[Fényi Tibor]

Nyomtatóbarát változat

Összeállításomban a Csehszlovákiában élő magyar kisebbség második világháború utáni történetének főbb, olykor kevésbé ismert eseményeit igyekeztem bemutatni. Munkám belső szerkezete néhol szükségképpen aránytalan. Több igen fontos eseményt nem írtam le, mert közismertek. Máskor viszont a folyamatok reális ábrázolása, a későbbi összefüggések megvilágítása érdekében jeleznem kellett ismert adatokat is.

Viszonylag tág teret kapott munkámban az 1967–1970 közötti időszak. Azokat az eseményeket ugyanis, amelyek a Prágai Tavasz kibontakozása előtt, alatt és után az állam szlovákiai részében mentek végbe, közvéleményünk alig ismeri. Pedig mindenki számára igen tanulságos, hogy miképpen számolták föl e rövid periódus demokratikus vívmányait azok, akik inkább vállalják, hogy egymás ellen uszítsak a nemzeteket, mint hogy elismerjék a kisebbségek jogait.

A kronológia összeállításához különösen fontos információkat nyertem Janics Kálmán írásaiból, a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága dokumentumaiból, valamint Arató Endre (főleg kéziratos) hagyatékából. A felsoroltakon kívül még számos, ezúttal meg nem nevezett személy (gép)írásos anyaga és szóbeli közlése volt segítségemre.

A kronológia pontosabbá, teljesebbé formálása továbbra is célom. Remélem, hogy feladatommal ezután sem maradok magamra.









A Kronológia összeállítója

Első rész 1944–1964


Az előzmények

1942 nyarán a Szovjetunió is hatálytalannak nyilvánít minden határváltoztatást, amely a müncheni megállapodások nyomán[SZJ] jött létre. A csehszlovák emigráció Eduárd Beneš vezetésével megindítja harcát az egységes és kizárólagosan szláv állam megteremtése érdekében. A hosszú és bonyolult taktikázás célja, hogy elfogadtassák a nagyhatalmakkal a német és magyar kisebbség kitelepítésének tervét.

1944 nyara – a kisebbségek likvidálását egyre inkább a moszkvai emigráció sürgeti. Klement Gottwald és csoportja nemzetiségpolitikai elképzeléseit a Szovjetunióban végrehajtott nagyarányú kényszer-áttelepítések hatása alatt fejleszti ki.

1944. június–július – a csehszlovák emigráció szorgalmazza, hogy a szovjet csapatok Észak (tehát Szlovákia) felől támadjanak Magyarországra, s az előrenyomulok (Sztálint idézve) „rövid úton”, a lengyelországi németekéhez hasonlóan intézzék el a felvidéki magyar kisebbség sorsát. (S. Cambel szlovák történész – könyve tanúsága szerint – még 1972-ben is sajnálatosnak tartja, hogy az augusztus 23-i román átállás következtében a magyaroknak, ellentétben pl. a szepességi németekkel, „a támadás iránya miatt” nem volt hová futniuk.)

1944. július – Szlovákia illegális Kommunista Pártja központi bizottsága K. Smidke útján helyzetjelentést küld Moszkvába: „Azt lehet mondani, hogy a magyarok, eltérően a németektől, rendesen viselkedtek Szlovákiában, többségükben demokraták és sok a baloldali tájékozódású.” (A dokumentumot csak negyedszázaddal később, 1969-ben hozzák nyilvánosságra, mivel megállapításai nem férnek össze a kassai kormányprogram magyarokra vonatkozó fejezetének indoklásával.) „A magyarkérdés rendezésének elképzelését 1944 nyaráig még nem egyeztette egymással a hazai illegális kommunista párt és a Gottwald vezette moszkvai emigráció. 1944 nyarán a hazai kommunisták még nem tudták, hogy a moszkvai emigráció a magyarkérdést teljes kitoloncolással kívánja megoldani, ezért küldtek »ünneprontó« leveleket a magyarok demokratikus magatartásáról Moszkvába” – írja Janics Kálmán.

1944. szeptember 4. – Beneš aláírja a kisebbségek teljes jogfosztását kimondó határozatot, de a döntést a kormány brit kívánságra csak 1945. augusztus 2-án teszi közzé.

A teljes jogfosztottság


1944. szeptember 1. – megkezdődik a szlovák nemzeti felkelés.

1944. szeptember 6. – a Szlovák Nemzeti Tanács (továbbiakban: SZNT) első rendelete a magyar iskolák bezárásáról (6/1944. SZNT r.). A rendelet értelmében minden magyar iskolát megszüntetnek, bezáratják a szovjet hadsereg által korábban megnyitottakat is. Feloszlatják a magyar egyesületeket, megtiltják a magyar nyelv használatát az élet minden területén.

1944. december 4. – elnöki határozat a nemzeti bizottságokról és az Ideiglenes Nemzetgyűlésről. Magyar lakosságú falvakban tilos nemzeti bizottságot létrehozni. Ha már korábban létrejött, a Belügyi Megbízotti Hivatal (a belügyminisztérium) követeli a szovjet hatóságoktól, hogy oszlassák föl, s helyette túlnyomóan szlávokból álló Közigazgatási Bizottságot hozzon létre. A közigazgatási bizottságok működését csak utólag szabályozza az SZNT belügyi megbízottjának 1945. április 7-i rendelete.

1945. február 16. – Beneš rádióbeszédéből nyilvánvalóvá válik, hogy a kormány a csehszlovák nemzeti állam megteremtése érdekében a magyar kisebbséget is fel akarja számolni.

1945. február – az SZNT különböző rendeletei a magyar lakosságot gyakorlatilag teljes vagyonelkobzással sújtják.

1945. március – Klement Gottwald közli a londoni kormány megbízottaival: Molotov a nyugati hatalmak vonakodása ellenére helyesli, hogy a lakosságcserét a magyarokkal kötendő fegyverszünet feltételeként kezeljék. Tudatja, hogy a Vörös Hadsereg segít a magyarkérdés megoldásában.

1945. április 5. – nyilvánosságra hozzák a kassai kormányprogramot. A dokumentum kijelenti, hogy az ellenállási mozgalomban közvetlenül részt vett magyarokon kívül minden csehszlovákiai magyar kollektíven felelős a háborús bűntettekért, ezért elveszíti csehszlovák állampolgárságát. (A kassai kormányprogram nemzeti kisebbségekre vonatkozó 8. fejezete az előzetes megbeszélések taktikai megfontolásai értelmében nem jelenti be a kisebbségek kitelepítését. A kormányprogramot K. Gottwald dolgozta ki.)

1945. április és 1946. július között a magyar kormány 184 tiltakozó jegyzéket nyújt át a budapesti Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökének, Vorosilov marsallnak a csehszlovákiai magyar kisebbség diszkriminációjával kapcsolatban. (A tiltakozásoknak – a történészek utólagos megállapítása szerint – semmiféle hatása nem volt.)

1945. május – a magyar kormány kezdi megérteni, hogy a győztes Csehszlovákia magyarországi szlovákokkal akarja kicserélni az ottani magyar kisebbség egy részét, a magyarság fennmaradó részét pedig a Magyarországról kitelepített németek helyére kívánja áttelepíteni. Horváth Márton képviselő közli a Parlamentben, hogy a kommunistáknak erről feltehetőleg már hosszabb ideje tudomásuk van, hiszen maga Rákosi Mátyás beszélt róla a moszkvai rádió magyar adásában.

1945. május 23. – a csehszlovák vezetők, bízva abban, hogy a nagyhatalmak jóváhagyják a magyarok általános kitoloncolását, a belügy-, a külügy- és nemzetvédelmi miniszterből bizottságot hoznak létre a kitoloncolást végrehajtó katonai szervezet irányítására.

1945. május – ún. „nemzeti gondnokokat” neveznek ki a nemzetiségi tulajdonban volt vállalatok élére. Az elnöki rendelet a kisiparos műhelyekre is vonatkozik, s nem tesznek kivételt a magyar származású zsidó polgárság vagyonával sem.

1945. július 17. és augusztus 2. között a potsdami értekezleten az USA megvétózza a Csehszlovákiában élő magyarok kitoloncolásának tervét, amelyet a Szovjetunió a csehszlovák nemzeti állam megteremtése érdekében teljes diplomáciai súlyával támogatott. A konferencia zárónyilatkozata kötelezi Magyarországot az itt maradt németek kitelepítésére. (Ezt a magyar kormány nem kérte, s ilyesmire a többi legyőzött államot – Olaszországot, Finnországot, Romániát, Bulgáriát – nem kötelezték. A magyarokkal szemben alkalmazott eljárás célja feltehetőleg az, hogy „helyet csináljon” a csehszlovákiai magyar kitelepítés áldozatainak.)

1945. augusztus 2. – a 33. számú köztársasági elnöki dekrétum a kollektív felelősség elve alapján csaknem minden magyart megfoszt állampolgárságától. A dekrétum visszamenőleg igazolja a korábbi diszkriminációs intézkedéseket, s olyan rendeletek és intézkedések sorához szolgál alapul, melyek a magyarságot társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális téren a legteljesebb jogfosztottság állapotába juttatják. (Janics Kálmán kimutatta, hogy az 1945. évi 33. és 108. sz. dekrétum a magyarokról szóról szóra ugyanazt mondja ki, mint a szlovák fasiszta állam 1942-es alkotmánytörvénye a zsidókról: az állampolgárságtól való megfosztást és a vagyonelkobzást.)

1946. február 21.– a választójogot a szláv nemzetiségűekre korlátozzák. Így 1946-ban, majd 1948-ban a csehszlovákiai választásokon magyarok „értelemszerűen” nem vehetnek részt, az antifasiszták sem.

1946. február 27. – nagyhatalmi nyomás alatt a magyar kormány képviselői Budapesten aláírják a lakosságcsere-egyezmény Csehszlovákia által megfogalmazott szövegét. Magyarország vállalja, hogy befogadja a csehszlovák kormány által háborús bűnösnek nyilvánított személyeket; hozzájárul, hogy az illetékes csehszlovák kormánybizottság a rádiót is felhasználva korlátozás nélkül propagálja az áttelepülést az itt élő szlovákok körében. Csehszlovákia jogot szerez arra, hogy az áttelepülő szlovákokkal megegyező számú magyar kisebbséget jelöljön ki kényszeráttelepítésre.

1946. március 5. – megkezdi munkáját a csehszlovák áttelepülési bizottság. Szakértőik mintegy 5-600 ezerre becsülik a Magyarországon élő szlovákok számát, s azt várják, hogy többségük áttelepül.

1946. június 14. – átnyújtják a magyar kormánynak az áttelepülni kívánók névjegyzékét 92 390 névvel. A későbbiekben 29 950 személyt törölni kell a listáról, mert kétszer jelentkeztek, meghaltak, ismeretlenek stb. A lakosságcsere lebonyolításáig még mintegy 1 évet kell várni.

1946. június 17. – a csehszlovák kormány reszlovakizációs rendelettel megadja a lehetőséget Dél-Szlovákia „elmagyarosodott tömegeinek”, hogy „visszatérjenek eredeti nemzetükhöz”. (A rendelet értelmében az eredetileg szlovák, de időközben elmagyarosodott egyének kérvényezhetik, hogy újból a szlovák nemzethez tartozhassanak.) A kitelepítést elkerülendő összesen 327 ezren kérik szlovákká nyilvánításukat. Több mint 200 magyar az erőszak és a kilátásba helyezett előnyök ellenére sem reszlovakizál.

A rendelet célja az, hogy a magyarok számát legalább papíron mintegy 200 ezerre szorítsak le; kitelepítésükről a párizsi békekonferencia[SZJ] határozna. Szlovák nacionalista szervezetek hatalmas kampányba kezdenek a reszlovakizáltak (főleg gyermekeik) között, hogy névetimologizálással, betelepülési statisztikákkal és minden más módon bizonyítsák: családjuk szlovák, csupán a történelem során „ideiglenesen” elmagyarosodott.

1946. július 8. – K. Gottwald miniszterelnök a parlament elé terjeszti a Nemzeti Front[SZJ] kétéves munkaprogramját. A program kinyilvánítja, hogy a magyarokkal szemben alkalmazott kisebbségi jogfosztás „a demokratikus Magyarországhoz való jó viszony érdekében áll”.

1946. augusztus 14-én, a békekonferencián[SZJ] Gyöngyösi János magyar külügyminiszter felszólalásával kerül napirendre a magyarkérdés. Beszédére másnap, 15-én J. Masaryk válaszol: azt bizonygatja, hogy a magyar kisebbség vezetői a lidicei[SZJ] gyilkossal, Frankkal szövetkeztek, s ezért a magyarság teljes kitelepítését követeli. A szovjet álláspontot A. J. Visinszkij fejti ki október 20-án. Visinszkij teljes egészében átveszi Masaryk és Clementís magyarellenes vádaskodását, de elhallgatja a szlovák fasizmus szerepét. Kikerülhetetlennek mondja a magyarok kitoloncolását, annak ellenére, hogy szeptember 20-án az USA, 23-án pedig az Egyesült Királyság képviselője elfogadhatatlannak minősítette a magyar-transzfert. (A két nyugati hatalomnak sikerült megakadályoznia a kitelepítést, de – talán kompromisszumként – az 1947. február 10-én megkötött békeszerződésbe nem került olyan pont, amely garantálta volna a környező országokba került legalább 3 millió magyar nemzetiségű lakos kisebbségi jogait.)

1946. november 19. – az 1945-ben kiadott 88. számú elnöki dekrétum alapján – „munkaerő-toborzás” címén – Csehországba deportálnak mintegy 44 ezer magyart[SZJ]. A deportáltakat személyes használatú holmijaikon kívül minden ingó és ingatlan vagyonuktól megfosztják, néhány óra alatt kell felkészülniük az útra, marhavagonokban a kitelepített németek helyére szállítják őket. Bár a dekrétum előírja, hogy figyelembe kell venni az áttelepítendők egészségi állapotát és családi körülményeit, a végrehajtók semmivel sem törődnek. A deportáltak szállásául szolgáló vagonok a tél közepén gyakran hetekig a nyílt pályán vesztegelnek, az odaérkező cseh gazdák pedig bizonyos pénzösszeg lefizetése ellenében munkába állíthatják a kiszemelt magyarokat. Számos esetben családokat szakítanak szét, s gondosan ügyelnek arra, hogy egy-egy településre legfeljebb két-három magyar kerülhessen. (A február 25-ig tartó akciónak sok halálos áldozata volt. Számuk azonban ma még nem állapítható meg pontosan. „A kitelepítettekkel lényegében úgy bántak, mint a háborús bűnösökkel” – állapítja meg J. Zvara szlovák történész.)

1946. karácsony – a Szabad Nép ünnepi számában Révai József – éles ellentétben Rajk Lászlóval, aki korábbi megnyilatkozásaiban gyors és hatásos intézkedéseket követelt a szlovákoktól a magyar kisebbség védelmére – burkoltan igazolja a csehszlovák érvelést

1947.  február – az Iskolaügyi Hivatal tanulmányaik megszakítására kényszeríti a magyar nemzetiségű egyetemi hallgatókat. (Korábban ugyanis – főleg cseh egyetemeken – számos olyan magyar tanult, akiknek családját már kijelölték áttelepítésre. Ezek a hallgatók elvileg külföldi állampolgároknak számítottak, kétszeres tandíjat fizettek, és a két állam megállapodása értelmében a magyar kitelepülési kormánybiztos védelme alatt álltak.) A magyar fiatalok memorandumot juttatnak el csehszlovák állam- és pártvezetőkhöz, amelyben higgadt hangon érvelnek a művelődési joguk mellett. A Pázmány Péter Tudományegyetem orosz, angol és francia nyelvű körlevélben tiltakozik a világ jelentős egyetemeinél az Iskolaügyi Hivatal eljárása ellen. A tiltakozások eredménytelenek maradnak.

1947. április 12. – megkezdődik a lakosságcsere. Az akciót a csehszlovák sajtó pártállásra való tekintet nélkül nagy nemzeti győzelemként ünnepli.

1947. szeptember 18. – a hírközlő szervek bejelentik, hogy halálra ítélték Esterházy Jánost, az Egyesült Magyar Párt ügyvezető elnökét, a szlovák fasiszta nemzetgyűlés tagját. (Szerepének árnyaltabb megítéléséhez nem árt megemlíteni, hogy a zsidók deportálását kimondó 68/1942. sz. szlovák alkotmánytörvény megszavazásakor ő volt az egyetlen, aki nemmel szavazott. 1944. október 15-e után a nyilasok bebörtönözték, mert pártját nem volt hajlandó nyilas szervezetté alakítani. A Gestapo elől Szlovákiában bujkált. A felszabadulás után mint háborús bűnöst a Szovjetunióba szállították, de csak enyhe börtönbüntetést kapott. Halálos ítéletét később életfogytiglani börtönre változtatták, a börtönkórházban halt meg.)

1948. február 25. – kommunista hatalomátvétel. A sajtóban folytatódik a magyarellenes uszítás, s erőltetett ütemben folyik a kitelepítés. Megindul a magyar helységnevek szlovákosítása.

1948 tavaszán a nemzeti bizottságok falragaszai több helyen arra szólítják fel a lakosságot, hogy ha bárkit bárki magyarul hall beszélni, jelentse a biztonsági szerveknél.

1948. április 10. – a kitelepítések megszüntetéséig Magyarországot 73 273 szlovák hagyja el. Csehszlovákiában 105 047 magyar lakost köteleztek áttelepülésre; hivatalos adatok szerint ténylegesen 68 407 fő költözött Magyarországra. Ugyancsak a hivatalos verzió szerint további 6000 személy hagyta el Csehszlovákiát önként. (Magyar becslések ennél lényegesen nagyobb számot valószínűsítenek.) A kitelepülőkön kívül távozniuk kellett azoknak is (számuk mintegy 20-30 ezerre tehető), akik 1938. november 2. után költöztek csehszlovák területre. Igen sokan jártak magyarországi iskolákba; nagyobb részük sosem tért vissza szülőföldjére. A csehszlovák területről származó magyar hadifoglyokat az új állam nem fogadta be, nem engedte hazatérni. Az áttelepítettek teljes létszáma mintegy 120 ezer főre becsülhető.

1948. május 9. – életbe lép az új csehszlovák alkotmánytörvény. Kisebbségekről nem tesz említést.

1948 – a ki- és széttelepítések következtében legalább 150 magyar falu válik vegyes lakosságúvá. A városokban csökken a magyarok aránya.

Sztálinista konszolidáció

1948. június – Major István, az Első Köztársaság kommunista szenátora, Lőrincz Gyula festőművész, a kommunista ifjúsági mozgalom egyik alapítója és vezetője, valamint Fábry Zoltán író részvételével háromtagú bizottság jön létre, az ekkor engedélyezett Új Szó megindítása céljából. Megfelelő munkatársak híján csak fél évvel később, 1948. december 15-én jelenik meg az Új Szó, hetilapként.

1948. október 12. – a minisztertanács elfogadja a 245. számú úgynevezett állampolgársági rendeletet, amely újból megadja a magyar kisebbség tagjainak a csehszlovák állampolgárságot. Sokan közülük már korábban visszaszöktek szülőhelyükre, mások ekkor teszik ezt. A Csehországban maradók aránya mintegy 25 százalékra tehető.

1948 ősze–1949 tavasza – a deportálás, a kényszeráttelepítés, a vagyonelkobzás következtében előállt létbizonytalanságban a magyar parasztság nem műveli földjét, csak saját szükségleteire termel élelmiszert. A más körülményekhez szokott szlovák parasztok egyelőre nem rendelkeznek a régi gazdák mezőgazdasági szaktudásával. Az ily módon létrejött élelmiszerhiány a diszkriminációs politika felszámolásának legfőbb gazdasági oka.

1949. március 5. – megalakul a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (CSEMADOK). Díszelnökké Fábry Zoltánt, elnökké Lőrincz Gyulát választják. Akik „nincsenek teljesen tisztában nemzetiségi hovatartozásukkal” (vagyis a korábban erőszakkal reszlovakizáltak), nem léphetnek be az egyesületbe.

1949. május 1. – az Új Szó napilappá alakul.

1949. szeptember 1. – megindul az oktatás az első magyar osztályokban. A kitelepítések következtében mindössze 110 magyar pedagógust sikerült munkába állítani, a régi létszám 5 százalékát. A magyar nyelvű tanítás többéves tilalma miatt a tanárok jelentős hányada Magyarországra települt.

1950. március 31. – a háború utáni első népszámlálás napja. Az új adatok szerint Csehszlovákiában 367 733 magyar él, ebből mintegy 13 ezer fő – részben a deportálások következményeként – Csehországban. Legalább 150 ezer megfélemlített, reszlovakizált magyar íratja be magát szlováknak. (A reszlovakizáció megfélemlítő, elbizonytalanító hatása még harminc év múlva, az 1980-as népszámlálás adataiból is kimutatható.)

1950. szeptember 1. – Komáromban megnyílik az első magyar gimnázium. Erőteljesen folyik a népiskolák szervezése is, de az iskolaköteles magyar gyermekek fele még mindig nem jár magyar iskolába. (Egyes adatok szerint mintegy 80 000-ből 34 200.)

1950-ben és a következő években hathetes gyorstalpaló tanfolyamokon képezik ki a magyar tanítókat. (Egynegyedük még húsz év múlva is szakképzetlen.)

1950 – a csehszlovák kormány szívélyes gesztussal Magyarországnak kívánja ajándékozni a magyar történelmi személyiségek, írók, tudósok, művészek 1945 és 1948 között eltávolított szobrait. A magyar szervek csak nagy nehézségek árán tudják visszautasítani a nagylelkű ajándékot.

1950 – fokozatosan bekapcsolódhatnak a CSEMADOK munkájába a reszlovakizáltak is, gyermekeiket beírathatják magyar iskolákba.

1951. szeptember – Pozsonyban megszervezik a Pedagógiai Főiskola magyar tanszékét. (De tovább működnek a gyorstalpalók is.)

1952. július 1. – a Megválasztottak Testülete (Szlovákia központi végrehajtó hatalma) elrendeli Dél-Szlovákiában a kétnyelvűséget. (A rendeletet nem teszik közzé.) Egy másik határozat szerint a Belügyi Megbízotti Hivatal – helybeli kérésre – engedélyezheti a községek nevének visszaállítását.

1953 – hosszas tárgyalások után Csehszlovákia és Magyarország közös könyvkiadási egyezményt köt. Megkezdi működését a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó. A központi szervek enyhültebb döntéseinek érvényre juttatását a helyi hatóságok minden eszközzel igyekeznek akadályozni.

1953-ban, majd 1954-ben is több mint 600 szülő kérvényezi, hogy nyissanak Losoncon magyar nyelvű középiskolát. A helyi hatóságok ehhez nem járulnak hozzá.

A magyar iskolákat rendszerint rossz állagú, átmeneti épületekben helyezik el. Új épületet a hatvanas évek közepéig csak kivételes esetben építenek.

1954. április 8. – a Szlovák Kommunista Párt KB érvénytelennek nyilvánítja a reszlovakizációt. Az igazságügyi megbízott 2471/54. sz. rendeletében kimondja, hogy a bírósági döntéseket – ha az érdekelt úgy kívánja – magyar nyelven is kézbesíteni kell.

– a CSEMADOK a Nemzeti Front tagja lesz, azaz kulturális szervezetből társadalmi szervezetté válhat.

1954. április 24. – a „szlovák burzsoá nacionalisták” koncepciós pere. Gustav Husákkal az élen öt kommunistát ítélnek súlyos börtönbüntetésre csehellenes nemzeti elfogultság, a köztársaság megdöntésére szőtt összeesküvés stb. vádjával.

1955-től a hivatalos propaganda hatására a csehszlovákiai magyarok egy része úgy véli, hogy az egyenjogúság körüli elkeseredett huzavonáért kizárólag a „szlovák burzsoá nacionalisták” a felelősek. Janics Kálmán szerint „a perekben a magyarellenes diszkrimináció kérdése szóba sem került, nem szerepelt a vádiratban, a védőbeszédekben, de az ítélet indoklásában sem. A koncepciós perek célja nem a magyarellenes diszkrimináció elmarasztalása volt, hanem a szlovák nemzeti fölkelés államjogi hagyományainak a lebontása (a szlovák törvényhozó és végrehajtó hatalom korlátozása).”

A magyar parasztság a szlováknál könnyebben lép be a téeszekbe, sokan remélik, hogy a belépés módot ad majd az erőszakkal elvett földek visszaszerzésére. A falvakban erős feszültségeket kelt, hogy a funkcionáriusok magyar területeken is jórészt a szlovák népességből kerülnek ki. Az amúgy is szórványos szlovákiai ipartelepítés csak elvétve érinti a magyarlakta területeket. Ez a politika konzerválja a magyarlakta vidékek mezőgazdasági jellegét.

1956. július – az alkotmánytörvény 2. cikkelye mondja ki először, hogy az SZNT „biztosítsa a magyar és ukrán nemzetiségű lakosság kulturális életének kedvező feltételeit”.

1956 – a pozsonyi Népművelési Intézetben megszervezik a nemzetiségi (magyar és ukrán) osztályt. Alacsonyabb szinteken nem alakítják ki a nemzetiségi művelődés szervezetét, még a magyar többségű járásokban sem.

1956. szeptember 1. – Kassán tizenegy osztályos magyar iskola nyílik. A hatóságok éveken át szembeszegülnek a központi előírásokkal, és szabotálják a helyi igények teljesítését. Gyakorlatuk lehetetlenné teszi a magyar nyelvű tanítást.

1956 tele – a szlovák nacionalisták – a magyar forradalmat ürügyként használva – korlátozzák a CSEMADOK tevékenységét; a szervezet vezetésében a szervilis elemeket segítik hatalomra.

Megszüntetik a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó önállóságát, mely a továbbiakban a Tatran könyvkiadó részlegeként működik.

1957 – a magyarokkal szemben érvényesülő általános bizalmatlanság számos vonatkozásban – így a könyvkiadás, a szabad nyelvhasználat, az iskoláztatás területén – kérdésessé teszi az addig elért eredményeket.

1958. szeptember – a Pedagógiai Fakultást Pozsonyból Nyitrára helyezik. Itt elveszti hátországát, gyakorló iskolája sincs.

1958. szeptember – Füleken új iskola épül, nagyrészt a szülők társadalmi munkájával. Amikor elkészül, nem a magyar, hanem a szlovák iskola költözik az új épületbe. A helyi hatóságok ehhez hasonló döntései egyre feszültebbé teszik az együtt élő nemzetiségek viszonyát.

1959. február 5. – a Megbízottak Testületének 37. sz. határozata kimondja, hogy a törvényeket és más jogszabályokat magyar nyelven is közzé kell tenni.

1960. július 11-én hatályba lép az új alkotmánytörvény, amely először mondja ki a kisebbségek művelődéshez való jogát.

1961.  március 1. – népszámlálási eredmények szerint a magyar lakosság száma 533 934, Szlovákiában 518 782 magyar él, a lakosság 12,4%-a. A szlovákiai magyarság 85%-a lakik abban a 453 községben, amelyben a magyar lakosság aránya meghaladja az 50%-ot. Az adat megdöbbenést vált ki a szlovák nacionalista körökből. Ettől kezdve a hatóságok kisebbségellenes intézkedéseit mindinkább a nacionalisták összehangolt akciói váltják föl

1963. ősz – kétoldalú pártközi kapcsolatfelvétel eredményeként Batsányi János születésének 200. évfordulóján szlovák és magyar nyelvű emléktáblát állítanak fel Kassán. A Szlovák Tudományos Akadémia – a Matica Slovenska[SZJ] – és számos egyéb szervezet korábban minden módon bizonyítani próbálta, hogy Batsányi nem volt elég „progresszív”, s így méltatlan az emléktáblára.

1963. december – megkötik a magyar–csehszlovák utasforgalmat szabályozó (széles körűen engedélyező) megállapodásokat. A háború óta ez a legnagyobb előrelépés a kisebbségben élők és az anyaország viszonyában.

1963. december – a CSKP elítéli a ’46–48-as lakosságcsere módszereit és a reszlovakizációt. Megállapítja, hogy a magyarellenes nacionalizmus a párton belül is megnyilvánul. Viliam Široky miniszterelnök eltávolítása után termékeny kritikus vita indul meg a Beneš-féle magyarüldözés éveiről.

1964-től a CSEMADOK Magyarországról is meghívhat írókat, tudósokat, művészeket.

1964. február – Csehszlovákia vállalja, hogy kártalanítja a Magyarországra áttelepült vagy áttelepített állampolgárokat ingatlanaikért.

1964. július – megalakul a Magyar–Csehszlovák Kulturális Munkabizottság; a szervezet miniszterhelyettesek vezetésével évente kétszer ülésezik.

(A Kronológia második felét következő számunkban közöljük.)

• Kisebbségben