Mécs Imre

Nyomtatóbarát változat

Harmincegy évvel ezelőtt déltől ugyanitt gyülekeztünk, mivel előző éjszaka elhatároztuk, hogy lengyel testvéreinkkel szimpatizálva felvonulunk Bem apó szobrához. Marián István alezredes, a katonai tanszék fiatal, szimpatikus parancsnoka állt fel az akkori emlékmű magasabb talpazatára, s bejelentette, a belügyminiszter betiltotta felvonulásunkat. Delegációt választottunk, és elküldtük a minisztériumba. Míg várakoztunk, egyre többen lettünk, nemcsak egyetemünk szinte valamennyi hallgatója jelent meg, de százával jöttek, főleg nemzetiszínű lobogók alatt, a környékbeli gyárak ifjúmunkásai, a MOM-ból, a Kismotor- és Gépgyárból, a Beloiannisz gyárból, s máshonnan. Szívünk megtelt szeretettel és örömmel, az egész világot át akartuk ölelni.

Fél három táján megjött a delegáció, velük egy ijedt belügyminiszter-helyettes. „Pirosért küldtünk s Feketét kaptunk”[SZJ] – hangzott Marián István bonmot-ja. Feloldották a tilalmat. Elhatároztuk, hogy a vélt provokációkat elkerülendő tízesével összekarolva indulunk. Sokan voltunk, az eleje már a Gellért téren menetelt, mikor még mindig hömpölyögtünk a Bertalan utcánál. Néhány rendőr kísérte a menetet, barátságosan pillogva ránk.

Megéreztük a szabadság szelét, egyre vidámabbak, eufóriásak lettünk. Ahogy beértünk a házak közé, éreztük a lakosság forró együttérzését, az ablakokban magyar zászlók jelentek meg, a falak, a házak megremegtek és visszhangozták jelszavainkat. „Minden magyar egyet akar”, „Lengyel–magyar barátság”; „Éljenek a lengyelek”; „Nagy Imrét a kormányba” – skandáltuk. Egyre forróbb lett menetelésünk, még mindig kar a karban, de oldalt és hátul egyre többen haladtak velünk, a vállalatoknál még dolgoztak, de kiálltak az ablakokba, tapsoltak, velünk kiáltoztak, morajlott az utca, és e szép őszi délután valami hallatlanul jó érzés kerített hatalmába bennünket. Még nem tudtuk, hogy forradalmat csinálunk, de csodálatos közösségi érzés fogott el. Együtt vagyunk, egyek vagyunk. A nép és a nemzet mibennünk egymásra talált, egymásba olvadt. Oly szépen mondta Péterfi Miklós végzős gépészmérnök-hallgató: „Sodort, mint a Duna vizében egyik vízcsepp a másikat. Egyik csepp nélkül nincs a másik, mint ahogy a másik nélkül nincs az egyik. Önmagunkat sodortuk, mi voltunk a tömeg, a forradalom.”

Akkor már az izzó hangulat nem tűrte a zászlókon a szovjet majmolású címert. A Fő utca egyik ablakán egy leány kivágta a hivatalos zászlóból az idegen címert. Óriási taps fogadta, egyre-másra jelentek meg a mi zászlaink, egyetlen tömb maradt zászlótlan és fenyegetően sötét, az ÁVH hírhedett Fő utcai épülete.

Beáradtunk a Bem-térre, ahová mindenfelől tódult a fiatalság. A híd roskadásig tele.

Megérkeztünk. Elengedtük egymás karját, mint ahogy a folyó a tengerbe érve beleoldódik abba. Százezernyi volt a nép. A laktanya tetőcserepeit félretolva sok-sok katonafej kandikált reánk.

Így kezdődött a forradalom.

Demokrácia nélkül nincsen szocializmus, függetlenség nélkül nem lehet demokrácia. Ezt hirdettük ötvenhatban. Követelésünk a függetlenség és a demokrácia iránt máig kielégítetlen. A Szovjetunió mai vezetője a mi időnkben volt egyetemista, ő is felismerte ezt, és hangoztatja. A szovjet népek most kezdenek szóhoz jutni. Bízom abban, hogy felismerik kristálytiszta igazságainkat, és belátják, hogy forradalmunk leverése nemcsak bűn volt, de súlyos politikai hiba is.

Nehéz helyzetben van az ország. Nemcsak gazdaságilag. Mélyreható változásokra van szükség. Kevés az élő közösség, atomizálódott a nép.

Alapvetően demokráciára van szükség, elsősorban a közösségalkotás és a sajtó szabadságára.

1956 élő, erőt adó hagyományunk.

Éljen a független, demokratikus, szabad Magyarország!

• Hírek