Dr. Erdei Gyula

Nyomtatóbarát változat

A párt- és állami vezetés reformpolitikája azt mutatja, hogy a politikai és gazdasági struktúrában alapvető változásokra továbbra sem számíthatunk.

Alapvető változásokon a következőket értem:

– a kommunista párt hegemón szerepének megszüntetését;

– a tulajdon történelmileg kialakult értékének elismerését és tiszteletben tartását;

– az állam és az egyén közötti viszony újraértékelését, amelynek eredményeként a XX. századi 3. örökös jobbágysági viszonyt a jogállam–állampolgár viszony váltaná fel;

– végül, de nem utolsósorban, az elmúlt 40 év történelmi valóságának feltárását, objektív értékelését.

A megkezdett és kilátásba helyezett változások azt bizonyítják, hogy az ún. reformok eredményeként a párt társadalmi szerepe lényegében semmit sem fog változni. Tovább uralja a társadalmat. Ez a tény önmagában is gátat szab a jogállamiságnak. Attól, hogy esetleg lesz alkotmánybíróság és talán közigazgatási bíróság – írott alkotmány jelenleg is van, a törvényhozói, bírói és végrehajtási hatalom pedig elvileg most is különvált – a magyar állam még nem válik jogállammá. Alkotmányjogilag deklarált pártdiktatúrában ugyanis a főhatalom valójában a párté, hiszen az államapparátusban tevékenykedő párttagokon keresztül az állami aktusokban – a szigorú pártfegyelemből következően is – elsősorban és végső soron az egyedüli uralkodó párt érdekeinek kell érvényesülnie. Az államapparátus tehát gyakorlatilag a kommunista párt végrehajtó szerve. Ebben a struktúrában pedig nem működhet valóságos társadalmi kontroll, mert az veszélyeztethetné a párt (a főhatalom) érdekeinek feltétel nélküli érvényesülését. A működő társadalmi kontroll viszont a jogállamiság elengedhetetlen követelménye.

A népgazdaság elégtelen működése alapvetően a tulajdon „megerőszakolására” vezethető vissza. A tulajdonosi jogosítványok korlátozása, az ún. szocialista társadalmi tulajdon létrehozása oda vezetett, hogy voltaképpen klasszikus értelemben vett tulajdonról a gazdasági szférában nem is beszélhetünk. Ez az új, ún. szocialista tulajdon viszont a jelek szerint gazdasági funkcióját nem képes betölteni. Nem is töltheti be, hiszen működtetésében nem a gazdasági érdek, hanem közvetett úton a szocialista állami kényszer dominál. Az egyén viszont csak korlátozottan szerezhet tulajdont, így gazdasági érdeke alapvetően a fogyasztásra korlátozódik. Az új társasági törvény azzal, hogy a szövetkezeti szektorra a hatálya nem terjed ki, és hogy nem teszi lehetővé a zártkörű alapítást, illetve az állami túljegyzés visszautasítását, alapvető változást a mesterséges, kényszer útján kialakított tulajdoni viszonyokban nem eredményezhet.

Részben a pártdiktatúrára, részben a „megerőszakolt” tulajdoni viszonyokra vezethető vissza, hogy a mai állam–egyén közötti viszonyban a jobbágysághoz hasonlóan a gazdasági és személyi függőség meghatározó.

A gazdasági függőség szükségképpen következik a szocialistának nevezett társadalmi tulajdon túlsúlyából. A termelési eszközök (a tőke) döntő többsége ugyanis ebbe a tulajdoni formába koncentrálódik. A dolgozók több mint 90 százaléka – ha akar, ha nem – ebben az ún. szocialista szektorban kénytelen tevékenykedni. Itt viszont az állam részben mint tőketulajdonos, részben mint végrehajtó hatalom közvetlenül vagy közvetve meghatározza a munkát, a munka bérét és a dolgozók szabadidejét.

Ezt a gazdasági kényszert jogi kényszer egészíti ki. Részben a büntetőjogilag szankcionált munkavégzési kötelezettség formájában (munkakényszer), részben a politikai és szabadságjogok korlátozása formájában. E jogok korlátozásának lényege és célja a szocialistának nevezett állam és szervei tulajdoni monopóliumának és a kommunista pártnak mint főhatalomnak a védelme és biztosítása.

Az egyesülési és gyülekezési törvények tervezetéből világosan kitűnik, hogy a főhatalom célja az e téren még meglévő joghézagok megszüntetése s a választási törvény módosításának tervezete (5 év alatt immár a harmadik kísérlet) ismét azt az erőfeszítést tükrözi, hogy a kommunista diktatúrát demokratikus mezbe öltöztesse.

Az alapvető emberi jogok korlátozásával a személyi függőség is adott, hiszen az engedetlenek, az esetleges lázadók sorsa kizárólag a kontroll nélküli főhatalomtól függ. És hogy a függőségi viszony még tökéletesebb legyen, az útlevéljogszabályok önkényes alkalmazásának lehetősége a „röghözkötésre” is módot ad. A dolgozz, adózz és – ha morogsz is – tűrj állapot nem változik.

Ez az állapot lehet nagyon rossz, megalázó és félelmetes – mint ahogyan voltak nagyon rossz és kegyetlen földesurak. De lehet viszonylag elviselhető is – mint ahogyan voltak kevésbé rossz és felvilágosult földesurak is. A lényeg a rendszerben van.

A társadalomra nehezedő súlyos bizalmi válságból való kilábalás alapvető feltétele a szellemi és politikai megtisztulás volna. Vagyis az elmúlt 40 év történelmi valóságának feltárása, objektív értékelése. Erre azonban a főhatalom a jelek szerint nem hajlandó. Erre enged következtetni a június 16-i tüntetés brutális szétverése, az 1956-os forradalom valóságának további elhallgatása, meghamisítása, a rend és a „törvényesség” ismételt emlegetésével való alig burkolt fenyegetés, a bős–nagymarosi vízi erőmű ügyében tanúsított párt- és állami magatartás, az október 23-i békés megemlékezés megakadályozása.

Meggyőződésem, hogy a bevezetőben vázolt alapvető változások nélkül nincs „kibontakozás” a gazdasági, politikai és társadalmi válságból, amelyet a főhatalom idézett elő. A párt- és állami vezetés „reform”-politikájának célja az időnyerés, a válság tüneti kezelése. Ettől a társadalmi feszültség csak tovább fokozódik, a rendszer lényegéből fakadó problémák pedig tovább szaporodnak.

Ezt a politikát támogatni, tisztelni nem lehet. De tudomásul venni és beletörődni sem. Ezt a politikát, ezt a rendet szolgálni csak érdekből vagy félelemből lehet. Azonban akár az érdekre, akár a félelemre alapozzuk toleráns magatartásunkat, mindkét esetben emberi méltóságunkat veszélyeztetjük.

Ebben a súlyos helyzetben a legfontosabb kérdés, mit tehetünk mi? Szellemileg és anyagilag megnyomorított, képességeinkben korlátozott, a szocialistának nevezett állam által kizsákmányolt, XX. sz.-i jobbágyok.

Először is észre kell vennünk, hogy a kaland, melybe szüleink belesodródtak, mi pedig beleszülettünk, a végéhez közeledik.

Másodszor, tudatosan és szervezetten, politikai pártokba tömörülve követeljük:

– a kommunista párt hegemóniájának megszüntetését, a politikai pluralizmust;

– a tulajdonviszonyok valóságos reformját;

– a jogállam–állampolgár viszony kialakítását (társadalmi szerződést);

– a megalázott, elferdített, meggyalázott múltunk újraértékelését;

– a jelenlegi tudathasadásos rendszer helyett új társadalmi-politikai rendszert.

Nem lehet más alternatívánk. És ha a főhatalom követelésünk teljesítésében nem lesz partner, nemzeti érdekeinknek a történelmi tapasztalatokból kiindulva kell érvényt szereznünk.

Természetesen jelen helyzetünkben az is fontos kérdés, hogy mit tehet a főhatalom és állama. Véleményem szerint három lehetősége van.

– Az egyik: saját jól felfogott érdekében is, enged követelésünknek, és a „nép nevében” elv helyett a „néppel együtt” elv alapján közreműködik az új rend kialakításában.

– A másik lehetőség: folytatja jelenlegi politikáját, amivel elodázhatja ugyan a társadalmi robbanást, de bukását nem kerülheti el. Az etatista politikai struktúrák így vagy úgy eleve bukásra vannak ítélve.

– És végül a harmadik: mivel diktatórikus társadalmi rend csak diktatórikus eszközökkel és módszerekkel tartható fenn, visszatérhet a már kipróbált „erős kéz” politikájához. Ez az alternatíva kézenfekvő – elégséges példa van rá – és rövid távon talán ismét működőképes is.

Hogy a főhatalom melyik megoldást választja, rajtunk is múlik.

A párt- és állami vezetés figyelemébe pedig azzal a reménnyel ajánlom Maurice Druon gondolatát, hogy történelmi felelősségét átérezve – szinte már időn túl – levonja a megfelelő következtetést: „A hatalom azoknak a beleegyezése nélkül, akiken gyakorolják, önámítás, amely soha nem tart sokáig, különösképp törékeny az egyensúly a félelem meg a lázadás között, amelyik egy szempillantás alatt felborul, amikor elegendő számú ember egy időben ébred tudatára, hogy hangulatuk azonos.”

Nem volna jobb mégis valódi reformok útján?

Jánosháza-Szolnok, 1988. október 25.

• Témáinkhoz