magyar Nemzeti Kisebbség Jogvédő Bizottságának.

A december 2-i pozsonyi találkozó Nagy László lakásán jött létre, ahol Duray Miklós felkérésére elvállaltam – öt személy jelenlétében – a szóvivői szerepet. Ezt az összejövetelt csak azért emelem ki, mert értesülésem szerint az akkori jelenlévők a tanácskozást következetesen letagadják.

Hatvan nappal a „sikeres” házkutatás után, már jogvédő szerepem idején, 1979. január 24-én a pozsonyi Új Szó durva támadást intézett ellenem, imperialista ügynöknek, irredentának és volt nyilasnak nevezett. Panasszal éltem a kerületi államügyészségnél Pozsonyban, a kihallgatásra június elején került sor. Megbeszélés közben az államügyésznő meglepetten kérdezte tőlem, hogy mi jogon tartott nálam házkutatást a galántai járásban a kassai kerületi rendőrség. Nem tudtam válaszolni. (Csak egy magyarázat van: a pozsonyi államügyészség és rendőrség vonakodott vállalni az „egyszekrényes” házkutatás szennyes ügyét.)

A házkutatás napja óta éberen ügyeltem Duray Miklós minden szavát és mozdulatát. 1979 tavaszán többször észrevettem, hogy nem mond igazat, tervszerűen félrevezet. Később, 1979 júliusában egy egész napi rendőrségi kihallgatás keretében kénytelen voltam megállapítani, hogy a rendőrség olyan ügyekben is részletesen tájékozott, amelyek csak Duray aktív, kezdeményező közreműködésével juthattak tudomására. Ekkor minden kapcsolatot megszakítottam vele, de amikor 1979. december elején a Szabad Európa Rádió beolvasta a „jogvédő bizottság” első emlékiratát, ez meghökkentett, mert a szóvivő én voltam, így a jövőben „cégjelzésem” alatt bármi publikálható Nyugaton. Értesítettem Durayt, hogy találkozni szeretnék vele. (Július óta nem váltottunk szót.) 1980. január 10-én felkeresett a lakásomon, de éles hangvételű felelősségre vonásaimra hetyke mellébeszélés volt a válasz. Figyelmembe ajánlott egy Madridba küldendő emlékiratszöveget, amelyet a címzés szerint NATO-államok kormányaihoz is továbbítottunk volna. Megjegyeztem, hogy már a címzés is sérti a csehszlovák büntető törvénykönyvet, mire Duray fölényesen válaszolt: „Helsinki óta már mindent lehet.” (Az egész ügyirat különben telítve volt fantasztikus és valótlan statisztikai adatokkal.)

Megbeszélésünk alapján 1980. január 26-án újra találkoztunk Pozsonyban, de most már utoljára. A madridi konferenciához intézendő javaslat szövegét adta át más változatban, azzal, hogy szerezzek hozzá legalább húsz aláírót. (Neveket is javasolt!) A Madridba küldendő szöveget csak otthon olvastam el. Aláíró a jogvédő bizottság (tehát elsősorban én), maga a memorandum ködös fejtegetés után arra a következtetésre jut, hogy a határ menti nemzeti kisebbségek kérdését leghelyesebb a határok módosításával megoldani. (A büntető törvénykönyv szerint az állam integritásának veszélyeztetése ötévi börtönnel büntethető.) Nem volt többé vitás, hogy ügynökkel és hivatásos provokátorral hozott össze a sors. De mit lehet ilyenkor tenni? A rendőrség és az államügyészség szóba sem jöhetett, hiszen a házkutatás, a jogvédő funkció és az Új Szó szinte egyidejű otromba támadása az összejátszást tökéletesen bizonyította. Egy ilyen tőrbe csalási kísérletet már 1971 februárjában felszámoltam az ügy széthíresztelésével. Ötnapi gondolkodás után – voltak benne álmatlan éjszakák is – arra a meggyőződésre jutottam, hogy újra a botránykeltés eszközeit választom. Ha ezt akkor nem vállalom, 1980 nyarán már sokévi börtönre ítéltek volna, mint azt az alábbiakban kimutatom.

1980. február 1-jén mintegy ötven levelet küldtem szét szerkesztőségeknek, szervezeteknek, magánszemélyeknek „Tájékoztatás” cím alatt. A szöveg: „A Szlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága provokációs szélhámosság. Terjeszti Duray Miklós, Bratislava, Jaskovy Rad 161.”

A párizsi Magyar Füzetek 1980 tavaszán tette közzé a „jogvédő bizottság” újabb tájékoztatását, amely több valótlanságot és elnöksértést is tartalmazott. Keltezése: 1980 februárjában. Rabay Zoltán, az Új Szó főszerkesztője – abban a hitben, hogy a csapda sikeresen működött – 1980 áprilisában megkezdte támadásait a jogvédő bizottság ellen, és burkoltan ellenem, de hamarosan elnémult, és azóta is hallgat. Van rá oka!

Duray ellen a botránykeltés módszerét az utolsó napokban alkalmaztam, egy további hónapos késedelemért már felelős lettem volna a jogvédők újabb megnyilatkozásáért. Az már a rendezéshez tartozik, hogy a Magyar Füzetek anyagát a „szóvivő” kikerülésével és semmibevételével juttatták Párizsba.

Hetven napig tartott, amíg megindultak a kísérletek a Duray-botrány elsimítására. 1980. április 12-én egész napos kihallgatásra vittek be Galántára, a vizsgálatot a pozsonyi kerületi rendőrség tisztjei vezették. Következetesen fenntartottam álláspontomat, hogy Duray Miklós nem nacionalista, nem fanatikus, nem emberi jogokat véd, hanem hivatásos provokátor és ügynök. Kizárólag ilyen értelmű jegyzőkönyvet voltam hajlandó aláírni, de egy vonatkozásban akkor még tévedtem. Azt hittem, Duray Miklós egy elszigetelt, önállóan dolgozó egyéniség, ezt a meggyőződésemet annyira komolyan vettem, hogy legközelebbi „munkatársait” nagy jóindulattal és ügybuzgalommal figyelmeztettem a fenyegető veszedelemre.                                                      

A végleges és biztos tisztánlátást 1980. május 20-a hozta meg. Reggel kiemeltek a munkahelyemről (akkor raktárnokként dolgoztam), és újból bevittek Galántára. A pozsonyi kerületi rendőrparancsnokságnak három tisztje volt jelen; érdeklődéssel vártam, hogy miről lesz szó. Legnagyobb meglepetésemre azonban közölték velem, hogy újból mindent el kell mondanom, amit Duray Miklósról tudok. Kelletlenül magyarázgattam a téma teljes kimerítését már április 12-én, de ragaszkodtak a részletes vallomás megismétléséhez. Újból beszámoltam minden mozzanatról az első találkozásunktól kezdve a botrányosításig. Délután három óra körül az ügyet lezárták, jegyzőkönyvet már nem írtunk, de egészen más valami történt. Az egyik tiszt elém terített az asztalra egy muzeális formájú megsárgult nyomtatványt azzal, hogy ezt a „Nyilatkozat”-ot (szlovákul Prehlásenie) most alá kell írnom. Szemügyre véve a papirost, láttam, hogy régi, 1953 előtti szlovák helyesírással van írva, csehszlovák nyomdai nyilvántartási száma nem volt. A „Nyilatkozat” szövege: „Alulírott kijelentem, hogy mindarról, amiről ma itt szó volt, soha senkinek beszélni nem fogok, ellenkező esetben a törvény szerinti büntetéssel kell számolnom.” Ami világos: az új vallomásra az elnémítás érdekében volt szükség. (A rendőrség tisztjeinek halvány sejtelme sem volt arról – de azoknak sem, akik ezt a primitív parancsot kiadták –, hogy ezzel a nyomtatvánnyal én már találkoztam, volt szerencsém aláírni harminc év előtt 1950. augusztus 2-án a nyitrai kerületi fogházban.) A nyomtatványt Berija műhelyében gyártották az ötvenes évek elején, az akkori „tanácsadók” használták nálunk megfélemlítésre. A kérdés csak az, hogy ezt a példányt mikor importálták. Ami viszont bizonyos: Duray Miklós érdekeinek védelmére Berija eredeti nyomtatványát kellett harcba vetni.

Duray megjegyzi sértegetései között, hogy azokkal szemben is kíméletlen voltam, akik „A hontalanság évei” c. könyvemet „nyomdaképessé” tették. Ebből annyi a valóság, hogy egy Durayval szoros kapcsolatot fenntartó történész, akiben 1979 novemberéig vakon megbíztam, tudtom és jóváhagyásom nélkül két részletet kiselejtezett könyvem kéziratából, de nem elégedett meg a fogadatlan lektorkodással, hozzáírt egy bizonyíthatatlan valótlanságot. (Miközben a jegyzeteket nem idomította hozzá a szöveghamisításhoz.) 1980. május 24-én ragaszkodtam a hozzáírás törléséhez, és legalább az egyik kiselejtezett részlet visszaszerkesztéséhez a második kiadásban. Úgy tudom, hogy ez meg is történt.

Még annyit az én „öninterjúm” anyagához, hogy 1980. május 20-a óta, amikor aláírtam a Berija-nyomtatványt, sohasem merült fel többé bennem az a kétely, hátha mégis tévedek Duray Miklós megítélésében. Erre két kontinens magyarságának Duray-kultusza sem fog rávenni.

A nemzetiségi alkotmánytörvény kalandos sorsa megköveteli annak hangsúlyozását, hogy 1968 októberében a reformista hatalmi személyi állomány – az intervenciósok parancsára már szeptemberben leváltott Jozef Pável belügyminiszter kivételével – összetételében érintetlen volt. A tisztánlátás érdekében ezt azért kell tudni, mert Duray az egész hatalmi vezetést támadja és sértegeti. Azok a személyek, akik tíz hónapon keresztül mindent megtettek a demokratizálódásért, megalkották az akcióprogramot, minisztertanácsi határozattal jóváhagyták a nemzetiségi alkotmánytörvényt, a dezinformátor szerint 1968. október 27-re visszataszító, sötét, soviniszta elemekké alakulnak át, miközben a nemzetiségi gyűlölködés hangulatában órák alatt átírják az egész alkotmánytörvényt. Duraynál a dubceki rendszer reprezentánsai egyszeriben alkalmasak lesznek a „totalitárius rendszer diktatórikus manipulációjára”. Erre a sértegetésre azért van szükség, mert másként az alkotmányeltűnés megmagyarázhatatlan lenne. 

A dezinformátor fölénye tudatában kijelenti, hogy a sajtójelentéseket nem szabad készpénznek venni; talán az „öninterjúk” valótlanságai lesznek alkalmasabbak a történelmi tények felderítésére, hiszen így minden írásbeliség kizárható, és kezdődhet a mese. Ezzel persze az is bizonytalanná válik, hogy a moszkvai újságírók 1968 őszén forgalomba hozott Fehér Könyve – amely már Duray előtt meghirdette az „ulsteri viszonyokat”[SZJ] és a küszöbön álló ellenforradalmat negyvenezer fegyveressel – „készpénznek” vehető-e, ha már az írott bizonyítékokat sommásan kiiktatjuk a vizsgálódásból. Hasznosabb lesz megmaradni az eddig általános gyakorlat mellett, és megfontolni minden fennmaradt híradást, véleményt vagy akár csatakiáltást, akkor is, ha Duraynak és a névteleneknek (Tacitus, Secretarius) ez nincs ínyére. Az ellenvélemény szerzője 1968-ban huszonhárom éves volt, nagyszerű tájékozottságát már ezért is kétkedéssel kell fogadni, de még könnyebben bizonyíthatók a légből kapott érvelések tarthatatlanságai.

A nemzetiségi alkotmánytörvény sorsának vitájában valamennyien hibát követtünk el abban, hogy 1968 őszén az augusztusi katonai intervenció ellenére győztesnek hittük a társadalom demokratizálódását, az alkotmánytörvényről nem sokat vitatkoztunk, mert hiszen a „végrehajtó törvények majd mindent rendeznek”. (Pl. az 1968-as novemberi, Ótátrafüreden megtartott értelmiségi kongresszuson a nemzetiségi alkotmánytörvény ügye fel sem vetődött, mindnyájan a „végrehajtó törvényeket” vártuk, amelyek máig sem születtek meg.) Azt azonban Durayval szemben határozottan ki kell jelenteni, hogy 1968 őszén – bár bizonyos sajtócenzúrával – még elevenen érzékelhető volt a demokratikus rend és szólásszabadság, a félelem nélküli élet (ezért kellett két teljes év a csehszlovák társadalom kerékbe törésére), tehát teljesen történelmietlen korlátoltság az olyan állítás, hogy hazai „nacionalisták” titokban alkotmányt hamisítottak.

Nézzük azonban a Duray által makacsul felszínen tartott és erőszakolt vádaskodást Gustáv Husák ellen. Tudott dolog, hogy 1968 októberében még nem volt államszövetség, Csehszlovákiát a prágai központi kormány irányította. Gustáv Husák egyike volt az öt miniszterelnök-helyettesnek és első titkára a tartományi Szlovák Kommunista Pártnak. A hatalmi rangsorban felette álltak: az államelnök (Svoboda), a Nemzetgyűlés elnöke (Smrkovsky), a párt első titkára (Dubcek), a kormányelnök (Cernik) és tizennégy miniszter, összesen tehát tizennyolcan. Ezek ismeretében mit mesél Duray? 1968. október 27-ének éjszakáján Gustáv Husák leseperte az asztalról a hatalmi rendszert a „hátrább az agarakkal”-gyakorlat alapján, majd előszedte a gyűlölt magyar nemzeti kisebbség ellen gyártott hamis alkotmányát. Mit tett ugyanekkor Dubcek, Svoboda, Smrkovsky és a kormány? Duray szerint falazott az akciónak, mert soviniszta gyűlölködő volt valamennyi. A dezinformátor kemény csapást vélt mérni az emberi arcú szocializmus elindítóinak erkölcseire, de taktikája kisiklóban van, az idő nem neki dolgozik, a teljes igazság még ebben az évtizedben napfényre kerül!

A nemzetiségi alkotmánytörvény megszavazásának ismertetésében Duray művészete az agymosásban túltesz „Tacitus” merészségén. Míg ugyanis Tacitus szerint a tizenegy magyar képviselő nem vette észre, hogy átírt szövegű törvényt szavaz meg, addig Duray a csalások forgatagában már minden gátlástól mentes, azt állítva, hogy a magyar képviselőknek alkalmuk sem volt a nemzetiségi alkotmánytörvény szövegét elolvasni, mégis engedelmesen szavaztak. De elkövetkezett a másnap, és egyben a politikai csoda! Senki nem tiltakozott, a magyar képviselők meg voltak elégedve, nem tiltakoztak a politikai személyek vagy pártszervek, lelkesedett a Csemadok, helyeseltek a magyar újságírók. Ilyen méretű történelmi csalásnak ritkán lehetünk tanúi, a hivatásos dezinformátoroknak mégis vállalni kell a sikeresnek remélt szerecsenmosdatás érdekében, másképpen nincs remény a törvényes alkotmánytörvény elkobzóinak dehistorizálására.                                  

Hogy azonban ne maradjunk a hangulatkeltés mellett, összegezzük a tényeket. 1968. október 1-jén a prágai csehszlovák kormány végérvényesnek fogadta el a kidolgozott nemzetiségi alkotmánytörvény-tervezetet. (Lud, 1968. október 29.) Az Új Szó október 5-én tette közzé, a Nové Slovo október 10-én, a Pravda okt. 4-én. A nemzetiségi alkotmánytörvényt 1968. október 27-én az államjog előírásai szerint a legteljesebb rendben megszavazták, jelen volt tizenegy magyar nemzetiségű képviselő (Új Szó, 1968. október 28.), két nap múlva a sajtó közzétette a megszavazott törvény szövegét. (Új Szó, Lud, 1968. október 29.) Napokig nem volt semmiféle suttogás, bizalmatlankodás, csak teljes egyetértés mindenütt a magyar társadalomban. Még Balázs Béla (párttag!) az Új Szónak, a Szlovák Kommunista Párt magyar nyelvű napilapjának 1968. november 2-i számában – ezt hangsúlyozni kell – is lelkesedve ír az új alkotmányról, és idéz a törvényes szövegből. Öt nap múlva az Új Szóban közzétették a hamisítványt. A bukás – a törvényes alkotmánytörvény elkobzása – 1968. november 2-a és november 6-a között következett be; senki számára nem lehet vitás, hogy az érvényes nemzetiségi alkotmánytörvényt az intervenciós erők kobozták el, semmibe véve az október 16-i államközi szerződést, a belügyekbe való be nem avatkozás ígéretét.

Javaslom azoknak, akiket a Duray-mítosz sikerrel manipulált, tájékozódjanak a szemtanúknál. Balázs Béla nem tagadhatja le glosszáját az Új Szóban, de meg lehet kérdezni Egri László képviselőt is: tudta vagy nem tudta, hogy mit szavaz meg? (Címe: Tomásikovo-925 04, házszám 160, okres: Galánta.)

Miután az intervenciós erők elkobozták az érvényes nemzetiségi alkotmánytörvényt, már 1968 novemberében felszínre tört a meglepetés és elégedetlenség. Fonod Zoltán „Harcunk egy szemlélettel van” cím alatt így reagált az Új Szóban: „A nemzetiségi alkotmánytörvény elfogadása feletti örömünk azóta szegényedett, s azt kell tapasztalnunk, hogy a sors kissé játszott velünk… Hisz a nyilvánosságra hozott nemzetiségi törvény – mint az a napokban kiderült – nem azonos a jóváhagyottal.”

A nemzetiségi alkotmánytörvényt azért kellett elkobozni, mert a kulturális önigazgatás elve: pluralizmus és revizionizmus – a brezsnyevi dogmatizmus szókincsében. Nem kell külön kiemelni, hogy Duray Miklós és munkatársai milyen méretű kárt tesznek a magyarságnak azzal, hogy propagandájukkal legalizálnak egy kisebbségellenes hamisítványt csak azért, hogy az elkobzás tetteseit tisztára mossák. A hamisítvány nemcsak „javítgatta” az érvényes szöveget, hanem következetesen a megtűrt kisebbséggé való lefokozás alapelveit juttatta érvényre.

A nemzetközi jog és államjog helyzetének stabilizálására van szükség és legalább annyi szólásszabadságra, hogy a hivatásos provokátorok és dezinformátorok leleplezhetők legyenek!

• Témáinkhoz