Fehér Dániel [Iványi Gábor]

Nyomtatóbarát változat

„Átok reá, ki téged átkoz,
Áldás reá, ki téged áld.”
(Arany János: A Bibliából Mózes I. 27. 27. 29.)

A két világháború között létezett Krisztushívő Zsidók Felekezete egyik életben maradt tagját a hatvanas évek elején meghívta egy katolikus káplán egy ifjúsági istentiszteletre. „Jézus Krisztus a mi Messiásunk, ti keressetek magatoknak más Megváltót!” – kezdte általános felzúdulást kiváltó beszédét a szónok.

Ez a kis történet járt az eszemben, amikor azt fontolgattam, hogy a Salom Független Zsidó Békecsoport által elindított eszmecseréhez mint Krisztus-hívő ember hozzászólok, s megkísérelem elmondani, hogyan vélekedik a kereszténység egy része a zsidókérdésről, antiszemitizmusról, Izráelről és az ezekkel összefüggő kérdésekről. Azzal kell kezdenem, hogy Izráel népének története nem egyszerűen történelemkönyvbe való tantárgy, hanem Isten-bizonyíték is. Isten szava, természetfeletti üzenet-e a Biblia? Igen, ez az álláspontunk a meghökkentő pontossággal beteljesedett próféciák ismeretében.

A választott nép eredete és sorsa különösen igazolja ezt a hitet. Isten arra ösztönöz egy rendezett anyagiakkal rendelkező, korát messze meghaladóan komfortos körülmények között élő mezopotámiai embert, hogy költözzön egy számára teljesen ismeretlen helyre, mert ott akarja egy nagy nép ősatyjává tenni. Gyermektelen, idős férfi veszi kezébe a vándorbotot, hogy hasonlóan idős feleségével, ismeretlen földön hazát találjon és nemzetséget alapítson. Ennek az embernek – Ábrahámnak – „reménység ellenére” tanúsított hitbeli döntésével indul a héber nép története. Isten utódot ígér neki, de azt is közli vele, hogy utódai 400 évig más nép elnyomása alatt fognak élni. Ábrahám unokája Jákob (későbbi Izráel) kényszerül azután tizenkét fiával együtt Egyiptomba költözni, s itt szaporodik néppé, Izráel népévé Ábrahám leszármazottainak közössége. Oly erősen él bennük az ígéret: vissza fognak térni atyáik földjére, hogy közel 400 éven át őrzik, s a szabaduláskor magukkal is viszik Jákob fiának, Józsefnek csontjait, aki úgy végrendelkezett, hogy apja sírboltjában helyezzék nyugalomra.

A Sínai pusztájában kapott isteni Kijelentés avatja a Mózes vezette Izráelitákat választott néppé. Mit is jelent ez? Kiváltságokat? Igen, de a szolgálat, a Kijelentés hordozásának kiváltságát. Mi volt ez a Kijelentés, amit egy rabszolgaságban született, fejlett kultúrával rendelkező rabtartói kezéből csodálatos módon szabaduló nép kapott és kezdett képviselni? Hogy felettünk nem természeti erők uralkodnak (a Nap és a Hold nem istenségek, hanem az ember lámpásai), hogy a világmindenségben Isten által megállapított rend uralkodik, melyet a Mindenható kifejezetten az emberért hozott létre, s hogy mindenek felett nem egy elvont, rosszhiszemű és rosszindulatú, sértődékeny és ingerlékeny szellemiség áll, hanem az egyetlen Isten, akinek nem is szükséges nevet adni, hiszen nem idegen, hanem mennyei Atyánk, aki bánkódik a gonosz miatt, „mert jó, mert örökkévaló a kegyelme”. Ez az Isten választotta ki a kis megvetett Izráelt papi néppé a népek között. Beváltotta-e Izráel Isten vele kapcsolatos váradalmait? Aki elolvassa az Ószövetségi Szentírást, az láthatja, hogy nem teljesen. Mégis, ennek a népnek a vívódásai, hűtlenségei, bukása, majd újabb-újabb talpraállásai tükröt jelentenek a mindenkori Isten-kereső ember számára. Izráel története nem csupán egy nép története, hanem az Isten-keresés „módszertana” is.

Izráel fénykora mindössze pár száz évig tart, már a negyedik király alatt kettészakad az ország, s a nép nagyobbik része (tíz törzs) – szinte nyomtalanul eltűnik a nagy világhódítások süllyesztőjében. Ebben a légkörben sóvárogta egyre jobban a próféták által megjövendölt Messiást a (most már nem annyira Izráel, mint inkább Judai) zsidó nép. A próféták sok mindent elmondtak a Messiásról; születése, működése, halála körülményeiről, amit – helyzetéből eredően – természetesen kiszínezett a váradalom. Különösen a Makkabeusok óta,[SZJ] sikeres katonai vezetőkben akarta a nép felismerni a Messiást. Juda Oroszlánját várták, és sokak számára elfogadhatatlan volt, hogy helyette az Isten Báránya érkezzék.

Mit hirdetett a Próféciák beteljesedéseként Betlehemben, Dávid leszármazottaként született Jézus? Azt, hogy először a zsidó népnek van szüksége megváltásra, megújulásra, megváltozásra ahhoz, hogy a „választott nép” kitételnek továbbra is megfeleljen. Jézus konfliktusai nem teológiai jellegűek, hanem gyakorlatiak. Szabad-e szombaton gyógyítani? Erőszakkal vagy erőszak-nélküliséggel kell a gonoszt legyőzni? Az ember van-e a törvényért, vagy fordítva?

Nem gondolom, hogy a Jézus korabeli zsidó vezetőség ténykedése és maga a cselekvés tere, a politikai szituáció sokban különbözött volna a Salom által ostorozott jelenlegi állapotoknál. Jézus kapcsolata a néppel egészen más volt, mint a vallási-politikai vezetéssel. Az, hogy egy adott pillanatban csőcselék módjára tudott viselkedni a választott nép, semmit sem jelent. Jézus zsidó volt, tanítványai is, ellenfelei is azok voltak, zsidó volt az árulója is. Nem is lehetett ez másképpen, hiszen az egész történet zsidó miliőben játszódik. Természetesen lehetett volna a csőcselék kínai is, amennyiben a megfeszítés körülményei Kínában játszódnak le. Abból azonban, hogy a pogány római helytartó ítéletét követően gyakorlott és szakavatott római katonák kalapácsütéseit zsidó ricsaj kísérte, semmiképpen sem következik ez az alávaló és idétlen álláspont, hogy a zsidó nép „istengyilkos”. Hiszen Jézus halála Isten-engesztelő áldozat volt. Isten akarta a halált, „mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3.)

Miért siettették Isten akaratát saját ügybuzgalmukkal a korabeli zsidó vezetők? Irigységből, féltékenységből, pozícióféltésből. Nagyon mai a történet. Jézus Krisztus azt tanította, hogy a Messiás eljövetelének első értelme a megváltás, és csak a második eljövetel („újra eljövök és magamhoz veszlek titeket”, János 14.) idején valósul meg az összegyűjtés. Az, hogy a mai zsidóság nem ismeri el Jézust Messiásnak, nem Pilátus, Heródes, Annás és Kajafás közös műve, és nem is bibliai alapokon nyugszik.

A „keresztyén vallás”-t, mely kezdetben egy kis (hivatalos zsidó vezetés által) üldözött zsidó szekta volt, zsidók alapították. Az Újszövetség hamisítatlan zsidó irat, a pogányok első misszionáriusai Krisztus-hívő zsidók voltak, az a férfi, akit a katolikus egyház első pápájának tekint, a zsidó Simon-Péter, Jézus tanítványa.

Egyértelműen alá kell húznunk, hogy az ősegyház, mely a „választott nép” feladataiból eredően hirdetni kezdte Isten akaratát, zsidó volt. A zsidókeresztyéneket kezdetben a rómaiakkal karöltve üldözte a hivatalos zsidó vallási vezetés, így szóródtak szét, s kezdtek pogánymissziót Pál és kortársai. Már az első vegyes (zsidókeresztyén-pogánykeresztyén) gyülekezetekben felmerül a probléma, amely majd kétezer éven át makacsul tartotta magát keresztyén fejekben, hogy ti. a zsidó nép elveszítette üdvtörténeti jelentőségét, kiválasztott voltát, s helyébe a „lelki Izráel” lépett.

Mikor Claudius Kr. u. 50 körül kitiltja Rómából a zsidókat, ez vonatkozik a római keresztyén gyülekezetet alapító zsidókeresztyénekre is. Néró első éveiben érvényét veszíti a Claudius-edictum, s a zsidók visszamehetnek a birodalom fővárosába. A visszatérő zsidókeresztyének megdöbbenve tapasztalják, hogy pogánykeresztyén hittestvéreik nem akarják őket visszaengedni az egyházba, mondván: Isten ítélete teljesedett be a zsidókon. Ebből az apropóból született Pálnak a Rómaiakhoz írt levele. Ebben valóban van szó arról, hogy Izráel átmenetileg elveszítette a küldetését, de ez nem azt jelenti, hogy Isten elvetette népét. Nagyon fontos rész, melyben Pál így fordul a pogánykeresztyénekhez: „Nem vetette el Isten az ő népét, melyet eleve ismert. (...) az ő esetük folytán lett az üdvösség a pogányoké, hogy ők felingereltessenek. (...) Mert ha az ő elvettetésük a világnak megbékélése, micsoda lesz a felvételök, hanem ha élet a halálból? Ha pedig a zsenge szent, akkor a tészta is; és ha a gyökér szent, az ágak is azok. Ha pedig némely ágak kitörettek, te pedig vadolajfa létedre beoltattál azok közé, és részese lettél az olajfa gyökerének és zsírjának, ne kevélykedjél az ágak ellenében: ha pedig kevélykedel, nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged. Azt mondod azért: Kitörettek az ágak, hogy én oltassam be. Úgy van; hitetlenség miatt törettek ki, te pedig hit által állasz; fel ne fuvalkodjál, hanem félj; mert ha az Isten a természet szerint való ágaknak nem kedvezett, majd néked sem kedvez. Tekintsd meg azért az Istennek kegyességét és keménységét: azok iránt, akik elestek, keménységét; irántad pedig a kegyességét; ha megmaradsz a kegyességben; különben te is kivágatol. Sőt azok is, ha meg nem maradnak a hitetlenségben, beoltatnak; mert az Isten ismét beolthatja őket. Mert ha te, a természet szerint való vadolajfából kivágattál és természet ellenére beoltattál a szelíd olajfába: mennyivel inkább beoltatnak ezek a természet szerint valók ő saját olajfájokba. Mert ha nem akarom, hogy ne tudjátok atyámfiai ezt a titkot, hogy magatokat el ne hitessétek, hogy a megkeményedés Izráelre nézve csak részben történt, ameddig a pogányok teljessége bemegyen. És így az egész Izráel megtartatik, amint meg van írva: Eljő Sionból a szabadító, és elfordítja Jákobtól a gonoszságokat. És ez nékik az én szövetségem, midőn eltörlöm az ő bűneiket. Az evangyéliomra nézve ugyan ellenségek tiérettetek; de a választásra nézve szerelmetesek az atyákért. Mert megbánhatatlanok az Istennek ajándékai és az ő elhívása.” (Róma 11.)

Ebben a levélben van szó arról is, hogy zsidónak lenni nem a körülmetélkedésben való részesülést jelenti, mert „nem az a zsidó, aki külsőképpen az; sem nem az a körülmetélés, ami a testen külsőképpen van, hanem az a zsidó, aki belsőképpen az; és a szívnek lélekben, nem betű szerint való körülmetélése az igazi körülmetélkedés”. (2. r.) Ugyanaz a tévedés ment végbe az egyház tudatában, mint Izráel népében. „Felfuvalkodott”, és ezzel el is veszítette küldetését. Különösen a konstantini fordulat[SZJ] után, a politikai hatalomban való részesedés kedvéért számtalan kompromisszumot, szent hagyományt varázsolt mindenféle pogány szokásból, de hogy a folyamatosság látszata megmaradjon, külsőségekben (áldozás, miseruhák, gyertya, tömjén stb.) túlzásba vitte az ószövetségi minta majmolását. Közben üldözni kezdte a belsőképpen zsidó, azaz valóban keresztyén rétegeket. Máglyára hurcolta hosszú évszázadokon át azokat, akik terjeszteni merték a Bibliát, és akik nyíltan bűnbánatot mertek követelni az egyház részéről. A keresztre feszített Jézus így olajban megfőzetett, kerékbe töretett, számtalanszor megkínoztatott. Közben folyt a zsidók üldözése is. Az az egyház tehát, mely azt hirdette magáról, hogy ő az ígéretek örököse, egyaránt üldözte a testi és lelki Izráelt is. A „vadolajfa ágak” is kitörettek.

Úgy vélem, az egyház igazi megújulása összefüggésben kell legyen Izráel helyreállításával. Ha az egyfajta megilletődöttség jellemzi a zsidók és keresztyének közötti párbeszédet, akkor ez az apját bántalmazó fiú és szülője egymásra találásának sajátos helyzetéből ered. Semmi nem menti fel a keresztyéneket a zsidóság elleni gaztettekben való tevékeny vagy cinkos részvétel bűne alól. Az azonban botorság, amit Károly Ignác a Hírmondó 84/9. számában fejteget, hogy ti. a „zsidógyűlölet a keresztyén vallás terméke”, s ideológiai alapja csírájában benne van az Újszövetségben. Az Újszövetségnek és a (valóban) keresztyén vallásnak semmi köze az antiszemitizmushoz. Ahogy Mme Curie-t nem terheli felelősség Hirosimáért[SZJ] vagy a jámbor Marxot Sztálin és Rákosi gaztetteiért. Az antiszemitizmusnak soha nem teológiai vagy bibliai okai voltak, csupán gazdasági és politikai. Még egy szót arról, hogy ki is a belsőképpen zsidó. Többen elhárították maguktól, hogy faji alapon a zsidókhoz számláltassanak. Van a „zsidószerűségnek” néhány olyan vonása, ami viszont kívánatos. Fentebb szóltam Ábrahámról, aki hátat fordított biztos egzisztenciájának, és kész volt egy csupán ígéretekben élő és homályos körvonalakban felsejlő jövő felé elindulni. Eme „hitének” „visszajelzése” a körülmetélkedés szövetsége. Ábrahám útján járnak mindazok, akik a pillanatnyi, hétköznapi haszonról lemondva, egy magasabb belső ösztönzésnek engedve, a lelkiismeretük szavára hallgatva készek a bizonytalan felé bátor lépéseket tenni.

Végezetül hadd fűzzek néhány szót az Izrael-kérdéshez. 1973-ban a Jom Kippur-i háború után részt vettem egy papi békegyűlésen. Réti Ervin tartotta a tájékoztatót; általános derültséget keltett egy-egy sztorija az egyiptomiak balfogásairól és az izraeliek ügyességéről; a hangulat komolyságát az elnöklő Káldy Zoltán evangélikus püspök igyekezett megmenteni, aki figyelmeztette a jelenlévőket, hogy a haladó arab erők egy agresszorral állnak szemben. A rabbinövendékek élén ülő öreg rabbi merev arccal simogatta fehér szakállát. A „gojok”[SZJ] azonban annál élénkebben igyekeztek „felsorakozni”. Végül felállt egy igen idős ember (azóta talán már „Ábrahám kebelén” van), és mérges szavakkal kifakadva hangot adott annak a meggyőződésének, hogy ott Izráel a létéért harcol, és mi keresztyén emberek nem bélyegezhetjük meg Isten választott népét. Mikor leült, néhány pillanatig általános csend borult a teremre. Káldy oldotta fel a feszültséget, közölve, hogy az illető X. Y. nyugdíjas evangélikus lelkész.

Célszerű lenne, ha keresztyén lelkészek legalább annyi tapintatot tanúsítanának az Izrael-kérdésben, mint Bálám: „Minek átkozzam azt, akit Isten megáld?” A közel-keleti helyzet megítélése nagyobb hozzáértést kívánna. Én imádkozom az igazságos békéért, amikor „nép népre többé kardot nem emel”, és imádkozom a lelki békességért is, zsidók és nem zsidók egymásra találásáért. Hans Joachim Schoeps zsidó történész professzor szavaival fejezem be: „A zsinagóga a Messiás eljövetelére vár; az egyház pedig Jézus Krisztus visszajövetelére. Egyetlen zsidó sem tudja, milyen lesz a Messiás arca; egyetlen keresztyén sem tudja, milyen volt a názáreti Jézusé. De talán mindkét arc azonos.”

• Témáinkhoz