Balázs Sándor [Öllős László]

Nyomtatóbarát változat

A magyar nemzet egyharmadát fenyegeti a beolvadás veszélye. A mai Magyarországon élő magyarok többsége e fenyegetéssel szemben a kisebbségbe szorult magyarok teljes egyenjogúságától, nemzetiségi jogaik elismerésétől és tiszteletben tartásától remél védelmet. De elismerik-e a magyarországi kisebbségek hasonló jogait is? Kívánják-e teljes állampolgári egyenlőségüket? A Salom Nyílt Levele (Hírmondó, 1984. 6–7. sz.) valamennyiünknek fölteszi a kérdést.

Csehszlovákiában élő magyar vagyok. Őseim között egyetlen zsidó származású sem található. De kisebbségben élek, helyzetem sokban hasonlít a zsidókéhoz. Magyarként pedig ahhoz a nemzethez tartozom, amelynek a Salom levele szól. Egyszerre élem meg a kisebbségi lét terheit és a többséghez tartozás kötelességeit. Ebből a kettős szemszögből próbálom a feltett kérdést megválaszolni.

Az állam

A magyarországi zsidóság már a századfordulón kiemelkedő szerepet játszott mind a liberális, mind a szocialista eszmék terjesztésében és mozgalommá szervezésében. A létező szocializmusról azóta kiderült, hogy a zsidók diszkriminálása ügyében ő sem különb a Deákné vásznánál, ezért egy mai zsidó önszerveződés feltehetően a polgári demokrácia eszmeköréhez kapcsolódna. A nemzeti szemponton kívül egyéb okok is ebbe az irányba terelhetik a magyarországi zsidók gondolkodását; például: magas közöttük az értelmiségiek aránya.

A divide et impera elvéről önként még egyetlen totalitárius rendszer sem mondott le. Az állam ma is igyekszik útját állni a zsidók és magyarok közeledésének, annak, hogy oldódjon a két népcsoport között évszázadok alatt felgyülemlett ellentét, és a másik sajátosságait mind a kettő előnynek, ne hátránynak tartsa. Ezt az oldódást a társadalmi rendszer jellege a pillanatnyi politikai kurzustól függetlenül is akadályozza.

A mindenkire kiterjedő személyi függőség a hátrányos megkülönböztetés melegágya. Mindkét fél – magyar és zsidó egyaránt – állandó diszkriminációra kényszerül, ha élni akar. A bürokratikus intézményi rendszerben és a hiánygazdaságban az összetartás is bürokratikus. Ez az összetartás szélsőséges esetben a másik nemzet rendszeres diszkriminálásává fokozódhat a többségi, majd reakcióképpen a kisebbségi nemzet részéről. A zsidóság már évszázadok óta erre kényszerül, és az így kialakult közösségi segítés nyilvánvalóan érvényesül a mai intézményrendszerben is.

Szlovákiában a magyarokat vádolják összefogással. A magyar összetartás egyébként intézményi szinten ugyanúgy csak bürokratikus lehet, mint a szlovák. Tényleges ereje, sajnos, elmarad attól, amit az eredményes védekezés megkívánna, de bizonyára sokkal nagyobb volna, ha a magyarokkal szembeni diszkrimináció az egyéni beolvadás akadályozásával párosulna.

Amikor azt mondom, hogy a szlovákiai magyarság intézményi szintű önvédelme bürokratikus, ezzel nem a bürokráciát kívánom igazolni. Mindössze annyit állapítok meg, hogy bürokratikus rendszerben a bürokratikus viselkedésmód racionális.

De térjünk vissza a magyarországi zsidók és nem zsidók viszonyához. A magyar állam helyzete ideális. Mindkét fél veszélyeztetve érzi a létét, ami jelentős társadalmi feszültségeket vezet le. Az állam számára különösen előnyös, hogy zsidók és magyarok ellentéte főleg az értelmiség energiáit csapolja meg. Szinte semmit nem kell tennie, elég, ha semmit nem engedélyez. Tudja, hogy demokratikus kisebbségi – és természetesen többségi – intézmények, valamint kulturális lehetőségek hiányában az ellentét megszüntethetetlen.

A társadalom

Hagyományos diszkrimináló nacionalizmusaink tovább tenyésznek Közép-Kelet-Európában. A szlovákok magyar- és csehellenesek, a csehek szlovákellenesek (hallottam szidni, bár ritkán, a szudétanémet maradványokat[SZJ] is), a románok magyarellenesek, a bolgárok török- és szerbellenesek, a magyarok pedig román- és szlovákellenesek, és jelentős hányaduk zsidóellenes. Emellett valamennyi nép elnyomja a saját cigányságát.

A mai Magyarországon egyes értelmiségi csoportok jelentős erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a magyarságot sújtó, diszkrimináló nacionalizmusokkal egy minden nemzet és nemzetiség sajátosságainak lényegi elfogadásán alapuló nacionalizmust állítsanak szembe. Távolról nézve azonban úgy tűnik, ez csak a jéghegy csúcsa. Nemcsak a sok csehszlovákiai magyart meghökkentő antiszemita kijelentések sejtetik, hogy a mélyben egy másfajta nacionalizmus él tovább (magam is sokszor hallottam ilyen kijelentéseket Szlovákiába látogató magyar értelmiségiektől), hanem a románokról és a szlovákokról hangoztatott nézetek egy részének minősége is erre vall. Ezek csak a tárgyukban különböznek a szlovákok gyakori magyarellenes kirohanásaitól. Amikor ilyet hall az ember, megérzi sokak nemzeti azonosságtudatának fenyegető ürességét. Fér bele pátosz, pózolás, agresszivitás, magamutogatás és még ki tudja, mi minden.

1980 augusztusa után Közép-Kelet-Európában ijesztően sokan ijesztően gyorsan hitték el, hogy „a lengyelek lusták, nem dolgoznak, ezért nekünk kell eltartanunk őket”. Szlovákiában még a magyar nemzetiségűek sem ébredtek rá, hogy az állam ellenük is felhasználhatja ugyanezt a propagandafogást. Egyetértettek abban, hogy „most már rendet kellene csinálni a lengyeleknél, csak sztrájkolnak, és a mi segélyeinkből élnek”. Az áruellátás kisebb-nagyobb hiányait, amit máskor természetesnek tartottak, most a lengyelek számlájára írták. A „lengyel lustaság” propagandájának ilyen sikere talán még a kampányt egyszerre indító állami propagandaszerveket is meglepte. De nem számítottak rá a Szolidaritással szimpatizáló demokraták sem.

Merre tartanak a nacionalizmusok Közép-Kelet-Európában 1980 augusztusa után? A ’80-as években már csak az idősek emlékeznek a II. világháború utáni néhány év politikai demokráciájára. Nekik még vannak emlékeik sikeres kollektív érdekérvényesítésről. A két világháború közötti időszakot is felnőttként átélt nemzedékekből pedig egyre kevesebben maradnak. Az aktív felnőttek többsége az ’50-es, ’60-as, ’70-es években fejezte be tanulmányait, egy olyan iskolarendszerben, amelyből hiányzott minden demokrácia.

Több generáció nem rendelkezik alapvető közgazdasági, történelmi, szociológiai és politikai ismeretekkel, köztük az egyetemet végzettek jelentős része sem. Ezeknek a nemzedékeknek nincs alkalmas szellemi eszköztára, amely lehetővé tenné, hogy a saját értékrendszerük alapján alkossanak véleményt bonyolultabb politikai problémákról.

Így elég, ha az állam az egyéni érdekeltség látszatát kelti: „Te eteted őket...” Az életszínvonal veszélyeztetettségének érzése akkor is ellenséges indulatokat szül, ha az állam nem támogatja az ellenségeskedést. Például a Csehszlovákiában dolgozó vietnamiakat időnként lebüdössárgázzák.

A kommunista hatalomátvétel után a térségben sok hagyományos érdekvédelmi szervezet és egyéb önszerveződő közösség bomlott fel. Gyengül az egyház, megszűntek az alkalmazottak érdekeit védő szakszervezetek, önkéntes gazdasági szövetkezetek, sok klub, politikai párt stb. Válságba került a család. A nemzeti azonosságtudat jelentősége így sokak számára megnövekszik: ugyanis azt az érzést nyújtja az egyénnek, hogy bár egyre jobban atomizálódik, mégis egy közösség tagja.

A sokféleség elfogadására magánkapcsolataiban is egyre kevésbé képes egyén nemzeti azonosságtudata is könnyen diszkriminálóvá válik. A magánkapcsolatok, a személyes tapasztalatok pedig nagyon fontosak más nemzetek megítélésében. Közép-Kelet-Európa totalitárius rendszerei eszményi körülményeket teremtenek negatív személyes élmények kialakulásához. Egymás elfogadásán alapuló kisközösségek még azonos nemzetiségűek között is egyre nehezebben születnek, hát még olyan, eltérő nemzetiségűek között, akiket a közös történelem ellentétei, esetleg a mai állami propaganda fogásai is, szembeállítanak egymással. Ha pedig a diszkrimináló nacionalizmus beivódott a köztudatba, akkor az intézmények már céljukat nyíltan hangoztatva diszkriminálhatnak, és a nem intézményes mindennapi kapcsolatokban is egyre élesebb az ellentét. Elterjedt meggyőződéssé válhat, hogy a feszültség csak a másik fél legyőzésével szüntethető meg: asszimilációval, kiirtással, kitelepítéssel, de legalábbis jogi alávetéssel. A kisebbségek pedig már nem látnak más megoldást, mint az elszakadást vagy a kivándorlást.

A hagyományos diszkrimináló nacionalizmusok erősödése, valamint az újakra való érzékenység veszélyhelyzetet teremtett Közép-Kelet-Európában. Az már bekerült a köztudatba, hogy a térség kis népei gazdaságilag függnek egymástól. De az, hogy politikailag is egymásra vannak utalva, és ellentéteikből a nagy nevető harmadik húz hasznot, még nem tudatosult. A lengyel példa bizonyítja: történelmi hagyományok hiányában vagy akár a nemzetek közötti összefogás hagyományának ellenére is (lásd magyarok és lengyelek) könnyen terjednek agresszív nemzeti előítéletek. A hagyományos nemzeti ellentétek pedig játszi könnyedséggel fölszíthatók. Jelentős magyarországi életszínvonal-esés nyomán a magyarokról is kiderülhet, hogy pl.: spekulánsok, csak üzletelni szeretnek, dolgozni nem. A nemzeti tudat torzulásai akkor is tág teret biztosítanának politikai manipulációknak, ha az egész térségben drasztikusan csökkenő életszínvonal valamennyi országban kiélezné az állam és a társadalom ellentétét.

Zsidók és magyarok

Van mitől félniük a magyarországi zsidóknak. Félhetnek azoktól, akik akár mint a bürokratikus rendszer haszonélvezői, akár mint a bürokratikus érdekérvényesítésre rákényszerülök, diszkriminációt alkalmaznak velük szemben.

A viszontdiszkrimináció, főleg ha szintén nyilvánvaló anyagi érdekeltséghez kötődik, csak tovább rontja a helyzetet. A magyarországi zsidók, demokratikus intézmények híján, a mindenkori vezetés politikai irányvonalától függnek. A hatalmon lévőknek ma nem érdeke egy zsidóellenes kampány, és valószínűleg nem is engedhetnék meg maguknak. Egy ilyen kampánynak nyilvánvalóan negatív külgazdasági és külpolitikai következményei lennének. Az egész nyugati világ sokáig undorral gondolna Magyarországra és a magyar vezetésre.

De a jövő bizonytalan. Az ország komoly gazdasági nehézségekkel küzd. Társadalmi elégedetlenség esetén a párt valamelyik frakciója kijátszhatja a zsidó kártyát. Ha legalább egyes rétegek támogatása fontosabbnak tűnik a számára, mint egy rohamosan versenyképtelenné váló gazdaság amúgy is gyengülő nyugati kapcsolatai, megpróbálkozhat egy antiszemita hadjárattal. Számíthat rá, hogy sokan támogatnák, akár a tudományos életben is, ha a zsidókat adminisztratív intézkedésekkel kiszorítanák olyan pozíciókból, amelyekre nem zsidók pályáznak. Kérdés, hányan elleneznék ezt a kampányt, és mennyire aktívan.

A veszélyt csökkenthetné, ha létrejönnének demokratikusan szerveződő csoportok, amelyek mindenekelőtt a saját érdekeiket fogalmazzák meg, majd ennek alapján demokratikus együttműködésre, ésszerű kompromisszumokra törekszenek a másik féllel, elismerve annak jogos érdekeit.

A nemzetek közötti kultúraközvetítés minden nemzet érdeke. Nyilvánvaló, hogy minden kisebbségi nemzetrész pótolhatatlan kultúraközvetítő szerepet tölthet be Közép-Kelet-Európában, ha hagyják. Persze az intézményes kereteket túllépő kultúracserére a térség urainak nincs szükségük. Például a csehszlovákiai magyarok „hídszerepét” csak addig hangsúlyozták nálunk, amíg az engedékenyebb magyar kultúrpolitika nem kezdte zavarni a csehszlovák vezetést. A hídon valódi nemzeti sajátosságok közlekedtek volna. A kifejezés tilalma (1983) óta nem jelent meg a szimbólum sem a tömegtájékoztatási eszközökben, sem jelentősebb csehszlovák kultúrpolitikusok beszédeiben.

A közép-európai zsidóság felbecsülhetetlen kultúraközvetítő szerepet töltött be. Terjesztette a nyugat-európai demokráciák szellemiségét, és a demokrácia szellemében keresett válaszokat a térség alapkérdéseire. A tudományos életben a zsidók messze nagyobb arányban vettek részt, mint az összlakosságban. Döntő szerepet játszottak az ipari fejlődésben, aminek jelentősége akkor is kétségbevonhatatlan, ha az ellenük irányuló előítéletek nagy része éppen a pénzéletben, az iparban és a kereskedelemben betöltött szerepükhöz kapcsolódik.

Magyarországon a zsidó származásúak egy része teljes asszimilálódásra törekszik, szeretné elfelejteni és elfeledtetni a származását. Mások vállalják. Vannak, akik magyarnak vallják magukat, zsidó származásuk tudatát megőrizve, és vannak, akik magukat a zsidó nemzet Magyarországon élő tagjainak tekintik. Nagyon örülnék, ha a magyarországi zsidók hazájuknak éreznék Magyarországot, és saját kulturális közegüknek a magyart. Szeretném, ha akár zsidó származású magyaroknak, akár magyarországi zsidóknak nyugodtan vallhatnák magukat. Bántana és szégyellném, ha el kellene hagyniuk a magyart. Mint magyar még jobban szégyellném, ha mentegetni, titkolni, feladni kényszerülnének a zsidót.

A Csehszlovákiában uralkodó viszonyok miatt, sajnos, csak álnéven, de támogatom a Salomot és a magyarországi zsidók minden demokratikus kezdeményezését.

• Témáinkhoz