A csehszlovákiai magyar kisebbség társadalmi jogvédelmének tíz éve (1978–1988)

A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága 1978 áprilisában alakult. Ezt tényként csak utólag lehet megállapítani, mert a záró időpontban egyikünk sem sejtette, hogy éppen jogvédő bizottság alapításán munkálkodik. A körülmények azonban úgy alakultak, hogy alig több mint fél év múlva már a „Csehszlovákiai Magyar Nemzetiség Jogvédő Bizottsága”-ként kellett fellépnünk. A „Nemzetiség” helyébe „Kisebbség” akkor került – 1979 őszén –, amikor tisztáztuk magunkban a lényegi különbséget e két fogalom között.

Bizottságunk azért alakult, mert a csehszlovákiai magyar kisebbség iskoláit ebben az időben ismét a rohamos megszüntetés veszélye kezdte fenyegetni. 1977–78 folyamán a Szlovák Iskolaügyi Minisztériumban egy olyan tervet dolgoztak ki, amely szerint – ha az rendeletté vagy törvénnyé válik – zavartalanul és rövid úton felszámolhatták volna a magyar nyelvű oktatást az ország összes magyar iskolájában.[SZJ]

Ezért nem kiáltvánnyal, nem polgárjogi nyilatkozattal, sem aláírási akcióval vagy szóvivők választásával, sem politikai programmal vagy ideológiai vallomással, még csak beköszöntő sorokkal sem kezdődött a tevékenységünk, hanem egy konkrét és gyakorlati szándék egyszerű megfogalmazásával: meg kell menteni a magyar iskolákat.

Ismertük a hivatalos hatalom eltökéltségét és beképzelt önbizalmát, ismertük a totalitárius hatalom csaknem parttalan lehetőségeit. Tehát tudjuk, amit saját zárt rendszeren belül elhatároz, azt végre tudja hajtani, mert nem kötik a kezét nemzetközi összefüggések, és nem korlátozza őt sem demokratikus ellenőrzés, sem a magyar kisebbség elnyomását elutasító belső ellenzék; tudtuk, ha szándéka civil ellenállásba ütközik, szigorúan lesújt – ha tudja, hová kell sújtani; de azt is tudtuk, ha ellenállásra talál: meglepődik, mert nincs hozzászokva, és ettől akár bizonytalanná is válhat, hiszen a hivatalosan nem ellenőrzött önszervező folyamatok kimenetele kiszámíthatatlan. Pontosan tudtuk, hogy a hatalmat meghátrálásra kényszeríteni nem tudjuk, mert amit eldöntött és publikált, azt egyhamar nem vonja vissza vagy nem módosítja. De bármely szándék, terv, javaslat vagy titkos határozat a végső döntés vagy a megvalósulás kezdete előtt még visszavonható, befagyasztható lényeges presztízsveszteség nélkül.

Amikor ezek tudatában elhatároztuk, hogy megkíséreljük megvédeni a magyar iskolákat a készülő támadástól, úgy döntöttünk, amíg lehet, névtelenül fogunk dolgozni, hogy – ha szükséges – minél hosszabb ideig fejthessük ki tevékenységünket. Az ugyanis világos volt számunkra: ha lelepleznek, nem lesz, aki a helyünkbe lépjen. Pótlásunk – természetesen – nem valamiféle páratlan képességünk miatt lett volna nehéz, hanem az általános megfélemlítettség miatt. Kevesen mertek tudatosan szembeszegülni a virágzásának teljében lévő totalitárius hatalommal, amely számára a nemzetközi megítélés sem jelentett korlátot, és amelynek egyedüli mértékadója a brezsnyevi neosztálinista Szovjetunió volt.

Igaz, némi törvényes védelemre – elméletileg – ezzel a hatalommal szemben is támaszkodhattunk. Az 1960-ban elfogadott csehszlovák alkotmány 29. cikkelye például feljogosít minden állampolgárt, hogy bírálattal és javaslattal éljen. Csakhogy nem voltunk bizonyosak sem az alkotmány erejében, sem a meghirdetett alkotmányos jogok gyakorlati érvényesíthetőségében. De ha ezt a képletes jogot nem is biztosítja az alkotmány és ha más, szintén képletes – főleg nemzetközi – jogi normákra sem támaszkodhatunk, akkor is úgy döntöttünk volna, hogy szembeszegülünk a hivatalos szándékkal. Mert úgy ítéltük meg a helyzetet, hogy ekkor (az 1970-es évek közepétől számítva) ismét frontális támadás indult a csehszlovákiai magyar kisebbség ellen. És emiatt nem az volt a lényeges kérdés, hogy milyen jogi alapja, törvényes kerete lehet tevékenységünknek, hanem az: milyen módon, milyen – békés – eszközzel védhetjük a megszüntetéssel fenyegetett magyar iskolákat és a felszámolásra ítélt csehszlovákiai magyar kisebbséget.

A kezdeti körülmények miatt nyilvánvaló, hogy jogvédelmi tevékenységünket nem a környező országokban alakuló nem hivatalos polgárjogi csoportok vagy ellenzéki gondolkodás példája váltotta ki, sem a Charta ’77[SZJ] létrejötte. Indulásunk nem kapcsolódik semmiféle évfordulóhoz és nem tekinthető a „helsinki folyamat” pozitív következményének sem. Inkább ellenkezőleg, oka az volt, hogy a csehszlovákiai magyar kisebbséget a Helsinkiben 1975-ben az európai biztonságról és együttműködésről elfogadott Záróokmány és az emberi, valamint a polgárjogokat biztosító különböző nemzetközi egyezségokmányok ratifikálása és törvényként való kihirdetése ellenére egyre gorombábban nyomták el. Az világos volt számunkra, hogy 1978-ban a hivatalos hatalom szándéka a magyar kisebbséggel semmiben sem tért el attól az iránytól, amely 1945–48 között[SZJ] vagy a két világháború között szabályozta a csehszlovák hivatalos politikát. Csupán módszerbéli különbségek voltak az egyes korszakok nemzetiségi politikájában. 1978-ban úgy értékeltük a helyzetet, hogy a korábbi – az 1948 vagy az 1968 utáni – néhány évhez képest, a magyar kisebbség felszámolásának a folyamata gyorsított ütembe csapott át.

1978 áprilisában ezt empirikusan tudtuk, de rendszeres és tudatos helyzetfelmérő munkához, jogvédelmi tevékenységhez csak azután foghattunk, hogy tisztáztuk magunkban a magyar kisebbség elnyomásában szerepet játszó elemek közötti összefüggéseket. Azaz, hogyan kapcsolódik például az iskolák visszafejlesztése a szociális és a társadalmi státus kérdéséhez, a demográfiai tényezőket mennyire befolyásolja a szociális helyzet, mennyire tekinthető az asszimiláció a foglalkoztatottság, az iparosítás és a többségi nemzet társadalmi nyomása függvényének, valamint hogyan függnek össze a többségi nemzet elvárásai és a jelenlegi totalitárius hatalom uralkodási elvei. Tevékenységünknek erre a szakaszára azonban már hatással volt mind a Charta ’77, mind a többi nem hivatalos ellenzéki csoportosulás Közép-Európában, főleg a magyarországi „demokratikus ellenzék”, amelynek szellemi segítsége nélkül bizottságunk aligha tudta volna elvégezni a kiadott dokumentumokkal lemérhető munkát. Minden fontosabb kiadványunkat megküldtük mind a prágai, mind a budapesti barátainknak.

Annak ellenére, hogy bizottságnak nevezzük magunkat, nem szabad ezen hagyományos testületet vagy akár állandó baráti társaságot érteni, amely rendszeresen találkozik, ülésezik. Ez egy több tucat ember alkalmi munkatársi érintkezése folytán kialakult laza közösség, amelynek összetétele az elmúlt tíz év folyamán többször megváltozott. Egyik legfontosabb alapelvünk – amint azt már jeleztük – a mai napig az, hogy a Bizottság munkájába a folyamatosan, időnként vagy egy-egy alkalommal bekapcsolódó személyek névtelenek, pontosabban: megnevezhetetlenek maradjanak. Úgy gondoljuk, azok számára, akik vállalják ezt a munkát, egyedül ez jelenthet némi védelmet a hatalommal szemben az üldözés ellen, a többségi szlovák társadalommal szemben a kiközösítés ellen, és a magyar kisebbség társadalmának elhidegülésével szemben.

Ez utóbbi helyzet kialakulásának a lehetősége talán a legmeglepőbb. A csehszlovákiai magyar kisebbség társadalmi szerkezetét az elnyomó hatalom és a többségi nemzet társadalmi nyomása a második világháború óta eltelt több mint negyven év alatt ugyanis annyira szétzilálta, hogy a kisebbség önmaga nemigen tud még erkölcsi védelmet sem nyújtani azoknak, akik akár névtelenül, akár nyilvánosan vállalják érdekében a szólást. És nem mindenki, aki vállalja ezt a feladatot, tudja elviselni a vele járó felelősségnek és a miatta keletkező félelemnek a súlyát. Abba vagy ebbe beleroppan, és magatartása vagy etikailag elítélhetővé vagy pszichopatológiailag leírhatóvá válik. Emiatt a félelem miatt sok esetben még régi barátok, ismerősök sem merik egymást telefonon felhívni, otthonukban nem merik egymást felkeresni, egyik a másiknak a nevét nem meri társaságban kiejteni, és az utcán inkább átmennek a túloldalra, hogy elkerüljék a találkozást.

Ennek az oka azonban nem csupán az elnyomó hatalomtól való félelem. A csehszlovákiai magyar kisebbségnek a hét évtizede – 1918-tól – tartó erőszakos és erőszakolt átcsoportosítása, nyílt vagy burkolt üldözése és elnyomása, települési egységének folyamatos lazítása, társadalmi környezetének a többségi nemzet által való elbitorlása következtében elporladt a lába alatt az összetartó társadalmi talaj. Ezért főleg a munkahelyeken, a hivatalos érintkezésben, szociális helyzetének alakulásában, de hovatovább másutt is szinte teljesen alá van rendelve a többségi szlovák nemzet uralmának, amely szándék nélkül is elnyomásként hat. Ebben a közegben nem kaphat támogatást egy kisebbségi magyar, ha szembekerült a politikai rendszer és a hivatalos hatalom kisebbségelnyomó politikájával, mert a többségi nemzetnek nincsenek fenntartásai a hatalommal szemben a kisebbség elnyomása alatt. Sőt a többségiek általában túl türelmesnek és nagyvonalúnak tartják a hatalmat a kisebbséggel szemben tanúsított politikájáért. Így ha egy csehszlovákiai magyar kisebbségi a veleszületett és alkotmányos jogai védelmében emel szót, a többségben lévő szlovákság zöme ezt a szlovák nemzet elleni megnyilvánulásnak tekinti. Csehszlovákiában sem a Charta ’77 aláíróira, sem a szlovák katolikus ellenzékre nem tekint idegenként a „nemzet”, még ha sokan el is zárkóznak előlük, akár a bélpoklosoktól, vagy különböző okokból elutasítják ellenzékiségüket. Ennek ellenére magáénak tekinti őket a többségi nemzet társadalma. A róluk visszaszivárgó külföldi visszhang pedig büszkeséggel tölti el a „nemzetet”. De a magyar kisebbség jogvédelmi, önvédelmi tevékenysége – elsősorban Szlovákiában – általános „nemzeti” ellenállásba ütközik. Még ha szimpátiával is fogadják a civil kurázsit, motivációját kategorikusan elutasítják, esetenként ellenségesnek tartják. Az emiatt keletkező, a kisebbséget sújtó társadalmi nyomást pedig nehéz vagy alig lehet elviselni. Ezért a polgárjogok és az emberi jogok védelme sokkal bonyolultabb feladat, ha együtt jár a nemzeti kisebbség védelmével.

A magyar kisebbség Csehszlovákiában ezért csak akkor mer szót emelni saját védelmében – akár a hatalmi szándékkal szemben is –, ha környezete tisztán vagy túlnyomóan magyar. Azaz, ha nem kell tartania a környező civil társadalom elutasításától. Erre az 1984-es tömeges tiltakozási hullám a legjobb példa. Szinte kizárólag a magyar iskolák pedagógusai, diákjai vagy a tisztán, esetleg túlnyomóan magyar lakosú községekben merték személyesen és nyíltan felemelni a szavukat a magyar kisebbséget sújtó iskolaügyi törvénytervezet ellen.[SZJ]

A helyzetet tovább bonyolítja – főleg a jogvédelem terén –, hogy még azoknak a többségieknek a nagyobb része is, akik lándzsát törnek a magyar kisebbség helyzetének a jelenleginél jobb megoldása, a problémák nyíltabb megvitatása mellett, kellemetlenül érzi magát, ha bizottságunk egyértelműen és kendőzetlenül tárja fel a magyar kisebbség elnyomásának eseteit. Az érzékenység főleg a szlovák civil társadalom magyarellenes megnyilvánulásainak említésekor mutatkozik. Azoknak a szlovákoknak egy része, akik nemzetünk iránt odaadók és szemléletük értékközpontú, lappangó lelkiismeret-furdalást éreznek a magyar kisebbség elnyomása miatt, de főleg azért, mert ez a körülmény rossz hírnévbe hozhatja a szlovák nemzetet. Ezért az elnyomás okát szeretnék – szinte kizárólag – a jelenlegi politikai rendszer nyakába varrni (hiszen ez amúgy is elnyomó rendszer, elnyomja a többségi nemzetet is). A felelősséget oly módon szeretnék a rendszerre hárítani, hogy a szlovák civil társadalmat mentesítsék bármiféle vád alól. Azzal érvelnek, hogy a fennálló politikai rendszer hatalmi ideológiájának lényege a sajátosságok elnyomása. Ezért az elnyomás eszközeit is ez az ideológia irányítja, és nem a szlovák nemzeti célok. Emiatt a szlovákság nem csupán nem veszi ki a részét a kisebbség elnyomásából, de nem húz belőle nemzeti-hatalmi hasznot sem. A szlovákok spontán magyarellenes akcióit ezért vagy bagatellizálni igyekeznek, vagy a társadalom perifériáját alkotó, esetleg az elnyomó hatalom szolgálatában álló elemek egyéni megnyilvánulásainak tartják. Ez az álláspont az 1987-es tavaszi pozsonyi és Pozsony környéki magyarellenes gyújtogatások[SZJ] kapcsán mutatkozott a legszembetűnőbben.

Feltételezhetően, ezzel a felelősséget hessegető magatartással függ össze, hogy a Charta ’77 sem foglalt állást mindmáig a magyar kisebbség helyzetével kapcsolatban, eltekintve egy-két részletkérdéstől.[1] A Chartán belül is megoszlanak a vélemények a magyar kérdésről, főként abban, hogy meddig tekinthető a nemzetiségi kérdés emberi jogi kérdésnek, és mettől kezdve politikai. Ha megítélésük szerint politikai színezetet kap, túllépi a Charta kereteit. Egy részük viszont azon a nézeten van, hogy az 1950-es és ’60-as évek szlovákellenes cseh politikájában kell keresni a mai hivatalos szlovák politika magyarellenességének okát. Emiatt (az akkori cseh politika miatt) azonban – szerintük – felelősség hárul a csehekre, amelyet azzal csökkenthetnek, hogy szót emelnek a magyar kisebbség mai elnyomása miatt. A chartások tétovázásának másik oka abban keresendő, hogy addig nem hajlandók dokumentumban értékelni a magyar kisebbség helyzetét, amíg nem kapták meg ehhez a szlovák ellenzék képviselőinek támogatását (mivel a magyar kisebbség Csehszlovákia szlovákiai részén él). A Charta aláírói között azonban elenyészően kevés a szlovák, ezért a Chartán kívüli szlovák köröknek – leginkább a szlovák katolikus politikai klerikalizmus híveinek – a támogatását kellene megszerezni.

A fenti rövid eszmefuttatás alapján nyilván sejthető, hogy a csehszlovákiai magyar kisebbség – amint azt anyagaink is bizonyítják – többszörös elnyomástól szenved:

politikaitól – az elnyomó hivatalos hatalom mindenkire nehezedő totalitása miatt,

ideológiaitól – a hivatalos ideológia mindenre kiterjedő dogmájától,

nemzetitől – a hivatalos hatalom elnyomó nemzetiségi politikája miatt, és

társadalmitól – a többségi szlovák nemzet egy részének hol látens, hol agresszív magyarellenessége miatt.

És ezen – egyelőre – még a nem hivatalos társadalmi szolidaritás sem segíthet, hiszen a nemzeti és a társadalmi elnyomás okának a gyökerei átszövik a hivatalos hatalommal szemben álló nem hivatalos társadalmi ellenzéket is.

Azok a csehszlovákiai magyarok, akik beépültek a hivatalos hatalmi szerkezetbe és többé-kevésbé élvezik annak előnyeit, szintén érzik, hogy csupán másodrangúak és hűségük bizonyítására sokkal több energiát kell kifejteni és több figyelmet kell fordítani, mint a többségi nemzet tagjainak. Tudunk rá példát, hogy Szlovákia egyik magyarok és szlovákok által lakott járásában a Kommunista Párt magyar nemzetiségű funkcionáriusa (a párt járási bizottságának ideológiai titkára) egy ízben szót emelt a magyar kisebbséget sújtó intézkedések ellen. Azóta rezerváltan viszonyul hozzá a párthierarchia. Ezért könnyen elképzelhető, hogy hányszoros nyomástól szenvednek azok a magyarok, akik a hivatalos hatalmon kívül álló közösségekhez tartoznak. Példaként: egy vallásos magyar evangélikus vallásossága miatt aligha érthet egyet a hivatalos hatalommal és annak ideológiájával, esetleg szembe is kerülhet vele. És biztos, hogy emiatt nincs reménye felfelé ívelő karrierre. Magyarsága folytán pedig eleve konfliktusossá válik az élete a hivatalos nemzetiségi politika elnyomó jellege miatt, valamint a szlovák civil társadalom egy részének magyarellenes magatartása miatt. Ráadásul az egyházon belül is elnyomás áldozatává válik, mert a szlovák evangélikus egyház nyíltan igyekszik felszámolni a magyar hívek közösségeit.

Jogvédő Bizottságunkat – amellett, hogy végül is egyenjogú helyet sikerült kivívnia a csehszlovákiai nem hivatalos ellenzék köreiben – az elmúlt tíz év folyamán különböző irányból több vád érte. Kezdetben azt vetették a szemünkre, hogy bizottságunk nevében senki sem lép fel személyesen. Ezzel a fenntartással főleg a Charta ’77 viszonyult hozzánk. Emiatt nem alakult ki bensőségesebb kapcsolat a Charta és a bizottság között. Az 1980 tavaszán létrejött első – tapogatózó – találkozásnak ezért csak 1983 októberében lett folytatása.[2] Feltételezhető, hogy hasonló oka lehetett annak a gyanakvásnak is, amellyel bizottságunk 3. dokumentumát fogadták. Amikor 1979 őszén a Szabad Európa Rádió magyar adásában beolvasták a dokumentum szövegét, a szerkesztő megkérdőjelezte az eredetét. Az az alaptalan vád is ért bennünket, hogy elzárkózunk a Csehszlovákia többségi nemzetei körében kialakult polgárjogi mozgalomtól. Ezt főleg a Nyugaton élő szlovák emigránsok egy része hangoztatta, egy időben azzal a bírálattal, hogy jogvédelmi tevékenységünkkel nem kapcsolódunk az általános emberi jogok védelméhez, mert csupán a kisebbség helyzetével foglalkozunk. Konzervatív cseh és szlovák – ellenzéki és emigráns – körökből pedig annak a véleménynek adtak hangot, hogy alaptalan a bizottság állítása a magyar kisebbség elnyomásáról, hiszen Csehszlovákiában a magyar kisebbség tulajdonképpen több jogot élvez, mint a szlovákok. Többen úgy vélték, hogy nem vagyunk elég aktívak (a magyar kisebbség egy része is ilyen nézeten volt), elfeledve, hogy – egyrészt – tevékenységünket a többségiekétől eltérő módon, specifikus helyzetben fejtjük ki. Emiatt körültekintőbben is. Másrészt, hogy főleg az eltérő helyzet miatt jött létre Bizottságunk, és nem a polgárjogi és az emberi jogi mozgalmak „divathullámának” a hatására. Ez utóbbi esetben elegendő lett volna csupán csatlakozni például a Charta ’77-hez. Azt a kifogást is felhozták ellenünk, hogy az általunk érintett kérdések politikai jellegűek és ezért túllépnek a polgárjogok és az emberi jogok körén.

A bírálatokat és vádakat most nem tartjuk szükségesnek elemezni, csupán annyit kell megjegyeznünk, hogy Bizottságunkat valóban a szükség hozta létre. A nemzeti kisebbség azon alapvető jogainak és érdekeinek a védelme, amelyek egyértelműen az alapvető emberi jogok körébe tartoznak. Valamint az állam érvényes törvényeinek a hivatalos hatalom (és annak nemzetiségi politikája) által való megsértése, amely pedig kimondottan polgárjogi kérdés. Viszont a kisebbség jogvédelme – amelybe az önrendelkezés emberi joga is tartozik – Csehszlovákiában politikai jellegű kérdésnek számít. Ebben az államban ugyanis nem csupán most sértik meg az emberi jogokat. Megsértették már akkor is, amikor 1918-ban – a kisebbségre nézve erőszakkal – létrehozták Csehszlovákiát.[3] Inkább mi kifogásolhatnánk, hogy a polgárjogi mozgalmak – még a prágai Charta ’77 is – nem csupán nem tekintették magától értetődőnek, hogy foglalkozzanak kisebbségvédelemmel is, hanem fenntartással viszonyultak (és viszonyulnak a mai napig) a kérdéshez. A nemzeti, etnikai vagy a vallási és faji kisebbségek elnyomása, hátrányos megkülönböztetése és egyéb korlátozása a többségi nemzet vagy a politikai (illetve nemzeti) hatalom, esetleg a hatalmon lévő egyház (vagy újabban az egyeduralkodó politikai párt) által sokkal régebben sérti a „veleszületett” emberi jogokat, mint az újkori diktatúrák polgárjogokat korlátozó különböző módszerei. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy valamelyik elnyomás elleni küzdelem prioritást érdemel. Hiszen csak a különböző elnyomások egyidejű megszüntetése, esetleg hasonló fokú csökkentése ad esélyt a demokratikus kibontakozásnak. Az azonban bizonyítható, hogy az általános politikai elnyomás és az etnikai (nemzeti) elnyomás nem kizárólagosan okságilag összefüggő jelenség. Ok-okozati kapcsolatuk abból adódik, hogy az előbbi súlyosbítja az utóbbit. Tehát a csehszlovákiai magyar kisebbség elnyomása (és ezt elmondhatjuk romániai vonatkozásban is) nem a jelenlegi politikai rendszer következménye. Az elnyomást csupán fokozzák a hatalom uralmi és nemzeti hegemonista elvei és totalitárius módszerei.

A magyar kisebbség köreiben az előbb említett fenntartásoktól eltérő, főleg gyakorlati jellegű kifogások fogalmazódtak meg bizottságunk tevékenységével kapcsolatban. Az egyik a kisebbségnek a hatalomba beilleszkedett, valamint hatalomtisztelő rétegéből eredt. 1979-től, bizottságunk 3. dokumentumának kiadásától kezdve azt vetették szemünkre, hogy az ilyen fellépéssel csak rontunk a kisebbség helyzetén, mert mind a szlovákságban, mind a felsőbb szervekben – azaz a hivatalos hatalomban – gyanakvást ébresztünk a kisebbség iránt. Megnehezítjük a magyar funkcionáriusok apró ügyeskedéseit, mely – szerintük – az egyetlen lehetséges módja a kisebbség politizálásának. Tény, hogy bizottságunk színre lépésével megváltoztak a totalitárius és nemzeti hegemonista hatalommal szembeni politizálás módjai. Már csupán azért is, mert közben valahogyan viszonyulni kellett a bizottság tevékenységéhez. Az is lehet, hogy a hatalomba beépült, de a nemzeti kisebbség érdekeit részben szem előtt tartó magyar funkcionáriusok helyzete nehezebb lett. Az viszont nem igaz, hogy a magyar kisebbség helyzete emiatt romlott volna. Lehet azonban, hogy nem javult. Az 1978-tól eltelt tíz évben születtek olyan eredmények, amelyekből bizottságunk részvétele nem zárható ki. És ezek pozitívnak mondhatók, ha a magyar kisebbség fokozódó elnyomását vesszük tekintetbe. Ilyen eredmény elsősorban az, hogy a mai napig nem válhatott törvénnyé a magyar iskolák oktatási nyelvének a szlovákra változtatása; hogy a hatalomnak – az elmúlt évekhez képest – visszafogottabban és körültekintőbben kell megvalósítania magyarellenes politikáját, mert az 1977–85 közötti támadása akadályba ütközött (természetesen a hatalom taktikusabb magatartása a kisebbségtől is nagyobb figyelmet, állandó készültségi állapotot követel); hogy a Csemadokot végre 1987-ben visszavették a Nemzeti Frontba,[SZJ] ahonnan 1972-ben, az 1968-as demokratizálási folyamatban való aktív részvétele miatt, büntetésből kizárták; hogy a magyar kisebbség problémái nagyobb nyilvánosságot kaptak nemzetközileg is; hogy a hatalom sem zárkózhat el teljesen a panaszok meghallgatásától. És sorolhatnánk még több példát is, de ezekre úgyis fény derül dokumentumainkból.

Magyar részről több bírálat érte bizottságunkat, főleg nem elégséges aktivitása miatt. E véleményekkel lényegében egyet lehet érteni, hiszen az aktívabb tevékenység többrétű lehet, és több eredményt is hozhat. De tudatosítani kell, hogy bizottságunk eddigi tevékenységét minden külső és minden anyagi támogatás nélkül végezte. Az összes eddigi anyagi terhet azok viselték, akik a jogvédelmi tevékenységgel járó személyes kockázatot is vállalták. Ezért erkölcsileg megalapozatlannak tartjuk ezeket a bírálatokat, melyek nagyobbrészt három kérdést érintettek: szélesebb körű jogvédelmet, a nyilvánosság jobb informálását és a külföldi közvélemény tájékoztatását. A bírálók – nézetünk szerint – jobban tették volna, ha a hiányosságok csökkentésére segítő kezet nyújtanak, és ezzel erősítik bizottságunk tevékenységének hatásfokát (például, ahogy a Charta és a VONS tevékenységét támogatta a Palach Press[SZJ], a Charta alapítvány és egyéb csoportosulások). A magyar társadalom (és nemcsak a kisebbségben élő magyarság) sutaságára jellemző, hogy a konkrét cselekedetek helyett (és összehangolt céltudatos lépések helyett) az egyszerűbbet: a felelősségmentes bírálatot választja. Ennek a számlájára írható, hogy bizottságunk anyagai viszonylag szűk körben váltak ismertté. Az utóbb időben azonban beállt némi változás: gépírásos úton – kéziratos formában – terjeszteni kezdték dokumentumainkat.

A Bizottság munkájának kibővítése azonban, ellentétben az anyagok terjesztésével, nem műszaki jellegű kérdés, hanem minőségi. A hiteles tevékenység lassabb ütemű és sok körültekintést igényel. Egy hír hitelességének a megállapítása, egy eset (jogsértés) körülményeinek a pontos felmérése sok ellenőrzést igényel. Egy tematikus tanulmányhoz az anyaggyűjtés pedig bonyolultabb folyamat, mint a kutatóintézeti munka. Bizottságunk ugyanis nem a szenzáció értékű, sokszor kétes hitelű hírek továbbítására alakult, hanem a magyar kisebbség jogainak a védelmét tűzte ki céljául. A Bizottság nevével pedig csak olyan dokumentumot írhatunk alá, amelynek minden mondatát meg tudjuk védeni. Nyilván ez az oka, hogy a magyarországi ellenzéki csoportok közül miért éppen az elméletileg legmegalapozottabb demokratikus ellenzékkel (korábban a Profil szerzői csoportja,[SZJ] most pedig a Beszélő körül csoportosuló értelmiségiek) és a Chartán belül miért éppen a legtárgyilagosabb tevékenységet folytató VONS (Igazságtalanul Üldözöttek Védelmi Bizottsága) tagjaival kerültünk szorosabb kapcsolatba.

Az említett bírálatokkal éppen ellentétes értelműek voltak a szkeptikusok elvárásai. Ők arra számítottak, hogy megszűnik bizottságunk. Ez a passzív rezisztenciájukat, katasztrófavárásukat igazolta volna. Szerintük nem lehet mit tenni a magyar kisebbség és a magyarság elleni nemzetközi összeesküvéssel szemben. Egyedüli lehetőség a helyzet konfliktusmentes, csendes túlélése a nagy igazságszolgáltatásig.

A bíráló, elmarasztaló, fenntartásos vélemények mögött azonban mindig egy kérdés lappangott, és ezt most mi is feltehetjük: mit tett, mit tesz a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága (CSMKJB) 1978-tól 1982-ig – az 1979. júliusi és augusztusi rendőri beavatkozás ellenére – megszakítás nélkül dolgozott. Ebben az időszakban 10 dokumentumot dolgozott ki. Az első kilenc különböző módon nyilvánosságra lett hozva. Amikor a 10. dokumentum készült, akkor csapott le másodszor a politikai rendőrség (1982 júniusában). Ez az eset egy évre megbénította tevékenységünket. De a helyzet úgy hozta, hogy 1983 őszén újra kellett szervezni a jogvédelmet. Ekkor alakítottuk a Szlovákiai Magyar Iskolák Védelmi Csoportját, amely 1984 áprilisáig-májusáig, a módosított iskolaügyi törvényjavaslat jóváhagyásáig működött. Feladata az iskolaügyi törvényjavaslatnak a magyar kisebbség részére hátrányos (és alkotmányellenes) pontjai elleni fellépés volt. E feladat sikeres megoldása után csapott le harmadszor a rendőrség. Ezután jött létre bizottságunk Információs Csoportja, hogy amíg szükséges, ez fejtsen ki átmeneti tevékenységet. 1985 májusa után bizottságunkat újjá- és újraszerveztük. Ezután közel egy évig tartó párbeszédet kezdtünk szlovák és cseh barátainkkal a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetéről. Kezdeti szándékunk egy közös dokumentum kiadása volt, de alapvető nézeteltérések – főleg az emberi jogok különböző értelmezése és politikai jellegű kérdések – miatt ez nem volt egyértelműen sikeres munka. Igaz, jobban megismertük egymás nézeteit és közelebb kerültünk a Charta ’77 polgárjogi mozgalomhoz. A párbeszédnek azonban mégis lett eredménye: a „Csehszlovákiai nonkonformisták az országban élő magyar kisebbség helyzetéről és a nemzetiségi kérdésről” c. antológia, amely 1986 szeptemberében készült el. 1987 januárjától pedig ismét rendszeresen adunk ki jelentéseket, készítünk beadványokat és tanulmányokat.

A jövőre nézve úgy folytathatnánk a kérdés megválaszolását: amíg elnyomják a csehszlovákiai magyar kisebbséget, amíg intézményes úton nem lehet harcolni az elnyomás ellen, és amíg a kisebbség az emberi jogok és a polgárjogok megsértését valóban elnyomásnak fogja érezni, addig működni fog a bizottság. Lehet, hogy nem is mind azok fogják alkotni, akik létrehozták, lehet, hogy azok sem, akik most alkotják munkatársi közösségét, és lehet, hogy nem is ezen a néven. De feltételezzük, hogy szükség esetén azok vesznek majd részt ebben a tevékenységben, akik a jövőben sem fognak beletörődni az emberi jogok megsértésébe.

Pozsony, 1987. szeptember

Jegyzetek

[1] Pl.: Duray Miklós bebörtönzése idején 1982–85 között a Charta ’77 és a VONS több közleményt adott ki erről az esetről; 1985 novemberében a Charta a Magyarországra való utazás korlátozása miatt kiadott dokumentumában említi ennek magyar kisebbségi vonatkozását; 1987 tavaszán pedig a Chartának a pozsonyi magyarellenes terrorakciókkal kapcsolatos dokumentumait sorolhatjuk ide.

[2] Miután Duray Miklós aláírta a Charta ’77 polgárjogi nyilatkozatot.

[3] A csehszlovák állam megalakulásakor a terület összlakosságának 30 százaléka nem volt „csehszlovák” nemzetiségű. Szlovákiában pedig a nem egész kétmillió szlovákra több mint egymillió magyar jutott.