Átutazó [Barna Imre]

Nyomtatóbarát változat

Furcsa emberpárt bámulok a buszon.

A hatvanhármas vagy hatvannégyes év ez, kényszeresen bámuldozó, keserves képzelgő gyerek vagyok, még csak valami bizonytalan ígéret a kamaszkor.

Bámulom ezt az emberpárt: a gubancos, ősz hajú, mégis zavarba ejtően fiús termetű és viseletű, sportszatyros férfit meg a fiatal lányt. Szerelmespár, csókolóznak is; az ősz hajú érthetetlenül hasonlít L. Gy. bácsira[SZJ]. Mintha L. Gy. bácsi illetlenkedné végig ezt a három-négy megállót, hogy ördögien megbotránkoztasson. De nemcsak csókolóznak; az ősz hajú újra meg újra belefog valami magyarázatba; fél kézzel kapaszkodik, a másik kezével meg hol hevesen gesztikulál, hol ránt egyet a vállán átvetett sportszatyor szíján, hol meg – újra és újra – magához húzza a lányt. A mozdulataiban – főleg az izgatott, szövegkísérő hadonászásában – megint csak van valami nagyon furcsa. Meg a szemében, meg a nagyon mélyen barázdált homlokában. Valami, ami nagyon nem illik a jelenet egészéhez. Valami konok, tüskés bánat, engesztelhetetlen szomorúság.

Nehéz megmagyarázni, miért maradt meg az emlékezetemben ez a kép. Miért ismertem rá újra meg újra az ősz hajúra, L. Gy. bácsi alteregójára – akiről az égvilágon semmit sem tudtam, akiről csak valami homályos szomorúságokat sejtettem – valahányszor, azaz még vagy kétszer-háromszor, megpillantottam őt buszon-villamoson-járdán, a következő tizenhárom-tizennégy évben.

Valószínű, hogy az a bizonyos, kisugárzó szomorúság a magyarázat. A titokzatos, idegen történet kisugárzása, amit lehetetlen volt nem észrevenni, de amit értelmezni is lehetetlen volt.

De az is lehet, hogy a magyarázat sokkal egyszerűbb: hogy réges-rég kiszitálta volna magából az agyam – mégiscsak – Krassó György képét, ha valamikor úgy 1977–78-ban, a hétfői, „repülő” egyetem kapunyitása, a tömeges összebújások idején viszont nem látom őt egy zsúfolásig tömött magánlakásban. És ha ő akkor ott fel nem szólal – hadar, raccsol, öblöget, el-elfullad a hangja, és mégis, valahogy valami elképesztően hiteles pátosz melegíti át a szavait –; és ha én akkor ott meg nem tudom valakitől, hogy kicsoda is ez a felszólaló. Hogy Krassó Györgynek hívják, igazi ötvenhatos, még diák volt, amikor lecsukták, sok-sok évet ült, és csak az amnesztiával szabadult.

Hát persze. Akkoriban láthattam én őt a buszon. Az ősz hajú fiút. Azok a homlokbarázdák! A titokzatos történet! A szomorúság!

Nekem ötvenhat mindaddig néhány mesés képsorból állt csak. A nagy tepsi krumplispogácsa, amit az első napokban, a kazánnál kuporogva ettünk, mert más nem volt. Egyszer kilestünk az ablakon: odaátról, a szemközti középületből hordágyakra rakott, letakart hullákat hordanak ki; az egyik lepedő alól piros masnis, szőke copf fityeg. Ágyúdörgés napokig. A páncélkocsik és tankok végeláthatatlan sora a máskor olyan unalmasan üres utcán; lövészárkok a játszótéren, lánctalpak nyoma a járdán, lusta tank a buszmegállóban, anyám, amint cédulát csúsztat be a tank nevű lusta, kérges állat valamelyik furcsa testnyílásán, és magyarázza, mi állt a cédulán: hát csak annyi, hogy oroszok, menjetek haza, minek vagyok ti itt. Meg egy nagy tömegre is emlékszem: ekkorát addig még csak a május elsejei felvonuláson láttam; de ezek az emberek most nem énekelnek, hanem ütemesen kiabálnak. Ilyeneket: „Magyar kormányt akarunk!”, amit a kistestvérem úgy ért, hogy „Magyar kolbászt akarunk!”, és lelkesen kiabál ő is. És még mást is, például: „Vesszen Gerő!”, de ezt nem értem, ebből semmit se értek, csak azt érzem, hogy a ritmusa, na, az jó, abban van valami. És aztán még emlékeztem egy Jánoska nevű unokatestvéremre: utolsó látogatáson vagyunk náluk, merthogy kivándorolnak. De nem ám vándorbottal-batyuval, hanem hajóval mennek, valami borzasztó nagy hajóval, és meg se állnak Ausztráliáig. Irigylem őket, a hajó miatt, Ausztrália miatt, és még amiatt is, hogy egészen mostanáig ették-ették a hatalmas üveg befőtteket, mert azt már mégse lehetett volna mind bepakolni.

Azóta egyebet is tudok ötvenhatról. Elolvastam róla mindent, amit csak tudtam; Bill Lomax könyvét[SZJ] is, amit Krassó fordított és jegyzetelt. Tudom a Petőfi-kört, a diákokat, a zászlókat, a szobrot, a Kossuth téri mészárlást, a Köztársaság teret, a „vonakodó, sértett, tétova férfit”, a cvikkerest, és tudom már a betonudvart is, „a kötél durva horzsolását és a végső szégyent”.[SZJ] De ötvenhatos képpel csak egyetleneggyel gazdagodtam: az ősz hajú, szúrós szemű, sportszatyros útitárs emlékképével.

Megtudtam aztán még róla, Krassóról is ezt-azt. Mindig elolvastam, ha írt valamit a Naplóba,[SZJ] tetszett az eset- és dokumentumgyűjtő megszállottsága, az egyenessége, a kérlelhetetlen következetessége. Imponált a példája, bár követni eszem ágában sem volt.

Mindig úgy képzeltem, hogy számomra lakhatatlan az a világ, amelyikben ő lakik. „Dánia börtön”;[SZJ] de mert „az egész világ is az”, én az én ábrándos szomorúságomban szívesen megfeledkezem Dániáról, és Dániában szívem szerint inkább csak holmi átutazó, különc idegen lennék. Hetvenkilencben aláírtam a prágai perek elleni tiltakozó ívet, azt akarva mondani jó hangosan ezzel a gesztussal, hogy NEM; de tudván tudva, hogy fogok én azért még egészen kicsike igeneket is mondani mindhalálig. Mert félek Dánia börtönőreitől, és mert nem izgat engem ahhoz eléggé Dánia, hogy csak azért is dacoljak velük. De azért tiszteltem és tisztelem Dánia hű fiait, a trón helyett is igazságot követelőket, a csak azért is dacolókat, tisztelem Krassó Györgyöt.

Valami épp-csak-hogy-köszönő viszonyba kerültünk, de sosem beszélgettem vele. ’83 tavaszán azonban úgy alakult, hogy mégis valami közös dolgunk akadt. Nem nagy ügy, hamar megbeszéltük. Aztán csak ültünk a beüvegezett presszóteraszon; és egyszer csak valahogy kitört belőle a keserűség, minden és mindenki, de legfőként „az” ellenzék, sőt, a „demokratikus” (szerinte valójában inkább „baloldali”) ellenzék képviselői, a reformisták, azok ellen, akik a „radikálisokról” nem hajlandók tudomást venni, és visszaélnek azzal, hogy az ellenzéken belüli egység megbontása nem lenne politikus dolog; azok ellen, akik siránkoznak és sajnáltatják magukat, pedig mindaz a zaklatás, ami őket mostanában éri, nyilvánvalóan semmiség ahhoz a rendőrterrorhoz képest, amelynek akármelyik cigány fiú akármelyik pillanatban ki van téve...

Kényelmetlen és rossz volt hallgatnom a furcsa, raccsolva hadaró, izgatott, ősz embert. Most nem tiszteletet éreztem iránta, hanem csak sajnálatot, amiért ilyen mérhetetlenül egyedül van. Feszengtem, és tisztességtelennek éreztem magam. Miért nem szakítom félbe? Miért nem mondom neki: „Vigyázz, én nem veled vagyok, hanem inkább azokkal a »reformistákkal«, de inkább velük se, mert félek, most már folyton csak félek itt, magamtól is félek, félek az egyik énemtől, amelyik kompromittálja a másikat; mert én csak valami sosemlesz békés jövőről álmodozom titokban, amikor majd mindentudó öregúrként derűsen fölvállalhatok mindenki előtt mindent; azt is, hogy itt ültünk, ebben a presszóban, és téged hallgattalak. Hallgattalak: vigyázz, begyűjtöm, amit mondasz, besúgom majd annak a derűs öregúrnak, mert megbízott vele!”

Úgy képzelem, hogy az elmúlt egy évben Krassó magára talált. Elérte, hogy a Szabad Európa most már őt is úgy emlegesse, mint a „magyarországi demokratikus (!) ellenzék egyik vezetőjét”; könyveket, dokumentumokat adott ki illegálisan,[SZJ] és – úgy hírlik – esze ágában se volt konspirálni. Leckét adott mindenkinek, elsősorban is a „reformistáknak”, radikalizmusból.

És provokálta az emberarcú rendőrállamot, tudta, hogy előbb-utóbb előkerül a gumibot. Okuljon majd, aki nem hiszi, hogy van gumibot.

Ami így vagy úgy, de várható volt, most megtörtént: Krassó Györgyöt a polgári törvénykezés megkerülésével rendőri felügyelet, azaz tulajdonképpeni házi őrizet alá helyezte a rendőrség.

A demokratikus – a „reformista” – ellenzék akcióba lépett. Aláíróívek járják a várost, a rendőrállam legfőbb ügyészének közbenjárását kérve a rendőrség áldozatául esett Krassó György érdekében.

---

…Mereven nézem az ívet, a kezemben a toll, és nem tudom, mitévő legyek. Az a barátom, aki a papírlapot elém rakta, már türelmetlen; még sokfelé akar menni. Ő politikusan gondolkodik: nem tudta a jobb kéz, mit csinált a bal, a rendőrség bizonyára nem kérte ki a PB hozzájárulását ehhez az akcióhoz; ha most nagy botrányt csinálunk, megijednek a nemzetközi visszhangtól, a kedvező Magyarország-képre eső, csúnya pacnitól, és visszacsinálják, vagy legalábbis nem folytatják ezt a dolgot épp most, amikor Európai Kulturális Fórum lesz Budapesten,[SZJ] máskülönben fuccs a külföldi kölcsönöknek...

Én nem így gondolkodom. Én azt gondolom, hogy a jobb kéz mindig tudja, hogy mit csinál a bal – kiindulni legalábbis csak ebből tudok –; vagyis hogy az aláírásom csak szimbolikus kiállás lehet Krassó György, az egyetlen radikális magyar ellenzéki mellett. Vagyis megint csak annyi, hogy NEM.

Ugyanezt a NEM-et azonban én öt éve egyszer már kimondtam. Akkor a munkahelyemen megfenyegettek, hogy „legközelebb” kirúgnak, nem kaptam fizetésemelést, prémiumot, nem közölték, amit írtam, a rendőrségen két hónapig várattak piros útlevélre; és én közben mégis úsztam a boldogságban, mert a néhány barát mellé most egyszeriben sok-sok társam is lett; és nagyobb biztonságban éreztem magamat akkoriban, mint előtte és utána valaha is az életben. Harmincvalahány, félig ismerős, félig ismeretlen emberrel közös Naplót vezettem; boldogan fedeztem fel az újabb és újabb, testvéri arcokat az őrült zsúfoltság ellenére is kávéházi hangulatú hétfőkön; és szinte nem múlt el hétvége óriási, „ellenzéki” házibulik nélkül. Jelvényeket viseltünk: Solidarnosc, Nein, danke, Cavellini; messziről felismertük egymást. Kimondtam, hogy NEM, mert már muszáj volt kimondanom, még ha csak átutazóban járok is erre; illetve épp azért: hogy engem össze ne tévesszenek a bennszülött rabokkal. Kimondtam, hogy NEM, és Dánia hideg szelei elől testmeleg akolba menekültem, és jó volt egy kicsit megmelegedni.

Azóta sok minden megváltozott. Számosabbak és árnyaltabbak lettek a NEM-et mondás módozatai. De többek közt azon az áron, hogy vége az átmeneti akolmelegnek; a Napló-írók, a házibulibarátok egy része – ”mag” – professzionalizálódott; és nekem mára már az, hogy „demokratikus ellenzék”, nem azt jelenti, hogy „reformista” vagy épp „baloldali”, hanem elsősorban azt, hogy hivatásos ellenzék. Vagyis én már nem számítok se demokratikus, se semmilyen ellenzékinek; csak egy „volt aláíró” vagyok.

Illetve, hát most itt ez az ív (nagyon türelmetlen már a barátom, mehetnékje van): ha ezt is aláírom, új aláíró leszek. Ez most a tagkönyvcsere. Aztán majd meglátjuk.

És ha nem írom alá? Ha nem, akkor talán egy jó pont kerül a rendőrségi kartonomra. Ahol azért a régi, az öt évvel ezelőtti fekete pont is ott marad az idők végezetéig; hiszen az ilyen kartonok épp arra vannak kitalálva, hogy minden, de minden rajtuk legyen. Az is, hogy most renegát lettem, de az is, hogy mihez képest lettem renegát. És persze változatlanul „nem sejthetem, mikor lesz elég ok / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg”...[SZJ] De akkor már ugyan, miért ne írjam alá? Hiszen dehogy lettem én „renegát”.

Ha viszont aláírom, akkor jönnek az újabb fenyegetések, ijesztgetések; akkor most újra, jó darabig nem lehetek átutazó, ábrándos, különc idegen, mivelhogy Dánia börtönőreivel kell feleselnem. Mivelhogy észnél kell lennem, politikusan kell gondolkodnom, hetykeséggel kell takaróznom, ha szorongok, és ha sírhatnék inkább, akkor is készséggel és nagyokat hahotázom a hatalom újabb balfogásain, hadseregtábornokok recsegő napiparancsain, közrendőrök gumibot-suhogtató suksükjein. És mert már nem 1979-et írunk, hanem 1984-et, hát most majd csak a hideg szelek fújnak, és nem véd többé semmiféle akolmeleg. Nem érvényesek már a jelvények, nincsenek többé cinkos egymásra mosolygások, csak hivatásos ellenzékiek és amatőr aláírók vannak itt.

Meg a sértődött, magányos radikális, L. Gy. bácsi megbotránkoztató alteregója, Dánia hű fia. Akinek én mint hivatásos ellenzéki is csak baloldali reformista lennék; hát még emígy, mint félénk, ügyetlenül latolgató amatőr...

Remeg a toll a kezemben. Aláírjam? Ne írjam?

Nem írom alá.

---

Ülök a buszon, és nem tudom levenni a szemem a furcsa, gubancos hajú útitársról. Csak bámulom és borzongok, és súlyos titkokra gyanakszom, és szorongva remélem, hogy minél később pattannak ki a titkok. Hogy rengeteg időm van még addig.

1984. XII. 

• Témáinkhoz